Harangszó, 1925

1925-11-15 / 46. szám

m

HARANOSZÓ.

1925. november 15

362

dolatok Összevisszaságából származó szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan beszédek és cselekedetek, az idönkint minden különösebb ok nélkül keletkező indulatkitörések.

Az erkölcsi elmezavarban, valamint a kóros elmegyengeségben szenvedő gyermekek Ösztöneiknek, szenvedélyeiknek vakon engednek. A kísértések- és csábításokkal szembeni ellenállóképességük igen gyenge és így nem igen tudnak különbséget tenni a helyes és helytelen, az erkölcs és erkölcstelen közOtt.

A gyermekek magatartása a különféle oldalról történő }ó hatások, helyes közbelépések és megfelelő ellenőrzések folytán hosszabb-rOvidebb ideig kifogástalan lehet ugyan mégis ezen szerencsétlen gyermekek sikeres megmentése a legtöbb esetben orvosi beavatkozás, vagy pedig gyógypedagógiai kezelés, zárt intézeti nevelés által remélhető csak.

Nem lehet az ilyet elfelejteni.

A megemlékezésnek egy virágszálát kell nekünk luteránusoknak is leten- nflnk gróf Apponyi Sándor sírjára. Nagy tisztelettel a nemzetnek nagy koszorűja mellé. A lengyeli gróf sírjára. Ez volt a neve Bonyhád vidékén a láthatatlan nagy árnak. Láthatatlan és mégis ott volt mindenütt, ahol megmozdult valami, aminek kultúra volt a neve.

»Man« volt. Ember. A legnagyobb megtiszteltetés, amit angol adhat, ha

A bosszú visszaüt.

Irta: Csite Károly.

Egy hétig tartó esőzés folytán csupa piszkos tócsákból állt Pál Oyuriné lapályos udvara és kertje. A kiapadhatatlannak mutatkozó felhők végre megszakadoztak s hirtelen kisütött a nap. A ragyogó napsugarak úgy bearanyozták a ragyogó viztócsákat, hogy mindannyia, mint fénylő tükördarabkák, sorakoztak egymás mellett.

Pál Qyuriné a pitvar szélén állva, külső dióhéj tisztogatása miatt sötétbarna szint nyert tenyerével ernyőt csinált szeme fölé, úgy bámulta minden irányban az eget. Végre aztán megnyugvással jelentette ki:

— No, csak hogy ez a kelletlen eső is belefáradt a dolgába, mint a barát az álle- lujába.

Mezítelen lábát kinyújtotta a pitvartalpon kivül a vízbe, hogy megtapasztalja a viz hőmérsékletét.

— Tyű, de hideg vagy! — rázta meg a lábát.

De azért még sem húzott fel cipőt, sem csizmát. Kapát kerítve elő, mezítláb ment a tócsákból erre-arra leeregetni a vizet. Vagyis olyankép csinálgatta a barázdákat,

adni akar. És ezt a szót jobban kevesen érdemelték ki, mint ő.

Erős katolikus volt, mint minden Apponyi. Mégis mikor azt a lelket nevettető lehetetlen, de végül ugyancsak lehetőnek bizonyult küzdelmet látta, amit a mi felejthetetlen Mar- hauserünk vezérkari főnöksége mellett a tolna-baranya-somogyi egyházmegye a bonyhádi gimnázium létéért vívott, minden komolysága mellett is nem tudta megállani a lengyeli gróf, hogy csodálkozó nagy melegséggel befelé ne mosolyogjon afelett az elszánt erőfeszítés felett. És csöndben meg-megjelent adományaival ő is.

Csak egyszer szólt az >öreg«-nek, a Marhausernek, hogy mégis mi kellene a legsürgősebben?

Az öregnek akkor abban főtt a feje, hogy a gimnázium két holdas hófstelljéböl parkot csináljon a diákjainak. Ha volna növendékfa, meg bokor 1 Tudta Apponyi Sándor, hogy kit kell megkérdezni. Marhauser is tudta, kitől kell kérni. Egymásra akadtak. És a lengyeli park és a lengyeli erdő ontotta a növendékfát, a növendékcserjét és így kellően elkészült a híres majálishely, a gimnáziumkert.

A főgimnázium új épületének az avátására nagy tisztelettel meghívták a lengyeli grófot is. Reménytelen kísérlet volt. A láthatatlan nagyűr nem mozdult ki egykönnyen senki kedvéért híres lengyeli kastélyából. A könyvei közül.

A nagy ünneplő közönség ügyet sem vetett arra az ismeretlen, cilinhogy a viz mind a szomszédba folyjon át.

Az udvar rendezése után a külső kertbe vitte a kapát, ott kezdett hasonlókép barázdákat húzogatni Kisgál Ferkóék portája felé. Legnagyobb buzgólkodása közben nagy sárgöröngy csapódott le melléje egy nagy tócsa közepébe s a lucskos, sáros viz nemcsak lábaszárát és szoknyáját, hanem arcát is befecskendezte.

— Mi a tüzes pokol ? 1... Ki kutyál- kodik itt ? I — tekintgetett körül dühtől szikrázó szemekkel a munkájában megzavart öreg menyecske, de hasztalan, nem látott senkit.

Nem valami erkölcsös szavakat dör- mögve fogott Pálné ismét azon munkába, hogy a kertben felgyülemlett esővizet mind átajándékozza a szomszédainak, noha azok is hasonló eső áldásban részesültek. Ámde alighogy lehajolt a kapával, ismét az előbbihez hasonló tetőtől talpig való, nem éppen kellemetes locsolásban részesült.

— Szent Uramist’I hogy nem tudtad a

..............azt a gazembert I — tört ki judit

a

sszonyból a pogány szitok.

A kerítéshez ment, erre arra hajladozva lesett át a szomszédba.

— Iszen tudom, ki vagy ... látlak, te pozdorjára való, te I...

Az ilyfajta piszkos szóáradat folyt Pálderes öreg árra, aki szerényen sétált b%, az iskola udvarára. Körüljárt, nézegelődött ő is a többiekkel. Bicce- getett a fejével. Szemmel láthatólag tetszett neki.

Aztán beült a hátulsó széksorokba. Meghallgatott mindent, ami hallgatni való volt. Az is mind igen tetszhetett neki és békességben, ismeretlenül ment volna megint vissza lengyeli magányába, ha az előállt fogatjáról rája nem ismertek volna a lengyeli grófra.

És akkor is nyájasan tűrte, hogy körülvegyék a neki járó tisztelettel és nem engedték eltűnni szó nélkül. Büszkén kísérték vissza a tanári szobába a luteránusok a maguk nagy vendégét. Szívesen ment a szíves szóra, hogy: meg van szentelve az a hely, hova jó ember tér be.

Mert az volt. Jó ember.

A nemzet csak néhány hónappal a halála előtt iktatta törvénybe megemlékezés okából a nevét. Abból az alkalomból,* hogy páratlan nyomtatvány- és könyvműkincsgyűjteményét a nemzetnek ajándékozta. De a tolnai szívekbe már régen be volt iktatva a neve. A völgységi járáséba, a vármegyéébe, a luteránusokéba. Nemcsak a gimnázium miatt. Koronatanúm a mi kedves, tiszteletreméltó énekírónk, a nálánál csak néhány évvel idősebb kortársa: Sántha Károly. Csak most néhány hete emlegette, hogy milyen nyájas közvetlenséggel tért ki a hozzá írott levelében a lengyeli gróf a há- lálkodás elől, mikor a község nevében valamikor sok évvel ezelőtt megkönéból, mint a zuhatag 8 eltartott nagyon sokáig. De hiába „látta“ az illetőt, az a valaki — Kisgál Ferkóné szomszédasszonya — csak nem bújt elő a szalmakazal mellől. Ezért még vagy félóráig ellesekedelt ravaszul megnémulva, az aszaltkörte módra megfonnyadt menyecske egy fa mögé rejtőzve, noha annyira fáztak már a lábai, hogy féllábra állt, folyton cserélgetve jobbot a ballal, mint a ludak.

Az alatt odabent a hajlékban egy más kis esemény játszódott le, melynek folytatása egybeolvadt aztán özvegy Pálné, Judith asszony dolgával.

Az özvegynek hajadon leánya, a kis kékszemű Annuska észrevette édesanyja szomszédait boldogító nagy buzgalmát, egy igen kedves, de édesanyja által tiltott szenvedélyéhez fogott, tudniillik az olvasáshoz. Annyira rajongott az olvasmányokért, hogy még a boltban vásárólt dekányi élesztőt takaró újságpapír szeletkéket is végig böngészte.

A tavalyi kalandárium állt most kinyitva előtte. Tizenegyedszer olvasott el belőle egy kis szerelmes történetet s úgy megsiratta most tizenegyetszer is a szerelmében csalódott Ágotát, hogy csakúgy ontotta nefelejcskék szeme a ragyogó gyöngyharmatot.

— Istenem ... Istenem ... miért is nem