Harangszó, 1924

1924-04-27 / 18. szám

If24. április 27.

HARANQS2Ö.

139

I vonások maradlak, amilyenek voltak. Ez a I Renner János nézése volt. Két szem a rég I elmúlt időkből, amitől felébred az ember I lelkiismerete, mir.den bűne: nem vagy te igaz ember! Rám nézett az elmúlt időkből I kisérő két szem, amitől akaratlanul is szá- | guldva járta meg a szív redöit és a vesé- I két az agy izenete: nem történt valahol f valami botlás ott lent ? Egy kis szélhámosság? Még a legkisebbel is, csak ki vele, mint a méhkasból a szennyel! Összedolgozott attól a nézéstől agy, vese, szív és nyelv.

Nyugodtan álltam a főapát nézését. Át- i értettem a helyzetet. Rendben volt ott bent i minden. Nem fogok megszégyenülni.

— Én önre nem emlékszem. A paksi í apát nekem tanítványom volt Pécsett.-- De nem a kedves kis bonyhádi gim- I náziumon.

Az arc továbbra is változatlan maradt. I De megint Renner János két szeme nézett I rám.

— A tyermck nem olyan rossz, te szemmel tartani kell! Ikeen, iikken! Te ő se lásson gyönge esentőséget! Különösen raji tunk ne, mikor előtte forkolótunk ! No iken! — az ő szepességből való magyarságán.

Ez az egy gyönge oldala volt neki is > és máris ránk ragadt Volt idő, mikor az I egész fi uhad az ö kedves szepességi magyarságával beszélt a háta mögött. Egyszer i csípett el egy ilyen társaságot amelyik

i előtte haladván az ö nyelvén beszélgetett

i és nem vette észre, hogy mögötte ki tart I hazafelé az élesszögi lakására. Berec Abel I kedves barátja társaságában.

Még a lakását is geometriai vonatkozásban választotta ki.

— No te Ápel I Milyen furcsán-csúnyán peszélnek ezek a kemenesaiji fiuk mattyai rul 1

Másnap fel is állította őket szigorú fi- i gyelmeztetéssel, hogy tanulják meg tisztán

i ejteni a magyar szót.

Egyszer Mezőhegyesen néztem, hogy a fiatal csikót hogyan puhítják nyereg alá. I Huszat-huszonötöt, egy egész osztályt egyMásnap egy oláh csapat megszállta Kőhalom falvát...

Harmadnap meg beállított az iskolába egy civilember néhány kato- i nával. A parancsnok rámordult az I öreg mesterre.

— Kicsoda maga?

A mester nyugodtan nézett a morc I emberre.

— Én Kutasy János vagyok.

— Az itteni tanító?

— Az.

— Hát vegye tudomásul, hogy má- i tói fogva már nem tanítói E'csapom !

Mehet, ahová akar! Az uj tanító az lesz ni — s rámutatott a mellette I álló civilre.

Az öreg Kutasy kiegyenesedett. I Végignézte a katonákat. Aztán egy megvető tekintetet vetett az utódjára.

— Tud maga magyarul?

| A parancsnok rákiáltott. — Hallgass, kutya magyar! Itt oláhul fognak tanítani!

Könyörgés. ,

Jöjjön el immár országod, Uram,

Mit annyi lélek elgyötörve vár:

Övezze újra megtépett hazánkat Ezeresztendős, megszentelt határ.

Megváltjuk Uram, kísértésbe estünk.

Sújtó haragod méltán szállt reánk:

Fejet hajtottunk bálványok előtt És elfordultunk Tőled, jó Atyánk.

Viszály és önzés rabjaivá lettünk.

Testvér a testvért marja, veszni hagyja. Tud vigadni és dőzsölni az egyik,

Míg a másikat éhség fojtogatja.

Felettünk suhog ostorod, Uram,

De áldjuk karod akkor is, ha büntet: Mert a szenvedés szöges ostora Megtanít végre bűnbánatra minket.

így lelhetjük meg a keskeny utat,

Mely új életre Tehozzád vezet;

így ismerjük meg egymásban a testvért.

És megváltónk így lesz: a szeretet.

E szebb és jobb kort hozd el jó Atyánk t Fakadjon áldás rónán, bérceken S épüljön végre a romok felett Egy új, virágzó ország. .. Úgy legyen!

Horváth Imre.

szerre. Nehéz munka, hosszú munka, fáradságos munka, veszedelmes is: rúgna is, marna is a vadja, a nyerget sem tűrné, tanulni sem igen vágyik.

Hiszen meglehetne csinálni ostorral, kurtára húzott éles zabolával, doronggal. De kinek kellene az olyan ló, ami az ilyen csikóból válik. Feltört szájú, habos nyelvű, leütött derekú, leinegő fejű, lábú, megtört ló. Szívvel köll azt csinálni, meg szemmel! Figyelő szemmel nevelt gyerek még a szemrebbenéstől is tudja, hogy most ez nem jó volt.

De azért egészen félretenni az ostort,

Kutasy gúnyosan nézett a beszélőre.

— Oláhul ? Ezeknek a magyar gyerekeknek ?

A parancsnok toporzékolt dühében.

— Kuss, ha mondom I Ehhez semmi közöd 1 Mi vagyunk itt az urak, mi parancsolunk ! A magyarnak már

végei Értetted?

Az öreg mester félig összeroppant.

— Értettem.

— Hát akkor pusztulj 1 Azonnal!

Kutasy még mélyebbre görnyedt.

Bágyadt szemeit végighordozta a megriadt gyerekeken. Sorról sorra. Pádról padra. Mintha csak egyenkint búcsúzna tőlük. Mintha csak a leikébe akarná rögzíteni valamennyinek a képét Reszkető kezével egy néma búcsút intett feléjük. Kibuggyant azok szeméből a könny. Hangos zokogás rázta meg a termet Az öreg mester előtt is homályos lett minden. Nem

nem okos dolog. Legyen az csak a kézben. Sohasem pattogtatni vele. Csak idegesíti a gyereket, vagy megnevetteti, vagy megunatja az örökös pattogást, mint a szarkacsörgést.

Vagy csöndben legyen az ostor, vagy... de arra még gondolni sem mertünk volna halálos rémület nélkül ..., hogy Renner János egyszer üssön is vele.

Négy évig nevelt bennünket, az igaz, hogy közben tanított is bennünket. Négy év alatt nem volt az óráján ceruzahegye- zés, vagy leesett ceruzának felemelése sem. Engedély nélkül nem volt szabad ceruzát felemelni, ceruzát hegyezni. A hegyezés alatt megállt a magyarázatával. Figyelte a gyereket, hogyan csinálja, rendben van-e a kése, van-e neki rendesen egyáltalán kése. Nem szólt, nem is pórolt a nézésével. Csak nézte természetes figyeléssel. A gverek izzadt, eltörte a hegyét, újból kezdte. Nem szólt, nem szidta. De a gyerek inkább két- három ceruzát tartott készen a zsebében, csakhogy ezt még egyszer végig ne kelljen csinálnia.

A zsebbe nyúláskor is engedélyt kellett kérni, de ezen mégis gyorsabban túlesik a fiú.

Valami tanítói hatodik érzéke volt. A táblán írt, háttal felénk, sohasem tudtuk, mikor csap le ránk a nézése. Akárhányszor hátra sem nézettt, úgy szóit:

— Maka Nátosi! a fokpiszkáló használata általában célszerűtlen, te használt fok- piszkálónak használata a nyolcadik osztály algebrai óráján, epéd előtt másfél órával: az minten hikienikus, jóiszléspeli és meg- okoltsági összefükkést nélkülöz, koszinusz alfa plusz szinusz alfa .. . folytatta harag nélkül, megállás nélkül, hátratordulás nélkül..

És az embcrnyi fiúnak fel kellett állnia engedélyt kérnie, hogy az észrevétlenül a zsebéből kivett ócska fogpiszkálót vissza- tehesse, a zsebébe nyúlhasson.

Olt nem volt menekvés, nem volt kö- nyörület. Ott jól kellett viselkedni és — tanulni!

* *

*

Most, hogy a gyermekeinknek az iskolalátott semmit. Öklével odanyult a szeméhez Két nagy könnycsepp gördült alá az arcán. S aztán leszketó léptekkel támolygott ki az iskolából.

Kutasy a fiához, a parochiára költözött át. Mert az utódja a lakását is elfoglalta.

A falu népe fogcsikorgatva, de némán tűrte az oláh zsarnokoskodá- sát. A hatalom azok kezében volt. Nem tehettek ellene semmit. A ragaszkodásukról, a szeretetükró) biztosították öreg mesterüket s kérték, hogy a kántoriakat ó végezze, mert az orgonához semmi szin alatt nem engedik fel az uj jövevényt.

Az oláh katonák a legjobb házakhoz kvártélyozták be magukat. De parancsnokuknak, egy fiatal, hencegő hadnagyocskának sehogy sem volt ínyére a falusi polgár portája. Úri házban sze etett volna lakni. Szemet vetett hát a pap lakására.