Harangszó, 1923
1923-01-01 / 1. szám
4 HARANQSZÓ. 1923. január 1. dik! —i nyafogja a gróf. Pedig a leány birtok nélkül csak leány, birtokkal pedig birtokos leány. Hehehe 1,.. És te, kedves ipamuram, art mondtad, hogy a régi birtok megmarad. Most pedig kiderül, hogy adósság van, sőt adósság marad is, de birtok nem lesz!... Ha jól veszem a dolgot, ti tulajdonképp megcsaltatok és behálóztatok !... A beszéd már hangossá vált. Kor- láti is kiabált, Nyárády pedig éles hangon rikácsol. Az ajtóban hirtelen megjelenik Zsófia törékeny alakja Arca fehérebb a ruhájánál. Tágranyilt szemeiből végtelen fájdalom néz a beszélőkre. A szomszéd szobában a fiókos szekrényben keresett valamit s akaratlanul végighallgatta a férfiak szóváltását. — Apám! apám I — mondja felháborodástól remegő hangon, — azt mondta, hogy megcsaltuk 1... Korláti hirtelen erőt vesz magán, feláll és lánya felé megy. — Bolondsági Egészen másról beszéltünk! Zsófia fejét rázza. — Rólunk mondta, hogy megcsaljuk I... Nyárády nagy nehezen feltápász- kodik s bizonytalan léptekkel Zsófia felé megy. — Áh, áh... kis gerlemadár 1... Isten hozta kis menyasszony !.. . ölelésre tárt karral tántorog az ajtó felé. Zsófia menekülne előle, de atyja derékon fogja s Nyárády karjába kényszeríti. Zsófia féijefordítja milliók közé A leégett, porrá lett falvak és városok pusztulásának képe, a drótsövényeken fennakadt, megölt harcosok tekintetének riasztó emléke, a sok halálra vált ember égre üvöltő ordítása, a maga nyomorult voltát feledtetve, úgy élt s úgy harsogott lelkében, hogy a szive csordultig tele volt keserűséggel, megvetéssel, haraggal. Amerre ment, öreg kőkereszt állt az útfélen. Valaki husvéikor barkából font koszorút tett a Megváltó fejéré. A barka azóta összeszáradt s most már olyan volt, mintha tövise giz-gaz koszorú lett volna Jézus fején. Barabbás megállóit, nézte-nézte Isten fiának kifaragott képét, aztán kibuggyant belőle a keserűség: — Hazugok vagytok ti emberek! — hördült fel. — Milliókat kergettetek a halálba, népeket s országokat öltetek meg s ázt hiszitek, ilyen útszéii keresztre vetett hervadó virággal megcsalhatjátok azt, aki hasztalan támad fel, mert ti mindig újra megfeszítitek ?! Nem messze a kereszttől egy ember javítgatta az utat. Barabbás közelébe érve megállt. A napszámosember rászólt: — Mit bámulsz ?! — Csak pihenek! — felelte Barabbás fejét, két kesével védekezik. Hiába, Nyárády mindig szorosabban öleli, fejét lassanként maga felé fordítja, azután rászorítja ajkát Zsófia ajkára. Zsófia elkeseredett küzdelem után útálattal taszítja el magától. Kifelé indul. Útközben mégegyszer megáll. Megrázkódik. — Csalóknak mondott minket, apám 1... Korláti és a gróf egyszerre kiáltják: — Ne beszélj bolondot, hiszen minden rendben van !... — De édes kis tubicám !... Mintha nem is hallaná, átmegy a másik szobán. Végigmegy a folyosón, lemegy a lépcsőn. A kapuban körültekint, azután lassan megindul. Elindul. Végigmegy a kerti úton. Meg-megáll, fürká3zget. Itt tanította járni az édesanyja. A nagy pázsitágyon játszottak Mártonnal és édesanyjukkal fogócskát. Ott a nagy hárs alatt hallgatták az édesanyjuk meséit, ott tanulgattak vele az iskoláskőny vekből. Amott az út, melyen utoljára mentek vele, mikor ájultan roskadt össze. Istenem! mennyi-mennyi emlék I És az út végén, gyászosan alácsüngő lombu fűzfák között, áll a családi sírbolt. Oda kell mennie. Neki beszélnie kell az anyjával I Okvetlenül beszélnie kell az anyjával!... Sokáig térdel a hideg 'kövön a rácsos vasajtó előtt. Imádkozni akar, de összezavarja a miatyánk kéréseit- Mindent el akar mondani az anyjának, de hasztalan — és irigylem, hogy ép ember és dologra való vagy 1 / A napszámos felmordult: — Talán bolond yagy, hogy azt irigyled, aki dolgozik ?! Én a kutyát is irigylem, amelyik egész nap a napon heverhet! Barabbás 4erre nem felelt, hanem féloldalt fordulva visszanézett ar utszéli he- resztre. A megfeszített Krisztus ott volt a kereszten, nem támadt fel s mintha mélyebbre hajtotta volna le koszorús fejét. Barabbás tovább bicegett. Beért a városba. A hosszú, széles utcán sok-sok ember jött-ment fel és alá. A legtöbb kiéhezett. fakó orcával, bágyadtan vonszolta gondoktól roskadozó, leromlott • testét, némelyek meg, akikről lebőgött a dús jólét, selyem- és bársonyba öltözötten, kihívó vidámsággal feszelegtek előre-hátra. Egy fényes mulató-palota pompás csarnokából éppen akkor oszlott haza az átmulatott éjszaka dőzsölő n%>e. A szép tavaszi reggel ragyogó napja szégyenkezve nézett le a lenge ruhákban divatosan meztelenkedő hölgyekre, a férfiak gyűrött, unott, mindennel jóllakott és mindentől megcsömör- lött ábrázatára. És míg a szelid napsugarak a ragyogtatásra felkinálkozó gyémántokról is ijedten siklottak tovább, a mulatóház kapuja elé csődült bámészkodók, a keresgéli a szavakat. Egy szó megerősítené, de a sírbolt néma. Egy kis melegség meggyógyítaná, de a kriptából nyirkos, hideg levegő áramlik feléje. Leszakít egy örökzöld ágacskát a folrafutó folyondárról. Megcsókolja, azután keblébe rejti. Megy tovább. Szemét földre szegzi, mintha régen erre járt lábak nyomát kutatná. Az édesanyját keresi. Azt már tudja, hogy a sírboltban nincsen. Valahová elment. De hová?.... A kastélyba nem ment vissza, az bizonyos. Biztosan valami ismeretlen helyre menekült. Talán erre ment. Ezt az utat nagyon szerette. Sokszor sétálgattak erre felé, azután meg a virágos réten. Keresi, kutatja, jobbra, balra tekintget, de nincsen seholsem. Feléje sötétedik már az erdő. Olyan, mint egy mohos kőszikláju nagy-nagy barlang, melynek piciny szájához keskeny útacska vezet. Az alkonyi szürkeségben úgy állnak egymás mellet a korhadt törzsű, vén fák, mintha ellenséges érzésű, feketébe öltöztetett ember-alakok lennének. Az egyiknek fegyver is van kezében, vagy valami ütésre emelt fustély. A sötétedő bokrok közt gubbaszkodó embereket lát szeme. Ah, az egyik kiált a másiknak 1.... Haliga csak, hallgal.... Istenem, biztosan őt lesik !... Vissza kell mennie !... Az erdő mélyéből már elősompolyog az alkonyat. Borongó félhomály öleli át a hegyet és az erdőt. És ő fél, falevélként reszket gyenge teste,... termekből kihalló őrjöngő zene lármájától kéjesen elbódulva áhítattal lesték a távozók minden mozdulatát s gyönyörködve figyelték meg minden rojtot, gombot, rongyot! Barabbás egy darabig meredten nézte-nézte a szétmarcangolt ország nyitott sírja mellett így vigadni tudókat, aztán megfordult, visszanézett és — Jézust nem látta sehol. Útja az árusok csarnoka felé vezette Barabbást. A. bicegő ember akaratlan besodródott a besietö sokasággal a fedett piacra s ott ide-oda vitték őt a tolongás I hullámai. — Nézd — így szólt egy vevő társához — ez a kosár eper kétezer korona. Ha vendégség lesz nálunk, veszek vagy két kosárral. Odébb a kenyérárus előtt egy összetöpörödött öregasszony állt. — Hogy ez a kenyér? — kérdezte az öregasszony bátortalanul. — Száz korona. — Oh, száz korona? — sóhajtotta az ; asszony. — Igen, és ha-nem tetszik, — rikoltotta az árus — menjen a pokolba! Barabbás a kijáró-ajtó felé iparkodott; I ott megállt és visszanézett. Látta a nyüzsgést, hallotta a zsongást; sokáig állt ott és várt, várt de aki kiűzhette volna a lel-
