Harangszó, 1924
1924-02-24 / 9. szám
66 HARANQS2Ő. 1924. február 24. Beszélt arról, hogy milyen hatása van a zenének az olyan emberre, aki zenéhez nem ért. Hiszen éppen az, hogy nem ért hozzá, adott neki jogcímet arra, hogy erről beszéljen. Á zenéhez nem értő ember tud csak közvetlen meggyőző erővel beszélni arról, hogy mit érez az ilyen ember -— amint Hegedűs mondta — ha egy Beethoven, egy Wagner, egy Mozart, egy Grieg motívumnak hangáradata harma- tozza a lelkét, zuhog a lelkére, suhog a lelkén át. Vele együtt feltidültünk a szavától, szinte játszva értettük meg utána a pénz zenéjét. Ennek a hármas zúgását, a nyugotról keletre áramlása utjának hirtelen fordulását és feloldását a nagy némaságba, a pénztelenségbe. Ott állt előttünk a nagy karmester, kinek a nemzet bizalma kezébe adta a vezénylő pálcát, hajtotta fel a korona csengésének hangját, már láttuk a sorok felett háromszor áthúzott hangjegyét, amit elénk rajzolt ; addig visszük fel a hangot! Már éreztük ujjunkon a visszaváltott karikagyűrűt, templomainkban a harangok visszaszálltát, lábainkon a meleg cipőt, otthonunkban a pattogó kályhát. Ment le a külföldi pénzek ára, a dollár 140 koronára esett. Túladott mindenki rajtuk és a külföldi pénzen magyar koronát vásárolt mindenki Hegedűs szavára. És akkor felébredtünk. A dollár, a font, a svájci frank, a szokol, minden, amin túladtunk, rohant a magasba, csak a koronánk esett. Elvesztettünk mindent és Hegedűs, aki velünk együtt minden vagyonát magyar koronába fektette, koldus- szegényen, betegen vonult egy külföldi gyógyintézetbe. Mi nem haragszunk, nem sírunk. Mi hálával, boldogsággal gondolunk vissza arra a szépestére, annak a szép estének egy-két órai boldog álmodozására. Talán az volt az igazi élet, az a boldog álom, amit az ő önfeláldozó cselekedetével is megpecsételt prófétai ihlete varázsolt elénk és csak az ébredés a rossz álom. Nehéz dolog az Isten házán kívül mindeneknek tetsző igazságot beszélni. Nincs más igazság, csak az evangélium. Nincs más evangélium, csak a szeretet. Nyílt és burkolt hiúság, hiábavalóság a többi mind! Szent csak a szerető szó és a szeretetteljes cselekedet. Ez: óra et labora! Immendingen Mihály. „Az emberek legtöbbször tévesen Ítélnek, mert embertársaik belsejébe nem láthatnak, azért ha az emberek félreismernek és megvetnek, menekülj Istenhez és így fohászkodjál: Te, Uram, látod az én érzelmeimet. Csak legyen tiszta szivem, akkor közömbös előttem az emberek Ítélete, akkor nem fáj nékem az, ami az emberektől jön. “ R legmagasztosabb emberi hivatás. Ne csak az elismerés szavait adjuk, hanem adjuk meg annak a munkának az ellenértékét is, amit a tanítóság végez. Nagyatádi Szabó István miniszter a tanítójáról. A legmagasztosabb emberi hivatás a tanítóé, amely a gyermek lelkének termékeny televényét van hivatva a hit, a tudás s az emberi erények nemes magvaival virágos kertté változtatni ... Viszont a jó tanítóé a legnemesebb öröm, amikor látja, hogy magvetése aranykalászba szökken s az ábécét találgató buksi kisgyerekből egész ember válik. Ilyen jó és boldog tanító lehetett — írja laptársunk — Nagyatádi Szabó István derék tanítója, Szaióky Dániel mester ur, akiről a miniszter a hajdúböszörményi beszámolón, Dobó Sándor igazgató tanító üdvözlésére vála szólva, a következő kegyeletes sza vakkal emlékezett meg: — El kell ismernem, hogy akárhol vagyok, akárhova jutottam, azt Igen sok részben Szalóky Dánielnek, az én öreg faiusi tanítómnak köszönhetem. Mert amire nem lehetett megtanítani az alatt a kis idő alatt az iskolában a gyermeket, arra ő adta meg a módot nekem, hogy tovább lehessen fejlődnöm. Ez az én tanítóm, aki mellett szerencsém volt felnőni s aki nek nem volt más törekvése, minthogy Árva fiókák. Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné. Egy őszi napon azután holtan hozták haza Pintér Jánost, száraz-lombra ágyazva a saját szekerén. Irtani volt az erdőn társaival együtt s a kidülő fa sudara épen halántékon vágta. Mert az erdő gyűlöli a fejsze-csattogást és boszut áll, ha lehet azokon, akik fáinak életére törnek. Olyan szép nyugodtan feküdt ott a János, mint akinek semmi gondja többé hitlen asszonyra, árva gyerekekre. Veronka majd fölvette sírásával a falut, de egyben kijelentette, hogy őt semmiféle törvény nem kényszerítheti, hogy ennyi éhes szájat egymaga etessen. Szerencsére a fiukat elvállalták jószívű emberek — jó segitség lesz idestova a nagyobbja! — a Böskét pedig elvitte magával egy budapesti úri család, aki épen az uraságnál volt látogatóban. Sok gyerek volt a háznál, kisebb-nagyobb, sűrűn változtak a szeszélyes uriasszony ^teze alatt a kitanult városi cselédek, kész szerencse lesz a háznál egy ilyen igénytelen kis pesztonka, akinek se apja, se anyja, akihez panaszkodni hazajárjon s kezet csókol, ha egy kis avult holmit vetnek reá. És csakugyan, a Böske rövid idő alatt nagyon hasznavehető kis cselédnek bizonyult és a gyerekek bomlottak utána. Reá lehetett bizni még azt is, hogy a napos téren sétálni vigye őket. A két legkisebbet kézenfogva vezette, a nagyobbakra pedig folyton aggodalmasan rikoitozott, mint egy éber kis kotlóstyuk — a járókelők nevettek a kedvesen furcsa jelenesen. Megtette minden kedvüket. Volt elefánt, kétpupu teve és hátán hordozta az egész karavánt. Megengedte, hogy a kis-leányok csodálatos kontyokat tűzzenek szép hajából és cifra varkocsokba fonják. Ha Loreley-t játszottak, föl kellett ülnie a kályha tetejére és egy nagy bontófésüve! fésülködnie, mialatt a Zoltánka egy kis mosdóteknőben ülve énekelt föl hozzá, egész önkényes melódi- kat Változatosság okáért olykor megtették Csillag Annának. A nyakába volt kötve hátul az anyuka selyem köténye, azon omlott végig a szőke haja, a mereven kinyújtott kezében pedig 3 szál virágot tartott. Nem válogatott a dologban se és a többi cselédnek készséges segítsége volt. Kefélte a padlót, súrolta az evőeszközöket s szaladt ahova küldték, amellett örült, hogy nem bántotta senki és beérte a maradékok maradékával, amit neki juttattak. Otthon ilyenben se volt része. A jobb életmód mellett pedig a természet lassan-lassan pótolni kezdte, amit elmulasztott. Vézna kis termete megnyúlt, megerősödött, sápadt orcácskái megszine- sedtek s egypár év alatt olyan szép kis fruska cseperedett Böskeből, hogy a vendég urak rajta felejtették a szemüket, ha véletlenül ő nyitott nekik ajtót. És ez volt a baj. Mert egy nagy kamasz- fiú is volt a háznál — már a felsőbb iskolákba járt — s fényes szemében ott égett nemének öntudatlan éhes vágyakozása, ha a szép leánykára nézett. Ám az édesanyja résen volt és veszedelmet szimatolt es mert saját fiát nem távolíthatta el, inkább lemondott hűséges alkalmazottjáról és beajánlotta egy öreg házaspárhoz szobaleánynak. Itt csakugyan nem kellett magát megerőltetnie a munkával, mert kívüle még egy szakácsnő is volt az uraságok szolgálatára. Ez a leány — Rózának hívtak — valósággal példányképe volt a léha, nyelves, rossz- erkölcsü városi cselédnek, szegény Böske bizony nem sok jót tanult tőle 1 „Egyszer élünk csak!“ volt a jelszava, ha dolgát jól-rosszul elvégezte, csak a mulatságon járt az esze s magassarku topánkájában lépegetve, bizony, nem egyszer félre lépett. Egy ilyen lápvirágnak ellenére van az, ha
