Harangszó, 1926
1926-09-12 / 37. szám
306 HAKANdSZÖ 1926 szeptember 12 azelőtti gimnázistára, maturandus deákra ... Igen, igen: nem olyan gondtalanok azok a deák évek . . . Nem a lecke-, és vizsga-gondokra gondolok — de a világnézet kialakulása körüli nagy harcból fakadó gondokra. Milyen nagyon nehéz napjai vannak ilyenkor a kereső, régi talajt elvesztett, újat nem talált ifjú embernek! Mennyire szüksége van ilyenkor idősebb jó barátra, útmutatóra, támogatóra! — Rosszra támogató, széles útra bíztató idősebb „jó barátban“ nincs is hiány. A „jó barátoknak“ abból a fajtájából is van, akikben jó akarat volna, de mivel maguk sem állnak biztos talajon nem is tudnak jót, előbbre vivőt adni az ifjabbak- nak sem. Nagy, nagy ami szükségünk olyan ifjúsági vezetőkben, olyan jó barátokban, akik szikla alapon állanak s maguk is vezetettek, a nagy Vezető tanítványai, követői... Egyházunk belmissziói problémái közül a már konfirmált, serdült ifjúság nevelése, vezetése a legnagyobb. Ahogy ez az ügy most áll az sehogysem megnyugtató! Sokszor olvasunk a Harangszóban az ifjúsági egyesületeink működéséről hireket, beszámolókat... Annyi bizonyos, hogy ma már minden valamire való egyházközségben van valami féle ifjúsági jellegű egyesület, folyik ifjúsági munka. Csak az a kérdés vájjon hasznos, helyes-e az a munka, nem Az aranyhid. Irta: Irányi Kamillné. (Folytatás.) Annus a régi szeretettel sietett barátnőjéhez. Hanem a sok beszédből, amit Ígért, bizony eleinte csak nagy hallgatás lett. Látva a nagy változást, ami a Hedvig életében történt, attól félt, hogy fájdalmat okoz neki, ha a múltat hozza elő. Hedvig, aki ugyanezt a változást látta az Annus életében, de éppen ellenkezőleg, kíméletlenségnek tartotta a múlttal hozakodni elő, amely a küzdelmes, nyomorúságos gyermekéveire emlékeztette volna a ma fényben, gazdagságban fürdő művésznőt. Kínosan hallgattak, néha egy-egy mindennapi kérdéssel törve meg a rájuk nehezedő csendet. Pedig, ha a szivükre hallgatnak, akkor sírva borulnak egymás nyakába s e könnyekben benne lett volna a múlt minden öröme, nyomorúsága, fájdalma, a jelenük szenvedése, boldogsága s a jövő minden reménysége, minden bizonytalansága. De íme a szivükben szunnyadó szeretet ébresztgeti őket. Annus önkéntelen mozdulattal vesz le az előtte álló asztalkáról egy könyvet Kinyitja; 8 ni-ni az első lapon mintha ismerős betűket látna. Olvassa: inkább káros hatású-e az ifjú lel- kekre? Nem csak úgynevezett „műkedvelői körök“-e ezek s a szórakozás, a mulatás, a hiúság vágya által állanak fenn ? Vájjon helyes-e, hogy ifjúsági egyesületeinek pro- grammja főleg színdarabok előadása, teadélutánok és táncvigalmak rendezéséből tevődik össze? Vájjon ezekre vágyik a kereső ifjú lelke, vájjon a színdarab, a mulatság, a tánc az, ami nyugalmat ád az ifjú léleknek és amiért szükséges az ifjúságot összegyűjteni és vezetni — vezetni a táncteremben. Nem ide, máshová kell az ifjúságot vezetni!! Sokan, legtöbben azt mondják, hogy csak úgy lehet összetartani az ifjúságot, ha szórakoztatjuk, s könnyű, tejes étellel etetjük őket — komoly beszédtől, a bibliától szétszaladnak. De vájjon az csak a célunk, hogy szórakoztassunk és vájjon tejes étel az amit adunk, nem pedig csak posványos, romlott víz, ami nem táplál, még csak nem is üdít, de betegségek csíráit hordja magában ? Sokat töprengtem és próbálkoztam a gyakorlatban, hogy miképen lehetne ebbe a posványos vízbe valami erősítő arzéncseppeket csempészni és így azt táplálóvá tenni. Mert az bizonyos, hogy a tömeget e világ könnyű szórakozása jobban vonzza s így abba a könnyű szórakozásba tartalmat adva, ez lassan odavezetne, hogy az ifjúság megtartalmasodva magától elforKonfirmációi emlék. „Légy hű mindhalálig 8 neked adom az élet koronáját 1“ Felnéz; s mintha nehéz kő esett volna le a szivükről a két asszony szeme a visz- szaemlékezés boldog mosolyában villan össze. Egymás mellett térdeltünk az oltár előtt. Emlékszel-e Hedvig? Hogy emlékszem-e ? Hát mondd Annus, valaha is elfeledhetjük azt a szent pillanatot? Óh, hogy dobogott a szivem, mikor a tisztelendő úr a kezembe tette a bibliát, életem legdrágább talizmánját. Ez a könyv az én leghívebb barátom, Annus. — Rátette kezét a könyvre s a két asszony érezte, hogy kezük között tartják azt a kis aranyhidat, mely a sziveiket köti össze. Kezük a könyv felett összekulcsolódott, őszintén, nyíltan néztek egymás szemébe. Lehullt róluk a társadalom által rájúk kényszerült álarc s nem volt már többé köztük fájó és bántó kérdés s mint a zuhatag, úgy ömlött ajkukról az emlékek árja. — De mondd csak Annus a te bibliádba mit irt be utravalóul egy egész életre a jó tisztelendónk ? Annus mélyen lehajtja fejét, sötét pir önti el arcát 8 mintha nem hallaná a kérdést, lapozgat a bibliában tovább, egy-egy helynél megáll, néha hangosan olvas: „Mert dúlna attól, ami egykor oda vonzotta. De kínos csalódások, kudarcok árán beláttam, hogy ez lehetetlen, hogy ilyen úton sohasem fogunk eljutni a komoly munkához. Nem a tömegnél s a tömegnek tetsző táncnál kell kezdeni! Kezdd el magadnál! Ha te magad biztos alapra jutsz, személyes viszonyba kerülsz Megváltóddal, megvilágosodik előtted Isten örök kegyelme, akkor világos lesz előtted az ifjúság vezetésének helyes és eredményes módja is! Gyújts magad köré 3—4 ifjút, akiken különösen látod, hogy nagyon benne vannak abban az időben, amelyik a legkínzóbb és beszélj hozzájuk, velük közvetlenül, baráti hangon, mondd el, hogy te is így voltál, téged is körülvett a kisértések özöne és még is találtál ki utat: tégy határozott bizonyságot az Úrról! Aztán vedd elő a bibliát — ne félj, ha néked nem unalmas, nem lesz az ifjú barátaidnak sem! És végül imádkozz — imádkozzatok! Ha tudsz imádkozni, ők is fognak tudni. E három lényeges pont mellett használd fel a biblikus szépirodalmat és a bibliával nem ellenkező szórakoztató eszközöket, játékokat. Ez az egyetlen mód, amely egészséges, békés lelkű, határozott, Jézusban élő ifjakat eredményez. Nem baj ha csak hárman, négyen is vagyunk eleinte. A jézusi élet vonzó. A példaadás a legjobb eszköz az eszme terjesztéséhez. A kis örökké el nem hagy az Ur. Mert ha bánattal illet, ismét kegyelmébe vészén az ö kegyelmességének gazdagsága szerint.“ — Közben gondolkozik, hogy mi is van utravalóul Írva az ő könyvében? Nem tudja. Pedig valamikor de jól tudta ó azt s ime elfeledte. De hiszen nem is csoda. Milyen régen eltette ö azt a könyvet az ereklyéi közé. Nála nem fekszik így az asztalon, hogy mindig kéznél legyen; s el is moso- lyodik, mikor az ö társaságára gondol, akik között bizonyára akadna, nem is egy, aki ki is nevetné a bibliás művésznőt. — Egyszerre, mint a villám, úgy cikkázik agyán keiesztül s a következő pillanatban már hangosan is mondja: „Ez a világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.“ Ezt, ezt kaptam én utravalóul Hedvig I Az örömtől ragyog az arca, hogy meg tudta mondani; s úgy érzi, ezt a sikerét nem cserélné fel eggyel sem a sok közül, melyeket eddig aratott. A gazdag, ünnepelt, hirre, dicsőségre vágyó művésznő e percben meghalt, hogy helyet adjon az Isten akarata szerint cselekvő, szerető testvérnek. A szikrától tüzet kapott szeretet már diktálja is a maga szent parancsát. Átöleli Hedviget s hangjában telve melegséggel kérdi:
