Harangszó, 1924

1924-04-06 / 15. szám

114 RARANQSZÖ. 1924. április 6. ML A Krisztus életére épült hitsorsosi szeretetbe vetett reménységgel a dunántúli egyházker. evangélomi gyámintézet Elnöksége. „A társadalom széles köreiben — írja a német John 1922-ben — még akár tuda­tosan, akár öntudatlanul él a keresztyénség. Minden darwini és materiálisztikus művelt­ség ellenére a keresztyénség erkölcse maradt életünk egyedül uralkodó nagy hatalma. Társadalmunk még nincs kiforgatva keresz­tyéni mivoltából... Még minden megment­hető, de annyi bizonyos: nem műveltségünk fog minket megmenteni, hanem egyedül az evangéliom. ’ Az eisenachi evangélikus világkonferenciáról. Irta: Dr. Proliié Károly egyetemi tanár. IV. A nap egész általános rajza mel­lett álljon itt még néhány részletvo­nás, mely, azt hiszem, szintén nem less teljesen érdektelen. A már említett vasárnapi meg­nyitó istentiszteleten kívül még ked den és csütörtökön délelőtt és pén­teken délután tartott a konferencia istentiszteletet, az utolsó volt az ün­nepi záró istentisztelet. A SzentgyOrgy- templom mindegyik alkalommal meg­telt az áhitatos hivők seregével, — jele annak, hogy maguk az eise- nachiak is milyen élénk érdeklődést tanúsítottak a konferencia iránt. De nem is egyhamar esik meg az, ami Van Isten. Irta: Schlitt Gyula. Nagyot ütött öklével Kemény János uram a rozoga kocsmaasztalra, csak úgy táncol­tak rajt a boros poharak; nyomatékot akar ezzel adni szavának s egyszersmind a vendégek figyelmét hívja fel bölcs, felvilá­gosult szavaira: Távoli földeknek tiportam én már a sarát, az életiskolájának nincs oly zeg-zuga, melyet én végig nem jártam volna, higyjétek el, én tudom, hogy mit tudok, sok tudomány szorult belém már világéletemben, higyjétek el, hiába is logyog nekem az a pap erről, avagy arról, holmi isteni világkormányzás­ról, láttam én már mindent, beszélhet ne­kem Istenről, én tudom, csak a természet uralkodik, a természet. Itt megállt beszé­dében. A két tenyérre támasztott, nekiveresedett fejek szájtátva bámulják az okos embert, csak úgy nyelik bölcs megállapításait. Hon- nét is szedi azt a rengeteg tudományt? Kemény uram mélyre húzott szemöldök­kel végignéz a társaságon, széjjelsimitja bajuszát s nagyképűen folytatja: Isten ? Mese. Gyereknek való mese. Isten? Itt felnevet, legyint egyet kezével, akkor Eisenachban történt, hogy ugyanabban a templomban ugyanar­ról a sióssékről négyszer egymás után mindig más és más nemzet ha és mégis ugyanazon nyelven ésjugyan- abban a szellemben hirdette az igét. Az amerikai után következett kedden dr. Raffay püspök, a mi emberünk*), csütörtökön írbe rigai püspök, pén­teken dr. Traub stuttgarti prelátus. A többi napokon a diakonisszainté­zet házi kápolnájában voltak írás- magyarázattal kapcsolatos kOnyOrgé- sek a konferencia tagjai számára, minthogy az Összes főülések is imád­sággal kezdődtek és végződtek. A világkonferenciával kapcsolato­san gazdag bibliakiállítás is volt, melyben külOn igen érdekes csoportot alkottak a képes bibliák. A biblia­kiállítás arról akart szemléltető ok­tatást adni, hogy a részenként már több mint 500 nyelvre lefordított bib­lia csakugyan az emberiség könyve. Itt említem meg azt is, hogy az eisenachi konferencia alkalmával ju­tott kOztudomásra az az Örvendetes tény, hogy amint a biblia a legelter­jedtebb kOnyv, úgy Luther Márton »Erős vár a mi Istenünk« kezdetű éneke a legelterjedtebb ének a vilá *) Egyházunk meghívott képviselőin kí­vül jelen voltak a konferencián Raffay püspök neje (a konferenciatagok nejei is szép számmal jelentek meg Eisenachban s ezek külön értekezletet is tartottak a női hivatással kapcsolatos egyházi ügyekről), továbbá dr. Szelényi Aladár egyet, főjegyző, Kuthi Dezső egyet, előadó mint Raffay püspök titkára és Farkas Géza debreceni lelkész, ki épen Németországban volt bel- missziói tanulmányúton. mintha valóban ő volna a világ legfügget­lenebb embere, akinek minden sikerül, amit csak akar. Nem kértem én — szól tovább — Isten­től soha semmit; mégis gyarapodtam, van feleségem, kis fiam, van házam, akárki láthatja a szomszéd faluban, van mindenem, előmunkás vagyok a bányában jó fizetéssel s nem az Isten ségitett hozzá, a munkám, itt az a két kéz, ha ezek nem dolgoztak volna, nem is lenne semmim. A társaság szinte belesápadt az isten­telen szavak súlya alatt. Hej urambátyám — merészkedik egy valaki mégis közbe­szólni — vigyázzon kend I nem múlt még le a napja, meg megverheti kendet az Isten. Engem? — Olyam hangon mondta ezt Kemény János, mintha legalább is a becsü­letét akarták volna elvenni. Oh te jámbor te; ha az az Isten verni tudna, megvert volna az már engem régen. E pohár bort sem veheti el tőlem, ha én megakarom inni 8 ezzel a felkapott pohár kiesik kezé­ből s ezer felé repül szét a padlón. A társaság, mintha a villám futott volna rajta végig, megkövültén ül s mereven nézi az elfehéredett Keményt; úgy állt ott, mint egy sóbálvány, iszonyú ütést mért bense- jere ez a rideg üvegcsörrenés. Küzd magá­ban. Valami meghatározhatatlan sejtelem gon. Ez az ének immár 139 nyelven sengi az evangéliomi hit világmeg­győző hatalmát. Egy drezdai cég, mely azon fára­dozik, hogy a modern mozi színé­szetet a vallás szolgálatába állítsa, az eisenachi konferencia alkalmát arra használta fel. hogy egy, Luther életének főjeleneteit ábrázoló filmsza­lagot szélesebb kórben mutasson be. Természetes, hogy egy ilyen, komo­lyabb hozzáértéssel készült Luther­film nincs jó hatás nélkül. Hiszen alig van ember, aki valamelyest meg- illetődést ne érezne, ha valami élén­ken emlékezteti a nagy hithős életé­nek kimagasló mozzanataira. Mind­amellett őszintén meg kell vallanom, hogy Luther életének ilyetén színre, sőt moziba vitelében nem tudom ked­vemet találni. Hogy jut az a színész aki legközelebb talán valami gonosz­tevőnek a szerepében lép föl vagy egyébként méltatlan ember ahhoz, hogy a nagy reformátor szerepét játsza előttünk s eljátsza még azt is, ami az Istennel tusakodó lélek leg­bensőbb és legszentebb dolga, az imádkozást ? Nem is szólva egyéb viszásságokról, melyek ilyesmihez mindig hozzátapadnak. A vallásos tisztelet és kegyelet tárgyai nem va­lók a színpadra és a moziba. Ami evangélikus egybázegyete- münk képviselőinek a részvételét il­leti, már említettem, hogy a második nyilvános istentiszteleten Raffay püs­pök prédikált. Hogy erre felkérték, elsősorban egyházunk számára volt megtiszteltetés; ő viszont becsületet keltette rettegés, a történtek felett érzett szégyen 8 mindezeket átgázoló dac kava­rognak lelkében. Semmi — tör elő szájából a szó, mint a koporsóból — semmi, kiesett a kezembből, összetört, vége, ez az egész ... véletlen — semmi... Hangja felrázta némikép dermedtségéből, önbizalma visszatért s ismét a dölyf, a dac uralkodik egész lényén. Felkacag, mint egy őrült s önátokként tör ki belőle: Ti bolondok, csak nem hi­szitek, hogy én megijedtem ? E pillanatban bevágódik az ajtó, egy feldúlt arcú férfi esik be rajta s távoli félrevert harangok rémes kongása közt odakiáltja: .Bátyám, jöjj haza! éig a házad, lángokban egész vagyonod“. Az istenítélet szélvésze gyanánt süvített át az ivószobán a rémhír, rohant mindenki, mintha bűnrészes lenne az ítélet létrehívá­sában. Kemény valahogy kitárnolygott az ajtón az éjszakába. Nem lát senkit; talán nem is igaz ? Talán csak tréfa ? Felemeli nehéz fejét, talán az Istent keresi ? Szemben vele az égalja tüzvörös, mintha ezer és ezer kígyó vergődne fuldokolva egy vértengerben. Megtántorodik s egy szó szorul fel keblé­ből : Istenem; fejét két keze közé szorítja s megindul, mintha boldogsága rohanna

Next

/
Oldalképek
Tartalom