Harangszó, 1926

1926-06-27 / 26. szám

Engedd, hogy élve találjam, hogy élhessen a — fiának I Aztán belépett a pitvar ajtón. Alig tette be maga után az ajtót, János rogyott eléje. S hangos zo­kogással csókolgatta a kezét. Varsády a sírásra megdöbbent. — Az Istenért János! Él még? János könnyein át zokogta. — Él. . . él . . . A hűséges szolga örömében és boldogságában zokogott. Ekkor gyenge hang hallatszott ki a szomszédos szobából. — Élek kedves tisztelendő atyám! Varsády azt sem tudta, hogy ke­rült be a szobába. Egyszerre csak ott érezte magát Zorványi keblén, aki már ült az ágyban. Pár percig szótlanul tartották egymást átölelve. Azalatt János ott állott az ajtóban s törölgette a sza­porán omló könnyeit. Végre Varsády kibontakozott az ölelő karok közül. Fogott egy szé­ket, odatette az ágy mellé s ráült. János észrevétlenül kiment s betette maga után az ajtót. A zörejre figyelmes lett Zorványi s utána szólt. — Jöjj csak vissza János! Te maradj velünk. Neked köszönhetem Isten után, hogy még élek. Ezért örök hálára a lekötelezetted leszek. Amint hazaérek, szabaddá teszlek. Egy jó darab földet is adok. S az­tán kijárom a királynál, hogy ne­messé tegyen. Derekasan kivetted a részedet a csatából. Megérdemled a jutalmat. János könnyei újból megeredtek. — Oh nemzetes uram, nem azért tettem én azt. Nem is kell nekem semmi. Csak nemzetes urammal lehessek mindig. Csak magát szol­gálhassam mindvégig. Ez lesz ne­kem a legszebb jutalmam és bol­dogságom ! — Jól van János, jól van. Hagy­juk most ezt. Majd eljő annak is az ideje, hogy ezt megtárgyaljuk. De mondom, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Most ülj le közibénk. Úgy tekintlek, mint már is szabad embert. Aztán Varsádyhoz fordul. — Nemde, helyesen cselekszem tisztelendő uram ? Hiszen ő az éle­tem megmentője! Varsády kezet nyújtott Jánosnak. — Úgy van János. Most üljön le és mondja el, hogy történt e szerencsétlenség ? János leült s pár szóval elmondta a történteket. 1926. június 27. FIARANCISZO. Varsády elképedten nézett ma­ga elé. — Hihetetlen! Testvér orvul emel fegyvert a testvérére? Zorványi megerősítette az el­mondottakat. — Pedig úgy van, ahogy János mondta. Erről én magam is meg­győződtem. Ugyanis, János már előző este figyelmeztetett arra, hogy Gáspár mindig a nyomomban van. De nem törődtem vele. Álmomban sem gondoltam arra, hogy orvul támadjon reám. Amikor aztán érez­tem, hogy hátulról valami baj ért, mert hirtelen nyilaié fájdalom ütő- dött belém, hát megfordultam, hogy szembe nézzektámadómmal. Ugyan­is azt hittem, egy török került a hátam mögé s az sebesített meg. Ekkor megláttam öcsémet s a ke­zében a füstölgő pisztolyt. Sőt még azt is láttam, hogy újból célba vett, de a többire már nem emlékszem. Elvesztettem az eszméletemet s összeestem. Aztán itt tériem ma­gamhoz. János idehozott a nővére házához. Ők ápoltak, ők gondoztak. S ma már, hála legyen az istennek, jól vagyok, jól érzem magamat. A lelkész arca tüzelt a boldog­ságtól. — Hát még ha én mondok hozzá valami jót! Zorványi élénken tekintett rá. — Mi jót mondhatna nekem tisztelendő uram ? Varsády sokat sejtetőleg pillan­tott rá. — Megmondjam a jó hírt? El­bírja a szíve a nagy-nagy örömhírt ? Zorványi arca egyszerre lobbot vetett. Úgy szakadt fel a kebléből a hang. — A fiam??. . . Varsády igent intett. — Igen. A fia él nemzetes uram! Zorványi a párnákra hanyatlott. Kezei imára kulcsolod tak. Az ajka mozgott, valamit suttogott, de hang nem jött ki azon. János azt se tudta, üljön-e, vagy álljon ? Hol felült, hol leült s csak izgett-mozgott a széken s közben öklével dörzsölgette szét arcán a kövér könnycseppeket. — Él az urfi? A kis nemzetes úr? — Él, hála a jó Istennek. Zorványi felnyitotta a szemét. — Hol van az én kicsi fiam? Varsády arca kissé elkomorult. — Azt nem tudom, nemzetes uram. De, hogy él, az bizonyos! Zorványi könnyes szemét a lel­kész felé fordította. 223 — Ugy-e, csak meg akart vigasz­talni tisztelendő uram? Varsády lelke ott ült a szemében. — Oh nem, nemzetes uram. A fia él. S hogy ezt megmondtam, csak azért tettem, mert azt akarom, hogy a boldogság siettesse a fel­épülését. De hogy hol van jelenleg, azt még nem tudom. De Isten se­gedelmével azt is megtudtuk. Csak bízzék nemzetes uram az igazságos Istenben! Zorványi hálatelten kulcsolta ösz- sze a kezét. — Bíztam is benne mindig. S ő eddig velem volt. Megsegített. íme, már annyira juttatott, hogy fiam életben létéről tudomást szerezhet­tem. Hiszem, hogy eljő az idő, amikor a keblemre is ölelhetem. — Eljő! Bizonyosan eljő nem­zetes uram. Varsády azután elmondja a Sá­rától hallott dolgokat. Zorványi csak most ébredt tuda­tára öccse gonosztervének. Ép ezért aztán, hogy jól megfontolták a dol­got, abban állapodtak meg, hogy Zorványi egyelőre itt marad a ház­ban, itt jó helyen lesz. Itt senki keresni nem fogja, legkevésbbé az öccse, aki szentül hiszi, hogy meg­halt. És hogy e hitében megerő­södjék, ép azért holt hirét fogják költeni. Senki ne tudja hármukon kívül, hogy ő él, sőt épen János erősítse a legjobban, hogy elesett s hogy el is temették. így aztán Gáspár úr nem lesz oly elővigyá­zatos, jobban elárulja magát, bát­rabban mer cselekedni. Varsády hazamegy s figyelemmel fogja kí­sérni az otthoni dolgokat. János hazamegy a várba s ott tog figyelni. István meg maradjon ura mellett, mert azért még sem tudni, mi ad­hatja elő magát? Ebben megállapodtak. Varsády elbúcsúzott s Jánossal útnak indult hazafelé. * Odahaza János uton-utfélen szo­morúan újságolta, hogy a nemzetes úr meghalt s eltemették. Ha kér­dezték, miben halt meg, hát a kér­désre ő is kérdéssel felelt. Hogy hát háborúban miben is halhat meg az ember? A hír elfutott az iványi várba is. Gáspár ur az egyik nap magához hivatta Jánost s töviről-hegyire elmondatta az ura elestét, eltemet­tetését. János elmondta hűségesen a dől-

Next

/
Oldalképek
Tartalom