Harangszó, 1924

1924-07-20 / 30. szám

1**4 jtíliuo 20

got, a francia tudós látcsöve csak csillagokat, a földhöz hasonlatos világokat látott maga előtt, — azt, ami az emberben halhatatlan, örök, ami isteni — a lelket nem lehet sebészkézzel boncolni, távcsővel megtalálni, az — a lélek, az isteni, a titokzatos, a láthatatlan, tapint- hatatlan valami az ember szívének vágyaiban, a hitben található, azt föltalálhatja nem a hitetlen tudós, de a tudatlan hivő, minden ember, a szentirásban, az isteni kinyilatkoztatásban, — Jézus életében, cselekedeteiben, halálában és föltámadásában, azt föltalálhatja a hivő ember e csodálatos világ rendjében, a természeti erők működésében és megtalálhatja mindig, mindenütt mindenki az imádságban.

„Az Universum — mondja a nagy történetbölcselő, Carlyle — Istennek testet öltött gondolatvilága, — elveszett élet az, mely ezt az igazságot ignorálja.“

Azért „tudakozzátok az írásokat, mert azokban örök életetek vagyon.“

Forgassuk a Könyvek Könyvének lapjait, olvasgassuk a szent Bibliát, mert benne és általa megtalálja a földi élet vándora, a halandó ember az örök élet útját, megismeri Istennek országát és annak igazságait — Jézus által s nap-nap után leveti magáról a'szent Biblia olvasása mellett a gyarló, vétkező, szenvedő, tülekedő, tusa- kodó ember a régi halálra szánt, a poklok sötétségébe rohanó, kétkörösön sem tanult. Debrecenben az akto- rok, Kiskőrösön a kislány vette el az eszét. Két évig tanult Kőrösön. A tanárok nem szerették. Legkevésbbé a matematika tanára. És a rossz diák mégis azt szerette legjobban, mert az ő lánya volt a tündér- kisasszony.

— Tündöklő májusi napok voltak. Olyan, amikor a fiatal lelkek szeretnének minden virágot megcsókolni és megsimogaíni. És szeretnék tőlük megkérdezni: mit álmodtatok a télen ? A napsugarak áldást csókoltak a virágok kelyhébe, a föld mélyébe.

— Zöldek voltak a mezők. Daloltak az erdők. Olyan jó olyankor a fiatalnak a vadvirágos réten kóborólni, a csobogó csermely partján álldogálni. Álmodozni és senkivel sem beszélni. Maga költötte tündérdalokat énekelni. Olyan jó akkor megrészegedni a tavaszi föld illatától, a méhek és rovarok zümmögése között elaludni. Elaludni és álomba szőni az ábrándokat a tündérkiráiynöről.

... így volt. Így volt. Azután a rossz diák elment a csárdába. A csárdából három rongyos cigánnyal a kislány ablaka alá. így volt. így volt. És azután ismét megszólalt a kisharang: a rossz diákot Kiskörösről is kicsapták. Elment és lett belőle peregrinus.

flAKANOSZÖ

ségbeesett embert és felölli az Istenét meglátó, benne bizó s Jézus vezetésével az ő országába igyekvő és eljutó hivő és boldog embert.

Eljutunk a Könyvek Könyvének olvasása által Jézushoz s általa az Atyához. Eljutunk az ő keresztfája alá, oh siess oda és „nyisd meg szívedet, hogy az Urnák szeretete hemenolelt találhasson abba s magával ragadva új életre segíthessen. Engedd, hogy az evangéliom szárnyain mindinkább át- meg átjárja egész valódat az életnek lehellete. Hajolj meg szava előtt, maradj vele állandó összeköttetésben, — szóval légy általa, az élő által magad is élő keresztyénné, akkor többet sohase bántanak a hitetlenek ellenvetései. Mert elsajátítottad és tapasztal lad is magadon az ő életét, és így bátran állíthatod, hogy át is élted azt, amit hirdetsz, Jézus az én Megváltóm él!“ (Pfeningsdorf.)

Erre pedig a Könyvek Könyve, a szent Biblia tanít meg bennünket s az ég és a föld elmúlik, de az ő beszéde s az ő országa megmarad mindörökké.

„ Vonjad fel élethajód vitorláit, még mielőtt itt a szél, hogy felhasználhassad, ha jön. Ha a kegyelmet még nem is látod, légy készen, hogy elfogadjad, ha megjön. Eredj el inkább ötvenszer hiába, ne hogy elmulassz egy órát, mely áldásodra válhatik. S maradj váró helyzetben, nehogy mikor eljő az angyal, hogy a vizet megmozgassa, te ne légy ott, hogy beleszállhass és gyógyulást találhass benne.“

A nagyasszony szemei könnyesek lettek. Az öreg úr ismét oda ment és megcsókolta a kezét.

A nagyasszony ismét mosolygott.

— Azután hogyan is volt?

— Úgy volt lelkem, hogy rá egy évre Perczel Móritz katonája és egy fél év múlva vitéz hadnagya lettél. Később Damjanics- hoz, majd Görgeyhez kerültél. De már akkor kapitány voltál.

— Igaz, igaz.

— Azután menekült a honvéd sereg. Te ott maradtál közöttük nagybetegen. Sokan, nagyon sokan maradtatok ott. Te véletlenül hozzánk kerültél. Mire meggyógyultál, Kossuth már Törökországban volt. Keresték, kutatták a magyar tiszteket. Tégedet is megtaláltak. Ez a malomkőasztal akkor a mi kicsi udvarunkon állott. Ott álltái a szuronyos cseh zsandárok között. A prágai tiszt megcsípte az arcomat. És te drágám egyik zsandár kezéből kikaptad a puskát és az asztal mellett álló tiszt felé sújtottál. A tiszt félreugrott. A veszedelmes csapás az asztalt érte. Az is el örött és a puska is. A következő pillanatban összeestél, mert egyik cseh gazember át szúrta a válladat.

— Azután 12 évig nem láttalak. Mire kieresztettek, apám már nem élt. Megölte

235

A nemzeti érzés a protestáns kor (1026-1606) irodalmában.

(Részlet egy nagyobb dolgozatból.)

Irta: R. B.

A XVI. század szenvedései sajátságos műfajt teremtettek irodalmunkban. A verselő papok bibliai szavakkal s szellemmel, Jeremiás próféta siralmaihoz hasonlóan, vagy egyszerűen csak magyarra fordítva azokat, zokogták el a nemzet keserves panaszait. Az egyik ilyen ének szerint:

„Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról, Az nagy siralmakat, kit Jeremiás régen

irt zsidókról.“

A magyar Jeremiások férfi vérbe* asszonyi könnybe mártott tollal, szívbemarkoló szavakkal írják le a törökök, tatárok pusztításait, kegyetlenségeit, a magyarság rettenetes pusztulását. Természetesen a szörnyű csapásokat ezek is Isten büntetéseként fogják fel, melytől csak a javulás által szabadulhat meg a nemzet. Ezek a jajongó énekek az ú. n. jeremiádok. Nagy számmal maradtak ránk ilyen siralmas énekek, legterjedelmesebb s legmegrázóbb köztük a Szegedi Kis Istváné (alföldi ref. pap.) „A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásról“ 1566-ból „mikor tatár miatt felföldnek lön rablása“. Benne van a kor minden keserűsége s egész felfogása. Szánalomért esedez

a honfi bánat. Nemsokára anyám is elment utánna. Épen temettük szegényt, mikor az édes anyád eljött hozzám. Akkor már ő — az aggastyánra mutatott — 2 éve, hogy Kuffsteinben volt.

— Kis lányom sohase bánkódjál. Anyád helyett .anyád leszek.

— Én, én kedves öcsém az anyjához költöztem, ide, Baranyába. Elhoztuk a malomkövet is. Azután minden ősszel eladtuk a gyapjút, a gabonát és mentünk Pestre, onnét Bécsbe. S végre a tizenkettedik évben meghallgatta az Isten a kérésünket.

— így volt, így volt, — szólt az öreg úr.

Esteledett. Az öreg úr bement a folyosóra s egy kendővel tért vissza.

— Megfázol lelkem.

A kendőt ráterítette a nagyasszony vállára.

Ezelőtt 14 évvel volt. A nagyúr és nagyasszony azóta már pihennek.

* *

A múlt hónapban ismét ott ültem a malomkőasztal mellett az unokával. Feltűnt, hogy a kövön még egy pánt van.

Az unoka mosolygott:

— Az 49-ben, ez 19-ben történt. En- gemet kerestek a Lenin-fiuk. Anyám is ott ült az asztalnál. Én a szobában voltam. Egyik durván megfenyegette az anyámat.