Harangszó, 1923
1923-06-24 / 26. szám
202 HARANOSZÓ. 1923. június 24 ban van minden anyaszentegyházát, hazáját szerető komoly magyar ember, hogy ev. anyaszentegyházunkra nézve létérdek: a Harangszó fenntartása. A templom, iskola és lelkipász tori gond mellett nélkülözhetetlen ma az egyházi sajtó. Az írott sző végre is messzebb elér, több emberre hat és tovább megmarad, mint a kimon dott sző. A nagy világ szemében is egyedül a sajtó utján vagyunk képesek életjelt adni magunkról, vagyunk képesek bizonyságot tenni, hogy még vagyunk, valakik vagyunk, vannak embereink, intézményeink, veszteségeink mellett sikereink; folyik a munka, tehát él az egyház. Sajtó utján fejlő • dik közöttünk leggyorsabban a szolidaritás érzete is. formálódik a közvélemény, megszületik a közszellem, amely olyan az ember fejlődésére nézve, mint a növénynél a jó, vagy rossz időjárás, egészségnél a jó vagy rossz levegő. Az evang. sajtónak, nevezetesen a »Harangsző« fenntarthatásának a kérdése erősen foglalkoztatja azért a nemesen érző, egyházért, hazáért buzogó lelkeket. Legutóbb is egyház- kerületünknek érdemekben gazdag ősz fópásztora, Qyurátz Ferenc ny püspök, lapunknak kezdettől fogva jeles toüu munkatársa, támogatója hozzánk intézett nagybecsű levelében többek között a következőket Írja: A »Harangszó« fenntartása érdekében ajánlom felhívni a lelkészeket, hogy méltóztassanak egy vallásos estét ennek biztosítására tartani gyülekezeteikben, úgy, hogy Rozika. Egy kis majori leány története. Irta: Csite Károly, (Folytatás.) A falánk állat mohón kap a kenyérhez: elkapja Rozika parányi kezét is. A csöppség veló'írázó sikoltást hallat. Épp’ akkor fordul be a major kapuján egy lovasszekér. Mint a villám, ugrik le arról egy napbarnította, pörge bajszu, tisztán öltözött negyven év körüli férfiú. Rohan a veszély színhelyére. Két lépésnyire tőle pedig félőrülten az édes anya... Késő már. Rozikának hiányzanak jobb kezefejéről az ujjak. A csonka kézből bugyog a vér. Balogh Kálmán, majori gazda, az édes apa, őrjöngve rohan vissza onnét a házba, egy puskával tér vissza. — Agyon lövöm, megölöm azt a jővödelem ezen célra fordítatnék. Minden tekintetben nagy veszteség volna ha a folyton emelkedő szertelen drágaság megjelenését elakasztaná. Tanácsos volna a lelkészegyleteket, egyházmegyei gyűléseket is felkérni, hogy a gyülekezeti elöljárókat buzdítsák a lap pártolására, előfizetők gyűjtésére. Végtelen hálával és köszönettel adózunk egyházkerületünk agg főpásztorának, hogy nagybecsű soraivsl a közfigyelmet újból az egyházi sajtóra terelte, mert valóban nagy veszteség, de még sokkal inkább örök szégyene volna egyházunknak, ha a legváltságosabb időkben elnémulni, kimúlni engedné a Ha'angszót. Mi szentül megvagyunk győződve, hogy ez nem is fog bekövetkezni. Azért minden egyházát igazán szerető lelket, gyülekezeteket, egyházmegyéket kérve kérjük, hogy ezekben a sajtóra is annyira váltságos időkben a legkomolyabban foglalkozzanak ismételten a sajtó kérdésével, a Harangszó fenntarthatásának lehetőségével. Végtére is minden az akaraton muiik. Mutassuk meg mi evangélikusok ezúttal is, hogy értékelni tudjuk a sajtót, hogy nemcsak nyelvvel és beszéddel, de valósággal és cselekedetben szeretjük egyházunkat, hazánkat, a Ha- rangszót Gyűjtsünk előfizetőket és adakozzunk a „HARÁNGSZÓ“ fenntartására. az irtózatos állatot! — ordítja magánkívül. A cselédasszonyok körülfogják, kérlelik, hogy azzal már nem segítene a bajon. Csak magának csinál kárt. Erre lecsúszik elzsibbadt kezéből a fegyver. A gyepes földre borul hangos zokogással, mint egy kis gyermek. Megered mérhetetlen fájdalmának könyáradatja... Más az asszony. Őt nem a saját óriási fájdalma köti. le. Ölbe kapja élettelen gyermekét. Rohan be vele a házba. Lábánál még gyorsabb a keze. Új fehérneműjét, amely legelőbb akad kézbe, hasogatja, csak úgy sívit az uj vászon. Pár pillanat műve: a kis roncsolt kezet bekötözi, elfojtja a vérömlést. A következő percben már azon a szekéren ül, melyen férje haza jött. Ölében betakarva a gyermeke. Sebes vágtatással iramodnak a lovak a város felé. üma. Uram, én magamnak semmit se kérek! Amíg .kimérted, addig megélek, ßa száraz is a mindennapi falat Megkeszenöm Uram, kegy azt is adtad! De nézd! Anyámnak szemerá az arca Nézd, $egy megtörte az élet £arca! fáradt szeméből kiszárad a kenny is Uram! Csak az anyám keresztjén kennyits! ftennyits az ö színe nagy-nagy bánatán, Amire kér nappal s bús éjszakán: fii a hazáért áldozta £es kát. Az áldezénak, add pissza a §azát! Szabó Gábor Kapi Béla püspök kemenesaljai egyházlátogató kőrútján. Június 8 án reggel dukei Takách Ferenc dukai kastélya előtt már a jánosházai hívek küldöttei várták a püspököt s hosszú kocsisorban ki sérték át gyülekezetükbe, ahol az is kola előtt emelt díszes diadalkapu előtt a gyülekezet nevében Szakái János tanító, a pol. község nevében Németh János városbiró, az ipartes- tüiet részéről ennek elnöke Krenn József üdvözölték őt; virágcsokrot nyújtottak át a főpásztornak a gyülekezet Orvoshoz hajtat a nagy megpróbáltatás alá vett szegény-szegény asszony! Késő éjjel érkeznek vissza a városból. Balogh gazda eltompult aggyal a sok kínzó töprengéstől, gondolattól, kint várta őket a kapuban. Nem evett az nap ebédet, még sem tudja vacsoráját elfogyasztani. — Mi lesz, szegény, szerencsétlen gyermekünkből?! — kérdi kétségbeeséssel mintegy önmagától is ott benn az asztalnál ülve. — Azt mondta az orvos, hogy meggyógyul; — mondja fájdalomtól rezgő hangon az édes anya. — Meg ?!... De ha nem lesz munkára való! — Nem ám, szegény 1 — sóhajt az asszony is s megered ismét a könnye. — Mi lesz belőle, ha majd nem tudunk mi neki kenyeret keresni; ha majd a sírban leszünk már?!...
