Harangszó, 1925
1925-04-19 / 16. szám
1925 április 19. HARANOSZÖ 131 hazaszeretete vihet. Nem adófizető polgárok tartják fenn a hazát, hanem a hősök, akik oda tudják áldozni életüket. Minderre figyelmeztetnek s mindezt hirdetik tinéktek Testvéreim e kövek! Ezután a püspök az Örökkévaló Isten nevében a köveket megáldotta s lelkek békéjében való megnyugvást kívánt a 800 hősnek. Az áldás után gyönyörű imát küldött az egek Urához, vigasztalást kérve a fájó szívekre, erőt, reménységet a jövőre A püspök beszéde mély hatást tett a hallgatóságra. Szívből jött beszéd szívekhez, fájó, vérző szívekhez szólott. Megértették, megkönnyezték s fel fel tört a zokogás a templom minden részéből. Az ima után a vegyeskar énekelt: Ima a hazáért Fabriczy Pál ig. tanító karnagy vezetése mellett. Az ének elhangzása után a hősök emléktábláinak megkoszorúzása következett. Szebbnél szebb koszorűkat helyeztek el a templomban a különböző képviselők, számuk a 150 et meghaladja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött. A gyászünnepség után a püspök kíséretével az egyházi tanácsterembe ment, ahol fogadta a presbitérium tisztelgő küldöttségét. Itt Kálmán Rezső ig. lelkész üdvözölte a püspököt, aki válaszbeszédében további szeretetteljes együttműködésre biztatta az orosházi híveket. A délutáni istentiszteleten Kálmán Rezső ig. lelkész mondott imát a hősi halottakért. Április 5- én az összes iskolák ev. tanulói részére volt gyászistentisztelet, mert a gyermekek a felavató ünnepségen nem jelenhettek meg, ezen Horémusz Pál hitoktató lelkész emlékezett meg kegyeietes beszédben elesett testvéreinkről. Az egész ünnepség szervezése Kálmán Rezső ig. lelkész szervező és fáradhatatlan munkáját dicséri. Oy. A te Istenednek nevét hiába ne vegyed! Angolország egyik városában történt. A négylábú ló botlásán felindulva istentelenül káromkodik egy kocsis. A megbotránkozottak sorából odalép egy jobb érzésű ember, az egyre fokozottabb mértékben szitkozódó kocsishoz és komoly, de higgadt szavakkal igyekszik meggyőzni, hogy eljárása helytelen és rossz szokása másokat is láthatóan megbotránkoztat. Tanácsolja azért neki, hogy várjon káromkodásaival, míg kiér a városon kívül, ahol csak Isten hallja, ha már Ö vele van baja. Ráadásul átnyújt neki egy kis elbeszélést >A káromkodó imája< címmel, amit véletlenül éppen magával hozott. Azzal ez is tovább megy. A kocsis is odébb halad, de az érdekes tanács nem megy ki fejéből. Egy más alkalommal ismét találkoznak. A kocsis, kinek nyugodt és komoly volta nagy kedélyváltozást árult el, úgy látszik, valamit kíván mondani. latszik az uccárói, hogy csoda... No, akkor csak induljunk. Kati néni Isten megáldja. Jól vigyázzon a házra .. . Útnak indult végre a kora reggeli félhomályban a koszogva baktató özvegy és a nagyreménvségü, boldogS2Ívű, mezitlábos legény fia. Tóth Gyuriék udvarán és kertjén mentek át a túlsó kertaljára, honnét a réti gyalogösvényre vezet az út. Legközelebb esik arra a város. Korán megérkeztek. A vásári állalfel- hajtás még csak akkor kezdődött, de Jóska és az özvegy mirdjárt hozzáláttak a megvásárlandó állatok kiszemléléséhez. — Nézd, fiam, ez a tehén megfelelne nekünk. — Nem mondhatnám, édes anyám. Megtermett állat, jól tartotta a gazdája az igaz, de fara igen leütött. Sehogyse tetszik nekem. Menjünk csak odébb. Ott egy jó szemrevalót látok. Egyikük jobbról, másikuk balról vizsgálta az állatot, aztán összebújtak suspi- tálni. — Tudja, édes anyám, ez sem tetszik. Nincs oly tőgye, amilyent szeretne az ember. Mert hát úgy-e, ha már pénzt adunk ki, olyant veszünk, hogy a tejesdézsát csordultig adja tejjel. Húzódjunk tovább. Majd csak ráakadunk a nekünk valóra is. Erre húzódtak, arra bujkáltak az eladandó állattömkeleg és embersokaság közt s beletelt két teljes óra, mire egy teljesen kifogástalan, nagytőgyü, szép tehénre bukkantak. — Mit szól hozzá, édes anyám ? — Ez már teszi. Ilyenre fájétkoztam mindig. — Akkor hát megkérdezzük mi az ára ? — Csak kérdezd, fiam. Kiváncsi vagyok, mennyire tarlják. — Tán kérdezze meg édes anyám. Aztán szólok én is az alkuba. Az özvegy bátortalanul csoszorgott a tehén gazdája mellé. Megrándította az atyafi kabátja sarkát — Kérem, édes szomszéd, mennyire tartja a tehenét? — Kétszáznyolcvan az ára, hugom- asszony. — Korona? — kérdé Jóska elszontyolodott ábrázattal. — Mit beszélsz öcsém, koronáról, nem vagy te király fi, hogy aranykoronákat keresgélj. Magyar ember forintba beszél, ha pénzről van szó, tudd meg azt. — Pedig koronába is sok volna érte... igen sok! — mondogatta az özvegy lekonyult fejjel. A nagy reménységgel indult vásári kiÖrőmmel kérdezi azért a mi jó emberünk, hogy mit óhajt? Oh I uram — mondja a kocsis — emlékszik-e még arra, amit nekem tanácsolt, mikor legutóbb találkoztunk? Jó tanácsát csak akkor gondoltam meg igazán, mikor a város sorompóját elhagytam és a mezőkre értem. Villámcsapásként járta át lel- kemet ott az a gondolat, hogy bár egyedül vagyok is itt, Isten mégis velem van. Remegek, mikor arra gondolok, hogy ö mindig velem volt és van s tudja életemben elkövetett minden vétkemet. Egyedüllétemben eszembe jutottak összes bűneim s féltem, hogy haragja tüstént lestíjt. Abból a kis elbeszélésből azonban, amit akkor nekem átadott megtanultam s most már hálásan köszönöm Istenemnek, hogy a Krisztus érdeméért minden vétkem megbocsáttatik. Isten megkegyelmez, hogy az Ö utain járjak. A kocsis — mint későbbi életmódja bebizonyította — igaz és erkölcsös keresztyénné lett. Hutflesz Endre. £ A Luther Naptár további fenntartásáról. A Luther-Naptdr további fenntartásának és megszilárdításának érdeke a nagy misz- sziójához illő és méltó színvonal, terjedelem és belső érték megtartása mellett a selejtesebb és kisebb terjedelmű naptárak egyenlőtlen konkurenciájával szemben arra kényszerítette nevezett naptár szerkesztőjét, hogy az eddigi bizományosokat s általában az ügy barátait felkérje az 1926. évi rándulás oda lyukadt ki, hogy délutáni három órára sem tartott Jóska marhakötelet a kezében, pedig már tetjes oszladozó- ban volt a vásár. — Hiába, nincs tehenünk egy sem! Szörnyen megdrágult, az szent igaz. Az egész dologban leginkább azt nem szeretem, hogy Kati néni kinevet bennünket! — szontyolodott el Jóska pár percre, de mindjárt új reménysugár szökellt szivébe. — Ej, sebaj! Úgy-e édesanyám, majd sikerül a vétel a vasvári vásáron. Jövő héten cda megyünk ... Hanem, hopp! Álljunk meg egy pillanatra. Tapogassa meg édesanyám a réklijét, hogy nem lopták-e el a pénzt? Nani néni meghökkenve, rossz sejtelemmel tapogatta magát körül s halottsárgán nyöszörögte: — Jaj, jaj! irgalma3 Istenem, nincs meg... elveszett... ellopták ... Jaj, jaj, végünk van! — Ne rémítsen meg, édes anyám! Jól nézze meg: ott kell a pénznek lenni. Annak nem szabad elveszni! — Nincs ... hiába nincs! Nem találom. El sem tudom képzelni, hogyan eshetett ki innét, vagy hogyan lophatták ki ? 1 — Tán... tán nem is oda tette. — De ide tettem ... vagy ide akartam
