Harangszó, 1926
1926-06-20 / 25. szám
1926. június 20. HARANQSZO. 215 szemben igen őnérzeteskedünk s hangoztatjuk méltóságunkat, mért nem önérzetes- kedünk tehát a Sátánnal szemben is: „hogy köveihetnéin el azt a nagy gonoszságot“. (I. Mózes 39.») „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; á'ijatok ellene az ördögnek és elfut tőletek.“ (Jakab 4.7) Túróczjr Zoltán. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. A budai görögkatholikus egyház a közelmúltban zarándoklatot vezetett a máriabesnyői kegyhelyre. A közönség nagyobb része — írja az egyik fővárosi lapban a zarándoklatnak egy rám. kath. résztvevője — természetesen rám. kath. volt. Amint megérkezett a zarándokok csapata a kegyhelyre, nyomban „felcsendült az oltár előtt a lelkész szava — magyarul zengő anyanyelvűnkön — és a kórusból kiharsogott a válasz, a kar éneke: „Uram, irgalmazz!“ A föld népe, a hivatalnokok, a katonák, a környék asszonyai és leányai, akik most először értették meg az oltárról a szentmise szavait lélegzetfojtva, előrehajolt testtel szívták magukba azt az igét, mely most édes anyanyelvűnkön hangzott a fülekbe, de a szívekbe is.a Fehérfalu templomainkban 400 esztendeje csendül fel az oltár előtt lelkészeink ajakáról az anyanyelven hirdetett Isten igéje. Evangélikus keresztyének becsüljük nuy a reformációnak est az egyik legnagyobb vívmányát azáltal, hogy szorgalmasan ellátogatunk az Isten házába. * Gömbös Gyula az elmúlt vasár- a fajvédő politika újabb irányváltozásáról tartott beszámolót Miskolcon. Beszédében kitért a felekezetközi helyzetre is s e kérdéssel kapcsolatban többek között a következőket mondotta : „ Elismerem a katholikusoknak vezetőszerepre való hivatottságát, de csak addig, amíg bennünket protestánsokat egyenlő jeleknek ismernek el. Ne kényszerítsenek bennünket arra, hogy a zsidókkal fogjunk össze túlzott aspirációk letörésére. A túlzó katholikusok Magyarországon rendszerint olyan emberek, akik azelőtt szabadkőmivesek voltak. “ Végre egy komoly válasz a sok gyerekes csipkelődésre. Idősebb házvezetőnőt keres egy vidéki városkában lakó 3 tagú iparoscsalád. Válaszbélyeg ellenében cím a kiadóban. 1-3 Felhívás! A Balatonarácson (Zala m ) levő áll. Szeretetházban fél- és teljesen árva 6—10 éves fiuk vétetnek fel. Felvételért augusztus 1 ig kell folyamodni az Igazgatósághoz címezve és küldve. Kérvény mellékletei: 1. keresztlevél, 2. családi értesítő, 3 községi bizonyítvány, 4. orvosi bizonyítvány, 5. iskolai bizonyítvány, ha már járt iskolába. Van közöttünk is sok szegény, elhagyatott árva, lelkészek és tanítók vegyék fel az árváknak gondját és helyezzék el őket a Szeretetházban. R zorványi vár ura. Irta : Szombath Ernő. io) Varsády egy pislogó mécs gyér világa melleit olvasgatott. Egyszer csak megzörgették az ablakot. Varsády az órára tekintett. A tizenkettő felé közeledtek a mutatók. A zörgetés megismétlődött. Ekkor Varsády odalépett az ablakhoz és kinyitotta. Egy ember s mellette egy ló állott az ablak alatt. — Ki az? — Én vagyok, a Kovács István. A nemzetes úrtól jövök. A lelkész arcán élénk pir futott át. — Igen? Azonnal jövök és beeresztem. S azzal már sietett is ki, hogy kaput nyisson. A lovas bevezette a lovat s egy fához akarta kötni. De a lelkész nem engedte. — Vezesse az istállóba István. Aztán dobjon egy marék szénát is elébe. Talál a sarokban. — Az bizony jó lesz a szegény párának. Három napja úgyis sovány koszton volt. Azzal bevezette az istállóba. Marókra vett egy csomó szalmát s jól megcsutakolta a habos állatot. Ugyancsak jól jöhettek? Aztán jó nyaláb szénát tett elébe a jászolba s a ló azonnal jóízűen fogott hozzá az evéshez. A lelkész mindezt végig nézte az ajtóból. A amikor aztán elkészült István a dolgával, indult befelé a házba. — És most gyerünk. István követte. Mikor beértek, Varsády szembe fordult vele. — Hogy van a nemzetes úr? Nincs semmi baj ? István elszomorodott. Egy köny- nyet törölt ki a szeméből. A lelkész rosszat sejtve sürgette. — Beszéljen az Istenért! Mi baj történt ? István ajkán alig birt a szó feltörni. — A nemzetes urat lövés érte. Varsády megrázkódott. Éles fájdalom nyilait a szívébe. Szólni akart, hogy kérdezzen. De nem mert. Félt a felelettől. Csak a tekintete kérdezett. Az ember, mintha csak elértette volna a néma beszédet, megszólalt. — Hogy eljöttem, talán még élt. Magam sem tudom. Úgy feküdt olt, mint egy darab fa. Varsády erőt vett magán. — Mondja el, hogyan történt? — Nem sokat tudok. Azt tudom, hogy Jánosnak kellett volna eljönni. Modta nekünk János az ostrom előtt való este, hogy másnap, az ostrom után ő indul haza. A nemzetes úr küldi őt ide a tisztelendő úrhoz. Másnap aztán megvolt az ostrom. A várat bevettük. A nemzetes úr volt az első a vár falán. Csodálatosan semmi baja nem esett. Aztán ott bent, már a várban történt a baj. Hátba lőtték. A lelkész csodálkozva kiáltott fel. — Hátba lőtték? — Az ám. Ezt sehogysem értettük. Az ellenség elől volt, már menekült s mi utánuk mentünk. Amikor vége lett a harcnak, keresni kezdtük a nemzetes urat. Hát ott találtuk egy helyett a földön. János volt vele. Az ott maradt mellette, nehogy agyontapossák az előre nyomulók. Aztán János lóra ültetett, hogy vágtassak ide s jelentsem a dolgot s megkérjem a tisztelendő urat, jönne el velem Érsekújvárra a nemzetes úrhoz, ha ugyan már el nem temették azóta a szegényt. Varsády leikéből mély sóhaj fakadt fel. — Óh Isten, ne akard, hogy meghaljon, hanem inkább, hogy éljen. Aztán Istvánhoz fordult. — Jól van István. Holnap korán reggel útnak indulunk. Most jöjjön és egyék valamit, aztán pihenjen le. Én azalatt elkészülök az útra, aztán felkeltem s útnak indulunk. (Folyt, köv )
