Harangszó, 1924

1924-05-04 / 19. szám

i 46 HARANÖSZO. i 924. május 4. az Istennel, az emberekkel. Meg­tanít igazi hitre, igazi szeretetre. Megajándékozza az emberiséget a lelki szabadság minden áldásával, a tudomány, művészet új, neme­sebb gazdagságával. Ha mindezt jól meggondoljuk, ha az evangé­lium áldásos hatása alatt fejlődött népek történetét olvasgatjuk, akkor büszke önérzet tölti el lelkünket. Mert a történelem bizonyságaiból megtanuljuk, hogy a protestantiz­muson nevelkedett népek fejlődtek a legszebben, ezek szellemi és anyagi gazdagsága vált az emberi­ségnek leginkább javára. A büszke önérzet mellett az a boldogító re­ménység ébred szívünkben, hogy az emberiség ezután sem nélkülöz-, heti evangélikus egyházunkat. Fej­lődése, tökéletesedése eggyé forrott azokkal az igazságokkal, melyeket az evangélium alapján álló protes­táns egyház képvisel. A mi egy­házunkra még nagy szükség van! Ne féljetek, lesz .még diadalmas jövendőnk! De ez csak akkor nem lesz ön­hitető beszéd, ha az egyház élő hitet képes ébreszteni híveiben s szerteszét tudja vinni egy új élet ígéretét a homályban járók milliói­nak. Istennek legyen hála, ezt is megtaláljuk. De ne felejtsük el, hogy az egy­ház emberekből áll s fejlődése az egyháztagok buzgóságától függ. Evangélikus egyházunk jövendője rajtunk áll. Minden nem, de na­gyon sok saját magunktól függ. Ha egyházunk buzgó, áldozatkész élő tagokat talál bennünk, akkor betöltheti Istentől kijelölt magasztos hivatását: boldogíthatja az embe­reket, előreviheti az emberiséget. De ha elernyed a lelkekben az ő- sök hitbuzgósága, ha csak protes- tálókra, a közgyűlési teremben jo­gaikat gyakorló adófizetőkre talá­lunk és nem evangélikusokra, azaz az evangéliumnak lélekben és élet­ben követőire, akkor az egyházhoz fűzött reménységünk minden virá­gát magunk tapossuk el. Legyünk állhatatosak és erősek hitünkben. Ragaszkodjunk egyhá­zunk tanításához, melyben a Krisz­tus tanítása szól hozzánk. Olvassuk az örökkévaló Szentírást s általa erősítsük mindennap szívünket, lel­künket I Támogassuk egyházi intéz­ményeinket, vigyük a szeretet fil­léreit Gyámintézetünk, Külmisszió- Egyesületünk oltárára, olvassuk egyházi lapjainkat, a Luther-Társa- ság vallásos iratait. Kinn az élet­ben is álljunk szeretettel evangé­likus véreink mellé s írjuk az em­berek leikébe azt a bizonyosságot, hogy egyházunk senkiről sem fe­ledkezik meg, legkevésbbé az ő hitének cselédeiről. Ez az út vezet az egyház jö­vendő nagyságához. És mindnyája­toknak, kik ezen az úton jártok, legyen büszkeségiek, hogy evan­gélikusok vagytok. Legyen lelketek meggyőződése erős, megingathat- lan. Legyetek a biblia népe, az élő vallásosság, nemes emberszeretet, felvilágosodottság, lelkiszabadság hordozói. Legyen általatok evang. egyházunk a földnek sava, a világ­nak világossága. És legyen büszke- ségtek, hogy akik a Krisztus egy­házának diadalmas megerősítésén munkálkodnak, azok egyszersmind az Isten országának terjesztésén, az emberiség előrevitelén és a haza boldogításán munkálkodnak! Táplálék nélkül hagyhatjuk e a lel­ket, a szellemet? Éppen súlyos idők­ben nem sorvad e el teljesen a lélek, ha hiányzik az evangélikus sajtónak hetenként megismétlődő köszöntése? Sajtónap. Május 4-én minden gyülekezetben sajtóvasárnap lesz. Csak egész rövi­den annyit kívánok hozzászólni, hogy a sajtónak a pénzbeli adományokon kívül olvasókra is van szüksége. Te­hát ne érjük be a pénzszerzéssel, a pénzadással; olvassunk is. A lap, a könyv, a naptár célja nem az, hogy megjelenjen, hanem hogy tanítson, neveljen, erősítsen. Kellenek, akik sajtótermékeket vásárolnak és azt el is olvassák. Elsősorban lelkészek, felügyelők, tanítók, kurátorok, prezs- biterek. Azután minden egyháztag. Van-e a háznál Biblia, énekes könyv, imádságos könyv, Luther-Naptár, Harangszó ? Ha nincs, akkor a sajtó­nap hatása alatt legyen. A sajtó a lélek fegyvere. Balogh János pap fia. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. — No, Balogh Jancsi, hát csak mind a két fiadat a nagy iskolába adtad ? — Oda bizony, a te engedelmed nélkül. — Urfikat akarsz te is nevelni ?!... Nem elég sok haszontalan urat nevelnek maguk az urak a nyakunkra, még te is gyarapítani akarod őket. — Papot akarok én, nem más urat. — Mindjárt kettőt? Egy nem is elég? — Amelyik majd alkalmasabb lesz, az lesz a pap. — Hehehe! Jancsi, hátha egyik sem lesz alkalmatos. ) — Lesz, Pörgye Istók, lesz, ha téged az irigység meg is esz. Isten áldjon. — Isten segítsen rá. Nem fogom iri­gyelni a pap fiadat, Balogh Jancsi. Áldjon meg az ég ... A kertek alatt bucsuzkodott így két dör- gösi atyafi. Balogh János befordult a sö­vény kertajtón a portájára, kaszával a vál­lán, Pörgye Istók pedig ballagott tovább a kertaljai gyalogösvényen. Balogh Jánost türelmetlenül várta már a felesége, a konyhaajtón kileselkedve. — De, apjuk, az Isten szerelmére! Miért maradt el ilyen sokáig ?... Nem tudja, hogy ma jönnek meg a gyermekek? — De tudom. Nem felejtettem el, légy nyugodt. — De hisz már be kellett volna a lo­vakat a kocsiba fogni s értük menni a galambaimért a városi állomásra. — Van még rá elég idő. Délután két órakor jön a vonat. Kétszer is odaérhet addig a szógagyerek. — Hát kend ? — Én a szőllöhegyi pincébe megyek el addig, hogy legyen mit a gyermeknek a pecsenyére és a turósrétesre szopogatni. — Jaj, pedig mégis úgy illenék, hogy kend menne el értük. — Hazatalálnak azért, csak ne busulj... — Elmegyek én elébük, édes anyám! — ugrott be a konyhaajtón a fürge kis Juliska. — Med én isz elmenek, édes anyám! — kapaszkodott erre a három éves Birike az édesanyja szoknyájába. — Jó, menjetek ... De mégis úgy fé­lek, hogy valami baj ér benneteket... — Te Miska I — fordult aztán a kocsi­szekeret igazgató szolgalegényhez. — Vi­gyázva hajts, hogy baj ne legyen, de azért mégis úgy siess, hogy az állomásra érje­tek, mire megjön a vonat... A két kis leány felkapaszkodott mind­járt a kocsiszekér hátsó ülésébe. Onnét mosolyogtak le. A gazda pedig bőrtarisz­nyájával az oldalán, pintesekkel és faku- lacscsal felszerelve a szőllöhegyi pincébe indult. - j Nem messze esik a falutól a szőllőhegy; tán egy ötödnyi távolságban sem, mint a város, mégis megkésve érkezett haza Ba­logh János. A két diák legényke, már a megterített asztalnál ült, mikor a különben morc ember borvirágos jókedvvel átlépte a szobája küszöbét. — Hej, gyerekek ... kis papjaim 1 úgy látom, tudtok már anyátoknak prédikációt tartani... Vagy ő tart nektek prédikációt?... Hát az Isten hozott haza benneteket... De nini! Ki fia vagy te öcsém — Jancsi?!... Akkorát nyúlottál, hogy leehetnéd fejemről a kását... Hát te, Árpádkám, nőttél-e nagyot ? — Tiszta egyes a bizonyítványom, tes­sék, édesapám! — állt fel Árpád gyermek egy kis habozással. Egy évvel idősebb volt Jancsinál, mégis csak a hónaljáig ért annak. — Hát te így nőttél, fiam, Jancsi meg amúgy ... Mint látom, Jancsikám, neked még csak nem is állítottak ki bizonyítványt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom