Harangszó, 1926

1926-08-22 / 33-34. szám

282

HARANdSZO.

Iflfr aqggsstns 15.

arcába tekintett, ütésre emelt keze bénultan esett le s megsemmisülten tántorgott hátra, fcg Az idegen megszólalt.

,‘js — Igen. Én vagyok! f [Gáspár úr úgy esett össze, mintha ajvillám sújtotta volna.

Az idegen a többiekhez fordult.

— Önök uraim, térjenek szobáikba. Pihenjenek le s holnap útrakelhetnek.

Azok szó nélkül elhagyták a termet. Ugyan nem tudták mire vélni a dolgot, de kérdezni egyikük sem mert.

Ezalatt Gáspár úr magához tért s egy székre roskadt.

Az idegen most hozzá lépett.

— Igen, én vagyok Tihamér, akire te fegyvert emeltél, akit orozva lelőttél. A golyód talált s te azt hitted, meghaltam. De mint látod, élek. Élek, én, a te bátyád, kinek gyermekét elraboltad, akit én megsirattam, mint halottat, de aki mégis él s aki már atyai védelmem alatt van. A te átkos csel- szövényed az oka az én nemes lelkű feleségem halálának ? Őt már csak siratni tudom s a gyermek hasztalan siránkozik az anyja után, őt már nem adhatom neki vissza. S-mindezt te csináltad. Mondd, miért tetted?

Gáspár úr teljesen összetört a vádak súlya alatt. Görnyedten ült a széken, szólni nem tudott, csak a szemei mozogtak rémülten üregeikben.

Zorványi folytatta.

— Nem felelsz? Úgy is jó. Én a királytól jövök. A birtokba való visszahelyezési okirat itt van nálam. Akarod látni?

Gáspár úr ültó mozdulatot tett a kezével.

— Nem akarod? Nekem úgy is jó. Holnap ideérkezik a király követe, aki kihirdeti azt, amit én most megmondottam s téged, mint rabot, magával visz, hogy biráid, az uri- szék elé állítson.

Gáspár úr kínosan hördült fel.

— Csak ezt ne bátyám! Csak ezt ne! Ne szégyeníts meg egy Zorványit!

Zorványi elfordult s az egyik sarokba lépett, hol Varsádyval pár percig halkan tanácskozott. Aztán újból odament a megtört emberhez.

— Egy módja van, hogy a szégyent elkerüld.

Gáspár úr mohón kérdezte.

— Mi az?

Imádkozó madár,

add oda a szived...

A nagy hegyek mögül bíborban kél a nap, Fölöttem a Nyárnak szellői suttognak, Távolban a gulya méta kolompja szól, Lelkemben nyugalom, csend és béke honol.

Egy pacsirta lebben, légbe száll imára, Ráhull a hajnalfény fejére, szárnyára. Vidám dala messze, messze száll a légben, Szivem, lelkem újul, hogy utána nézek.

Imádkozó madár! ki oltotta beléd A Mindenhatónak lelkes szeretetét?

Ki mondta, hogy hódolj, hogy dalban fizess Amiért az Isten téged is teremtett? [meg,

Fellobbant már a nap, a kis szellő elül, Egyszeresük a csendbe egy durva hang vegyül — Riad a pacsirta, megriadok én is... Feljajdul a lelkem, mint akit ér tövis.

Egy szántóvető pór szidja az Istenét S káromkodó szóval hívja ki végzetét. Átkozza önmagát s az egész világot,

Miért is él még ö, miért nem rég halott ? I

Fenn ragyog már a nap, magasan, maga- Lelkemnek nyugalma, békéje oda van. [san, Imádkozó madár! daloló pacsirta! Háladatos szíved e pórnak add oda!

Hadd lássa meg, hogy ő milyen pici féreg S az Isten érte mégis, hogy mennyit tettl Érezzen szívében meleg szeretetet Az iránt, ki minket először szeretett I

KRISTÓF KÁLMÁN.

— Az, ha te még ma éjjel nyomtalanul eltűnsz és soha nem mutatod magadat. A családod később utánad mehet. És én ígérem, hogy gondoskodom rólatok. De csak egy feltétel alatt.

— Mi az a feltétel?

— Az, hogy nődet feleségeddé teszed s így a gyermek törvényes utódod lesz.

Gáspár uron erőt vett a meghatottság.

— ígérem, hogy eddigi életem lezárult a mai nappal mögöttem s egy új életet kezdek. Méltót a Zor- ványiak ősi híréhez. Te megmutattad most, milyennek kell lennem. Te nagylelkű vagy irántam s én méltó leszek rá. ígérem.

Zorványi kezet nyújtott öccsének.

— Az Isten adjon ehhez neked erőt. S azt a korbácsütést feledd el, én kérlek.

Gáspár úr ránézett az atyja képmására s egy könnyet törölt le az arcáról.

— Megérdemeltem azt bátyám. Mert annak a jó embernek az emlékét gyaláztam meg. Vak voltam. A düh elvette az eszemet. Még ma este is káromoltam az Istent. Pedig az nem bántott. Az hajlította

felém a te szívedet. Igazán méltó vagyok a megvetésedre. De te megbocsátasz nekem. Ugy-e meg?

Most Varsády szólalt meg.

— Igen, megbocsát a nemzetes úr. Mert napi imája az, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Gáspár úr összekulcsolta a kezét.

— Engedd meg bátyám, hogy felkereshessem atyánk hamvait. Hadd imádkozhassak ott nála először, már oly hosszú idő után. Kérni fogom a bocsánatát.

Zorványi kitárta a karjait.

— Jöjj a keblemre testvér.

A két testvér melegen ölelkezett össze.

Varsády odalépett s áldólag terjesztő ki fölöttük a kezét.

— Az Ür békessége legyen tive- letek most és mindörökké!

Aztán Zorványi szólalt meg.

— Most pedig menjünk imádkozni a kriptába, hogy atyánk áldott szelleme áldja meg egyetértésünket.

Lementek a kriptába s ott a két testvér térdre esett s buzgó imába merült. Varsády kissé hátra maradt s úgy nézte őket.

Végre felkeltek és Gáspár úr reszkető hangon szólalt meg.

— Bátyám! Itt atyánk hült teteme mellett Ígérem, hogy ezután méltó leszek a Zorványi névre s Ígérem, hogy őseim hitére is visszatérek. Úgy áldjon meg a jó Isten.

A lelkész halkan tette hozzá.

— Úgy legyen! Amen.

Felmentek a vár udvarára. Gáspár úr lovat nyergeltetett. Elbúcsúzott a két férfitől, lóra pattant s elváglatott. A sötét éj csakhamar elnyelte alakját.

* (Folyt, köv.)

OLVASSUK A BIBLIÁT!

Szól az Ür!

Aug 16. Légy kész meghallgatására.

I. Sámuel 3.io. A gyermek Sámuel nem rémült meg attól, hogy az Úr beszélni akar vele. Miért húzódozol te attól, hogyha az Úr szólam akar hozzád ? Félénkebb volnál, mint a gyermek Sámuel? Győzd le az érzést. Nem illik ez az Isten gyermekéhez Keresd inkább az alkalmakat, amelyek által* szólhat hozzád az Úr. Üresitsd m,‘g előtte szivedet s alázattal kérd ót: »Szólj, mert hallja a te szolgád 1*

Aug. 17 Halld meg a nyomorúságban. Jób 19.». Hogyan fogadod te a reád szakadt nyomorúságot ? Átkozod sorsodat, végzetedet, a véletlent? Miért nem hallod meg belőle az Ur szavát, aki a fe fuvalko- dottakat, a gögös, önhitt dicsekvőket megalázza, a bűn útjára térteket megfeddi ? I Tanulj a sokat tűrő Jóbtól, ő tudja, hogy