Harangszó, 1925

1925-02-15 / 7. szám

so

HARANQSZÓ.

1925. február 15.

ban nem a felekezetiség elválasztó falát akarta magyar és magyar közé húzni. Regényíró művészetében azt láttuk legjellegzetesebbnek, hogy mintegy gyűjtőtükörként egy pontba, az önkényuralom magyarjának leikébe, vetítette a magyarság minden ragyogását. Ilyen egybefoglaló és nem elválasztó lelki tényező nála protestáns hite is. Nem a hittételek embere, nála a vallás leglényegének belső átélése a jele az igazi hitnek s éppen itt emeli ki és teszi maga elé földi élete irányító tűzoszlopának a protestantizmus egyik jellegzetes ösz- szetevő elemét, a türelmességet. „Mit ér abhan válogatni — mondja — hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik. Ezt tartsá- sátok meg, hogy a hit szeretet nélkül megholt állat. . . Minden hit jó, csak megtartsátok s mindenki legyen tisztelettel a másé iránt.“ Örökké aktuális álláspont! Jókai a protestantizmus esszenciális vonásának ezt a felvilágosodott türelmességet látta, melynek hatóereje nem a szétbontásban, hanem egy minden felekezeten felülálló lelki egység megteremtésében nyilvánul meg.

Jókai, a magyarság színes álmainak írója és Jókai, a protestáns emberszerető ember — ez a kettős és mégis eggyéolvadt arc néz felénk műveinek pompázó lapjairól. Az

Hű mindhalálig.

Irta: Gyurátz Ferenc. (21)

Kardos Vilmos és neje távol vidéken utaztak. Felkeresték özv. Bóthné asszonyt is, ki fiaival együtt lakott. Olivér vezetése alatt a férje halálával megszakadt, de újra kezdett kereskedés ismét felvirágzóit, a házban az édes anya boldogsága mellett a gyermeki hálás szeretet őrködött. Az özvegy tárt karokkal fogadta, örömkönyekkel ölelte keblére Vilmost, mint fiát. Megcsókolta nejét is, melegen üdvözölte s áldást kért házas életükre. Fiai Olivér s Richárd is — amint jöveteléről értesültek — siettek a kedves vendég ölelésére. Látszott, hogy ennek látogatása örömünnep az egész házra.

— Ez a család, Edith — szól a kapitány nejéhez fordulva — amelyik engem, mint szegény tehénpásztor bojtárt az útfélről magához ölelt, úgy szeretett, neveltetett, mint saját gyermekét Neki köszönhetem diplomámat s ezzel állásomat.

— Ez csak fél igazság, folytatja most a múltról emlékezést Bóthné — engedd Vilmos fiam, hogy kiegészíthessem. Edith húgom! Kardos kapitány, mint közép és felsőbb iskolai tanuló jeles tehetségével

általa meglátott nemzeti és emberi álmok ragyogó elképzeltetésében hatalmas eszköze az ő regényírói stílusa. Ha az emberi relativizmus könnyen gördülő kerekén minden álma és eszméje, mint hatóerejét vesztett érték, a múlt semmijébe szaladna is, stílusa eleven erő marad mindaddig, míg magyarul írnak e földön. Prózaírói munkássága betetőzője annak a hosszú fejlődésnek, mely a magyar irodalmi nyelv kiképződésének történetében a XVI. századi harcos protestáns prédikátorok írásaival indul meg. Jókai stílusával teljes virágzásba bomlott a magyar nyelv fája. Egyik írásában a magyar nyelvet a Stradivari-hegedűhöz hasonlítja. Ennek a hegedűnek ő volt egyik legnagyobb művésze, ki eddig még soha nem tapasztalt, álombaringató bűvös-bájos zenét hallatott ezen a sokáig lenézett hangszeren. Regényei tanították meg közönségünket a magyar könyv szeretetére, ő mutatta meg, hogy a magyar nyelv tud sírni és kacagni, tud kifejezője lenni az emberi érzelem és gondolat minden színárnyalatának. A magyar nép mesemondó kedve, mint sajátosan keleti jellemvonás, benne testesedett meg először s akkor, amidőn ezerszínű fantáziája ragyogó képeket festett a köréje gyűlt magyarság elé, egyúttal megmutatta azt is, hogy hogyan kell ezeket a látásokat szavakba örökíteni. Megmagyarázhatatlan erő ez, Jókai nyelvművészete. Nem is

fiaimnak hű támogatójuk, szellemi vezetőjük voh. Bizalmukat megnyerve szóval, példával élesztette bennük a kötelességérzetet. Mikor férjem halálával a balsors keze házunkra lesújtott s mindenből kifosztva számomra csak a végnyomort hagyta hátra: kétségbeeséssel küzdő fiaimnak az ő tettrekeltö élő hite volt támasszuk. O lelkesítette fel őket azon cél kitűzésével, hogy ha tovább ostromolna is a sors: annak a jó édes anyának — amíg, mi élünk éheznie, fáznia nem szabad. Ő fiaimmal együtt munkája gyümölcsét magától megvonva védett engemet az ínségtől és ezt én csak később tudtam meg, mikor helyzetünkben ismét kedvezőbb változás állott be.

— Igazán szép, — szólal meg Edith férjére tekintve. — De én erről mind eddig semmit sem hallottam.

— Azt gondolom, Vilmos a dicsekvésnek még árnyékát is kerüli. Ha jól tesz, azonnal elfelejti. De bennünk, akik áldozatkészségét tapasztaltuk: jótettének emléke halálig megmarad. De most már itt az ideje, menjünk a másik szobába s folytassuk a terített asztalnál a viszontlátás örömeit.

A vendégek ismételten kénytelenek voltak meghosszabbítani a kedves családi körben maradni. Alig tudtak kibontakozni a

akadt még senki, aki tudatossá formálta volna ezt a nem érthető, hanem pusztán csak érezhető hatást, mely regényei olvasásakor lelkünket hatalmába ejti. Ha olvassuk, buján pompázó nagyszirmú keleti virágok között gondoljuk magunkat: mindenütt illat és szín, vibráló termékeny élet derülten mosolygó kék ég alatt!

Ezt a jóságos arcú, kékszemű, gyermeki lelkű nagy magyar mesemondót nemcsak nemzete hallgatta. Még az elnyomatás nehéz éveiben a szabadságharc emigránsai lefordították regényeit a művelt világ minden nemzetének nyelvére. Ezzel Jókai, Petőfivel egyidőben, bevonult a világirodalomba. A külföld exotikumokat kereső irodalmi ízlése regényeivel igen kedvelt táplálékot nyert, hiszen — amiben éppen a legnagyobb — stílművészete a nem is mindig hozzáértők által készült fordításokban teljesen elveszett. De regényei belevittek a külföld leikébe egy gondolatot, azt t. i., hogy van itt a Duna-Tisza mentén, a Kárpátok hegyláncai közölt egy nép, melyben sajátos erők, kívánságok s tehetségek élnek, hogy van Európa életében magyar probléma.

Az előbb azt mondtam, hogy Jókai élete harmadik fejezetében már idegenül járt a háború előtti idő vérért és aranyért rohanó magyar társadalmában. Hadd idézzem megerősítésül Gárdonyi Géza Jókai temetése után írt röpke feljegyzévendégsz eretett karjaiból.

Innét elbúcsúzva Vilmos nejével azon városba ment, hol szülei meghaltak. Este értek oda. Másnap délelőtt kimentek a temetőbe.

Vilmos az ismert helyen megállva körülnéz s nem találja az egyszerű fakereszttel jelzett sírokat. Amint feltekint, egy fehér gránit síremlék tűnik szemébe s rajta atyja, édes anyja nevét olvassa.

A két, virággal beültetett, híven ápolt sírt, az emlékkövet díszes vasrács vette körül. Meglepetien áll s a másik pillanatban e szavakkal fordul Edithez:

— Edith, ez a te munkád. Igen köszönöm.

— Ezeknek a jó szülőknek, kik nekem ily kedves férjet neveltek, én is hálával tartozom.

A kegyelet adóját egy szívvel, lélekkel rótták le az elhunytak emlékének s a következő nap tovább indultak. Meglátogattak még több nagy várost s öt heti utazás után haza érkeztek. Edith, amint kipihente magát: azonnal levelet írt Marinak. Részletesen közölte az utazásban látottakat, halottakat. Megköszönte Alfrédnek szíves fogadtatását, kinek örömmel hallgatta elbeszélését a telepen tapasztalt nagy vendégszeretetről. Lelkére kötötte, hogy szü-