Harangszó, 1925
1925-05-03 / 18. szám
XVI. évfolyam. 1925. május 3 IŐ. szám. Alapította K A PI BÉLA 1910-ban. Laptulajdonos: a üuoánt&ll Lalimr-Szövetséo kx Orhzájos Lothor-Szövet- ség hlvaUloK lapja. Kéziratok, elófizotósl dijak én reklamációk a HARANGSZÓ Bzerkesztó- kiadóhi vatal kn ak Qientgotihárdr* fVasrm.) Küldendők. KIőHsotést elfogad azindaa «vans, leiké«* ée tanító. Higjelenik minden vasáraap ff Tartsuk meg a reménységnek vallását tántorlthatatlanul. Sztrkeutd-kUdéUrAUU: szentootthArd. Varvírmegye k „HAKAKS8Z0“ •lőlzetésl ára : a aiásadlk nagyedérra 16.000 korona. Caoportoa küld. 15.000 K. Latker-SaSretégl tagoknak 10°/>-oa kadreiminy. Amerikába egész írre 2 dollár ; az utódállamokba a M. negyedre 20.000 K. A .Harangazd* terjeaztí- aére befolyt adományokból •zórrányban lakó híreink nek Ingyenpéldányokat küldünk. flz én lelkemet adom belétek. Válasz egy levélre. Irta : Dr. Benkő István. El-elnézem a fákat és virágokat. A hatalmas tölgyet, a sugár fenyőt vagy a gyönyörű rózsát és a szende ibolyát. Oly szépek, oly ékesek. Valami nagyszerű erő működik bennök, amely belülről fejleszti, növeszti őket, amely száraz ágaikra, száraikra rügyeket, leveleket, bimbókat, majd gyümölcsöt varázsol. És e szép növényekben, e csuda alkotásokban nincs lélek. Vagy nézem az állatokat. Ezekben már van lelki élet. Szomor- kodnak vagy örülnek, megismerik gazdájukat, tehát emlékeznek, egyik házat épít, mint a hód, a másik sejteket alkot, mint a méh, de hajh! mily nyomorult az a lelki élet! A hód ezer évvel ezelőtt is csak olyan házat csinált mint most s a méhecske szép hat szegletre rakja ki a sejteket, de. azután egyébhez nem is ért, nem is fog érteni soha. Bizony, az állatok lelki élete nagyon korlátolt. De még az ember lelki élete is telve van mindenféle hibával. Pedig az ember lelke már igazán nagyszerű erő az állatokéval szemben. Az ember tudja fejleszteni saját erőit, tud önmagától, tud máskép cselekedni, mint testi ösztönei kívánják s a legnyomorultabb afrikai is képes felemelkedni Istenhez, ha lelkét mívelik. Mégis az emberi lélek nem tökéletes. Ameny- nyi jót hoz létre, annyi rosszat is. Azért nagyon nevezetes és becses az Úr Ígérete: Az én lelkemet adom belétek. Az Isten Lelke már egészen tökéletes s azért alkalmas arra, hogy az emberi lélek bajait megorvosolja. A Harangszó t. szerkesztőjének a szíves közvetítésével megkaptam egy finomlelkű urinő levelét, melyben „Protestáns nőnevelés“ című (1. a Harangszó 1925. febi\ 8-iki 6. sz.) cikkemre vonatkozó, igen értékes és megszívlelendő reflexiókat közöl. Tiszteletben tartván a levélirónő azon kívánságát, hogy „nem a nyilvánosság számára“ vetette papírra észrevételeit, helyes nőnevelési elveket tartalmazó levelének csak azon részeire szorítkozva bátorkodom itt megjegyzéseimet elmondani, amelyek cikkemmel — legalább látszólag — ellentétben állanak. Teszem ezt elsősorban azért, mert nagyon szeretném, ha lapunk olvasói közül minél többen gondolkodnának korunk ez égető problémája felől. A levélirónő szerint „nagyon tévesen“ állapítottam meg a nőnevelés célját, mert ha az általam kitűzött célt (hogy a nő a hitvestárs és a családanya magasztos hivatásának megfelelhessen) szem előtt tartva neveljük a leányokat, úgy azok — szerinte — képzelődő, ábrándozó, sőt —: érzéki teremtésekké lesznek. Bocsássa meg a tisztelt levélirónő, de én ebben — enyhén szólva — prüdériát látok, pláne ha a inegokolást olvasom, azt t. i., hogy a leányok előtt sohase hangoztassuk, hogy „valódi hivatásuk“ a hitves és az anya szerepe, mert ha a leányka folyton ilyen célzásokat hall .. Hát, kérem, itt vagyunk már: Én is azt vallom, hogy célzásokat ne halljon, mert akkor tényleg képzelődni lesz kénytelen, mert a féligmondott, féligértett célzásokat természetes tudásvágyától sarkalva törekedni fog bizonyossággá kiegészíteni ; éppen ezért az én kijelentésem szórendje más : ne célzásokat halljon, hanem a képzelődésre tápot nem nyújtó, az ábrándozást kizáró, ezért érzékiséget fel nem keltő, világos, határozott kijelentést pl. hogy egy asszonynak kötelessége a férfi keresetét megbecsülni, beosztani, lakását, házatáját rendben tartani, gyermekeit Isten-, haza-, ember - szeretetre nevelni stb. Az ilyen élethivatásra előkészítő, kitartó, komoly nőnevelő munkát igazán nehéz dolog összetéveszteni s aligha lehet és szabad azonosítani — amint ezt levélirónő teszi — a „leplezetlen férjvadászat“-tal. Nem hagyhatom szó nélkül levél- irónőm következő kijelentését: „lerontják (már t. i. azok, kiket az én célom szemmeltartásával neveltek) azoknak az önálló nőknek is a jó- hirnevét, kik életmódjukkal tiszteletet érdemelve s nyerve, velük semmiféle nexusban nincsenek.“ — Én ugyan feltétlen tisztelője vagyok minden őszinte meggyőződésnek, de az ilyen „önálló nők“ létezését nem tudom elhinni, azaz nem hiszem, nem ludom elképzelni azt, hogy legyen nő, aki meggyőződésből ki akarná magát rekeszteni a hitvesi s anyai szent kötelességek teljesítéséből. Ha mégis akadna ilyen rajongó, annak minden protestáns világnézetem ellenére nem ajánlhatok egyebet az — apácazárdánál. De nincs is szükség erre a nőtípusra, mert ma már néhány évtizedes tapasztalat bizonyítja, hogy a férjes nők rendszerint sok. Viseljük szivünkön a Harangszó ügyét!
