Harangszó, 1925

1925-11-08 / 45. szám

354 HARANGSZÓ. 1925. november 8 kiküszöbölésére nekünk mindent el kell követnünk. Ma az az idő érkezett el hozzánk, amikor — mint Nehémiás korában — egyik kezé­ben fegyverrel, a másik kezében épít* eszközökkel kell állania a bástyákon az evangélikus egyház minden sáfárának. Áldott legyen mindenki, aki megérti a kor intő szavát I Ma nemcsak arra van szükség, hogy a leglelkesebben és fáradhatlanul hirdessük az isten­igét, hanem egyenként és összesen éljük is a keresztyénséget, hogy a keresztyén társadalomnak nagy­számú pogány tagjai lássák, hogy az van még s hogy az milyen szép és boldogító, — s minden nemes törekvést támogatnunk kell, mely a Krisztus szellemének diadalra jutását előmozdítani alkalmas; mert e szellem nélkül sem mi egyenként, sem az Egyházunk, sem a társa­dalom nem megy semmire. Szívek, családok és országok békéje és üdve a Krisztus szellemén fordul meg s az lesz a legáldottabb az Isten előtt, aki abból minél többet sugároz ki az életbe. Veres Pálné emlékezete. Lélekemelő ünnepély folyt le a pestmegyei Váchartyánon f. évi szept. 27-én özv. Rudnay Józsefné kasté­lyának boltíves szép csarnokában, néhai Veres Pálné szül. Beniczky Hermin Nagyasszony halálának 30 ik évfordulója alkalmából. Veres Pálné Elmúlás. Már csak a csendes temető virágos, A fán sárgák a halott levelek, Csendes az erdő, a természet is álmos, Az élet oly bús, szürke, csüggeteg. Letépte a szép virágot a hideg, Zúgó szél sírva, gyászról énekel. Az elmúlás látta megfogja a szívet: Az életre az enyészet jön el. Örömök virágos tavasza eltűn, Élet öröme meghal, mint a nyár, A szív dobogása halkul, majd meg is szün. Az életsugár kialvásra vár. S künn a sirkertben a néma sir felett Szomorún búgja a zord őszi szél: — Az élet zajos, virágos, — majd csendes, Boldog nyárra is elközeld a tél. BUTI SÁNDOR. János bányász. Irta: Llmbacher Zoltán. Tombol a vihar. Tépdesi a fák gályáit. Fájdalmasan jajgatva, tompa recsegéssel tudvalevőleg az »Országos Nőképző Intézet« megalapítója és az egylet első elnöke volt; halhatatlan érdemei­nek elismeréséül a koronás arany érdemkereszttel tüntettetet ki. 1895. év szeptember 28-án halt meg 80 éves korában egyetlen leányánál, özv. Rudnay Józsefné szül. Veres Szilár- dánál Váchartyánban. Nemes szemé­lye egy fogalom, emlékét sok-sok ezer család őrzi szeretettel szívében ; mert ő volt az, aki a nőt nemes hi­vatásának magaslatára emelte, melyet a családban, társadalomban, egyház­ban s hazában a lelki és vallásos tulajdonságok ragyogásával követendő példaként be kell töltenie. Az istentisztelet 10 órakor kezdő­dött, melynek a megboldogult Nagy­asszonyra vonatkozó része meglepe­tés volt a ház űrnője számára: nyil­vános titok volt az, csak ő nem tudta, mi készül itt. Az — e célra külön szerzett — s elénekelt ének gyönyörű szövegét dr. Masznyik Endre nyug. evang. theologiai-akadémiai ig. tanár, a bibliának jeles magyar fordítója, — dallamát Holéczy János csomádi ev. lelkész szerzetté. Az ének szövege ez: Mint a csillag úgy ragyogtál A ránk borult alkonyatnál, Lelked fénye világított, Új eszméket, tűzet szított, Mindnyájunkat boldogított. Csak tested nyugszik a földben. Te magad élsz ott fent s itt lenn, Egy ország népe vesz körű, S emlékednek áldva örül, Bár minden arcon könnycsepp ül. hullanak az anyafőidre az élőfáknak am­putált karjai. Sír ... zokog a fák anyja ... hiszen dédelgetett fiait pusztítja a kegyetlen ellen­ség: a vihar. Egy nagy reccsenés ... Bömbölő sírás, mert a felhő anya szívének fáj, hogy rossz fia körül akar nézni a földön, megakarja mutatni herkulesi erejét. Ez a feltűnési viszketegség, nem valami kedves ám 1 Nagyon durva hatásokkal sze­reti magára irányítani a közfigyelmet. — Sikerült is neki. A Péterfiék tágas, nagy pompával be­rendezett szalonjában válogatott társaság volt együtt. Híresek ők folytonos mulato­zásukról, különcködésükről. Telik is nekik. Háborús gazdagok. Kint sikolthatott a vi­har I Jól érezték magukat a meleg, kényel­mes szobában. Az ablak alatt elhaladó kiváncsi, ki bepislogatott az ablakrésen, mosolyogva, majd elkeseredve ment tovább: Na de ilyet! Csupa asszony! Ahogy ezek leszapulhatnak mindenkit I Bizonyára azt is megvitatják, hogy a szép Degré Asszony mennyi alsóruhát hozott a stafi- rungba. Ha... ha ... ha... De jó dolguk is van nekik 1 A kutya... fáját! Ráérnek ilyesmire is. A szegény ember meg koplal. Maradj velünk, s lelked fénye — Ragyogjon e sötét éjbe; Vezess, hogy újra virradjon, Szegény hazánk boldoguljon, Nagy és dicső legyen e hon 1 Ezen ének utolsó akkordjainak elhangzása után Holéczy János leik. szívhezszóló beszédet mondott, mely után — az éppen akkor más hiva­talos útban elfoglalt püspök, Raffay Sándor megható levelét megbízottja: iglói dr. Szontágh Antal nyug. min. tanácsos s egyházfelügyelő olvasta fel, ami után igen megható beszédet mondott, méltatva a Nagyasszony halhatatlan érdemeit, s a hála ko­szorúját teszi le emlékére. Végül szót kért a megboldogult leánya, özv. Rudnay Józsefné Nagy­asszonyunk, hálás köszönetét tolmá csolva a szeretett és nagyrabecsült főpásztor megható leveléért, megbí­zottjának, lelkésznek beszédjeikért, az ének szerzőinek, Podáni Lajos kán­tornak szép orgonajátékáért és az ének betanításáért, s az összes jelen­voltaknak a megjelenéséért. Most kö­vetkezett az ünnepély legmeghatóbb része: azzal fejezte be Nagyasszo­nyunk szavait, hogy: »ha a hála, mély tisztelet koszorúját megboldo­gult édes anyámnak emlékére letették, én is fonok most egy koszorút, melybe a hála, az egyház- s a hazaszeretet virágait fonom « Erre a lelkész rö­viden így válaszolt: »Kérem Méltó­ságodat, hogy tekintettel azon szív­jóságára, mely katélyának szép csar­nokát mindig szeretettel bocsájtotta Kenyerét sem tudja megkeresni. Hiába megy az emb r munkáért, mindenütt zárt ajtókra talál. Hej I De jó is annak, aki reggeltől estig dolgozhat 1 így elmélkedett magában János bányász, aki ezen a kegyetlen, viharos éjszakán egész napi hiábavaló lótás-futás után ott­hona felé tartott, hol apró, síró gyermekei, beteg felesége már türelmetlenül, aggódva várták haza. Anyukám úgy félek — szólt a legkisebb gyermek, aki alig volt négy éves. Haragszik ugy-e Istenke. Jaj I De na­gyot dörgött. Most meg milyen nagy vilá­gosság van kint... Csak már itthon volna Apuka és hozna ennivalót 1 Olyan nagyon éhes vagyok 1 És odabujt a beteg Anya ágyába. Félt, de éhsége nagyobb volt a félelemnél. — Ne félj kis fiam. Mindjárt itt lesz Apuka. Hoz neked kenyeret, szalonnát a városból. De mondd Anya, miért haragszik ilyen nagyon az Isten? Miért küldi le villá­mait? Hisz mi nem bántjuk Ötl Jók va­gyunk. És beszélgetünk Vele minden nap. Most is kértem ót, hozzon ennivalót, meg gyógyszert Anyuskának . . . Ugy-e hoz nekünk ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom