Harangszó, 1925
1925-08-09 / 32. szám
HARANÖSZÓ. 1925. augusztus 9. 258 tét percekben mindig rágondolok és vigasztalásért hozzá menekülök. Eltűnődve ó hányszor kérdeztem már magamtól: Istenem! mi lenne, ha a szakadt végeken, a torzult határokon sok-sok ilyen diófa állna ? Tátrai Károly. Audiencián a császárnál. Duszik Lajos miskolci és Farkas Győző debreceni lelkész Doornban. Duszik Lajos miskolci lelkész Farkas Qyóző debreceni evangélikus lelkész társaságéban hosszabb tanulmányútra indult és Páris, Brüsszel, Amszterdam után eljutottak Utrechtbe, ahonnan 20 percnyi autóutazással megközelíthető Doom, a német császár mai tartózkodási helye. A hágai német evangélikus lelkész ajánlatával július 27 én kirándultak Doornba, kihallgatásra jelentkeztek a császári udvarnál és másnap, július 28-án, már meg is kapták a meghívót, hogy reggel VílO órakor várja őket a Felség. Duszik Lajos a kihallgatás lefolyásáról egy fővárosi lap tudósítójának a következőkben számolt be: — Zuhogd esőben, csuronvizesen lépünk a fehér márványlépcsókre s Reubur admirális bevezet az előcsarnokba. Mindenütt valami letompított fény és igazi művészi szépség. A császár a dolgozószobájába ren delte el kihallgatásunkat. Alig tudunk fOlocsudni meglepetésünkből, már a császár előtt állunk. Kollégám elérEgy ádventi ének története. Irta: Gáncs Aladár. II. 2) Volt nagy síirgés-forgás a geresdi papháznál. Mert persze, hogy oda gördült be a három megye útját megrótta szekér. Fejér János ugyan eleget szabódott, hogy tán’ akadna hely valamelyik régi atyafinál, — ám Tatay István a világért sem engedte. — Mindjobban megragadta figyelmét ez a fehér hollónál is ritkább ember s érezte, hogy benne érkezett meg számára az ádventi prédikáció. — Majd a kocsin hálunk, van elemózsiánk — szerénykedett János és érzett a hangján az őszinteség s hogy aki mondja, csakugyan az önmegtagadáshoz hozzá van szokva. Vacsora után előálltak a vendéggyerekek Péterke, Pali, Jani és Márta, beszédes, ragyogó szemekkel ránéztek apjukra. — Na jól van, kérjétek meg a tisztelendő urat, meg a tisztelendő asszonyt s azután a Pistát, meg a kis Mártát, — talán ők is tudják, — hogy elénekelhessétek az ádventi köszöntő éneket. Egész nap már azon örvendtek, hogy az ádventi éneket Este: utolsó estéről... Az estharangszó halkan messze csendül, A Nap világa alkonyba derül... S az éjszakának mélységes csendjében Szívverések zaja remegve kél... Mirjád porszem ember kattogó szíve Pattogó, egyenes ütemre ver!... [szűnik: ... S ha egyszer az ütem meglassul, meg- Koldus-, vagy király szív a porban hever... Szerelmes szíveknek lángralobbanása, Remegő anyák szenvedő szava, Árva gyermekek panasza, jajja Ideges, lázas szívdobbanás . . . ... És egyszer aztán vége mindennek... Utolsót kattog ütemre a szív . .. A porszem visszatér a porba ... ... S ott domborul milljó elfelejtett sír... SOMOGYI JÁNOS. zékenyült hangon mondja üdvözlő beszédét. A császár meghatódik: a földre néz és egy határozott gesztussal int az udvari főembereinek, hogy távozhatnak. Egyedül akar lenni velünk. Az üdvözlésre meghajlással válaszol s hozzánk lépve, melegen, emberi bensőséggel megszólítja kezünket. II. Vilmos nem öreg, nem törődött, nem ideges. Alakja, tartása kemény, egyenes, férfias. Szemejárása, taglejtése temperamentumos. Öltözete egyszerű, de föltűnően szabott szürke ruha, gomblyukában a vaskereszt szalagja, lilaszinü, puha ing; egye dűli ékszer, amelyet visel; a jegygyűrű és egy zöld smaragd nyakkendőtű ; hosszuszárú vadászcsizmát hord és beszélgetés közben többször cigarettára gyújt. A szobában kizárómajd öeresd házai közt fogják énekelni. Ezt azért tette hozzá, mert látta, hogy a házi gyerekek igen érteden arccal bámulnak, s nem akarta őket úgy megszégyeníteni. A négy kis orgonastp nem is váratott magára, — a tisztelendő bácsiék igent bólintottak s a következő pillanatban már felcsendült ajkukon a közel másfélezer- esztendós drága ádventi ének: „Jöjj népek Megváltója“. Oly boldogan fujtáK, az apa, anya hangja még segített nekik s nem vették észre, hogy a lelkészurék hangja csak gyéren, tapogatózva jár az övéké közt, s a pyermekeké még meg sem mer moccanni. Ének után, mintha közös imádságra is vártak volna, összetették a kezüket s leborulva maguk elé néztek. A tisztelendő urék kissé zavarba jöttek. De Fejér János engedelmet kért, hogy úgy tele van mostan itt a lelkűk, hadd imádkozzanak úgy, amint ők szoktak. — „Nekünk van itten legtöbb köszönni valónk, drága Megváltónk. Hálát adunk Néked, óh te mennyit tettél, mily sokat szenvedtél, hogy mi csak örüljünk s hogy hálaadásunk soha meg ne szűnjön.“ Drága ének, drága ima volt az. Különösen hangzik, de mégis így volt, hogy az artikuláris geresdi paróchián hosszú idő lag Nagy Frigyes bútorai vannak. Mi eláccultunk, midőn a császár asztalára előkészített levélborítékot nyit föl és jelzi, hogy mindkettőnknek két két beszédét adja, amelyet a családjának tartott istentiszteleten mondott el... Hát várt minket? Készült a fogadásunkra? Először is a két protestáns feiekezet egyesítésének szükségét állapította meg. Intett minket — lelkészeket —, ne dogmatikát prédikáljunk, személyes hit hassa át minden szavunkat, akkor hivatásunkat jól teljesítettük. A dogma — úgymond — elválaszt, de a szeretet, az erkölcs : örök és egyetemes emberi. Személyes hit kell — ismétli —, amellyel az ember hozzáfüzódik a Végtelenhez és így az ember önmagát Isten eszközének tekinti. Az én életem és szereplésem Isten akarata: ez volt a múltban és ez ma az én egyedüli erőm és békességem I Csodálom, hogy vannak magukat természettudósnak tekintő emberek, akik ateisták, holott a tudomány minden vívmánya az Isten kegyelmi ajándéka. Istenről nem lehet vitázni: van, pont. A zsidókérdésről is szólt, majd világpolitikai térre csapott át: — A Niederlárdisch-népek és a Morgenläadisch néprk közölt áthidalhatatlan a különbség. A Niederiän- disch-népek: a francia, angol, olasz a nőt úgy nevelik, hogy előbb zárda- szerű fegyelemben tartják, de haférj- hez megy: minden szabad; ezzel szemben a Morgenläadisch-népek (német, skandináv, finn. orosz, maután, 1723. ádventje szombatján földönfutó jobbágy tartotta az első házi áhítatot. III. Ketten maradtak a szobában. Tatay István érezte, hogy egyre közeleg, de meg nem érkezeti meg az ádventi prédikációja. Érezte, hogy nekik még együtt kell ez este maradniok. Egészen ennek az — alig pár órája ismert — embernek s a belőle kiáradó léleknek hatása alatt volt. Mintha a püspöke előtt állana. Nem szégyelte magát, tudta, hogy Isten nem mérték, nem mindig diplomák szerint adja a kegyelmet s együgyű telkekre pazarolja sokszor lelke kenetét. Mind. határozottabban látta, hogy az Ádventi Király követe van a házában — „Óh mily nagy kegyelem tisztelendő atyám, itt van az új ádvent, — holnap hirdetheti az ádvent igéit. Mily drága szolgálat egy ilyen nagy gyülekezetben egyengetni a nagy Urnák útját. Mily öröm is az. Néha én Í3 gondoltam rá, ej ha én azt a nagy iskolát kitanulhattam volna. De aztán ...“ Közbevágott. — „Ne gondolja kedves János barátom. Nem mindég oly rózsás ez a szolgálat. Most is, én nem tudom mi van velem, de őszintét kell szólnom, még azt sem tudom, milyen igéről beszéljek
