Harangszó, 1923
1923-06-10 / 24. szám
188 HARANOSZÓ. 1923. június 10. Borgulya Endre szarvasi tanító gyönyörű orgonajátéka után dr. Ferenczy Zoltán egyet, tanár, a Petőfi Társaság másodelnöke tartott emelkedett emlék- beszédet Petőfiről, majd az egyházi vegyeskar adott elő egy művészi éneket s Kümmerle Otthmár szavalt egy részletet Petőfi »Apostol * ából nagy megértéssel és kiváló előadó művészettel. A nemzet imájának égbetörő akkordjai fejezték be a Luther-Társa- ság orosházai ünnepségének sorozatát A társaság elnökei még az éjszaka folyamán elutaztak Orosházáról, br. Radváhszky Albert a pesti egyházmegye közgyűlésére utazott, Rapi püspök pedig Szombathelyre sietett, hogy szerdán megkezdhesse kemenes aljai egyházlátogató körútját. A vendégek Orosházán maradt tagjai hétfőn több kirándulást tartottak. Az ünnepségen való résztvevők a legnagyobb elragadtatással emlékeztek meg az istentiszteletről, valamint a közgyűlésről és az esti vallásos ünnepségről s a legnagyobb hálával és köszönettel az orosházai gyülekezet vezetőinek és tagjainak vendég- barátságáról és szeretetéről. Dr. Ostffy Lajos lemondása. Megemlékeztünk arról, hogy dr. Ostffy Lajos, kit a dunántúli ev. egyházközségek többsége az egyházkerületi felügyelői állásra megválasztott, nem fogadta el a megtisztelő állást, hanem egészségi okokra hivatkozással azt kénytelen volt elutasítani. Múlt koriban tartott egyházkerüieti közgui lésen Kapi Béla püspök felolvastatta ember, nagy, erős, tagbaszakadt. Mindegy, akárki — gazember I Egy ugrással mellette termett, mellének szegezte fegyvere fekete csövét: — Meg ne mozdulj, mert a poklokra küldelek! A kutya pedig — különösképpen nem kapta torkon a tolvajt, hanem körülszaglászta és elkezdett vihán- colni, mintha ismerős, mintha jóbarát lenne. A tolvaj szálas alakja meggörnyedt, reszketett a hangja: — Az Istenért, édesapám, ne lőj - jön, én vagyok, a fial... — Ezért nem ugrott neki a kutya! Az apa a hang hallatára úgy érezte, fegyverszcrítd ujjai elernyed- nek s ez a nagy hajlék itt mindenestől együtt reázuhan. Megtántorodott, elakarta hajítani a fegyvert s már- már kitört ajkán a szó, hogy azt dr. Oätffy Lajos lemondó levelét, és az a közgyűlés tagjaiban mély benyomást keltett. Figyelemmel dr. Oätffy Lajos személyére és azon tradicionális kapcsolatokra, amelyek az Ostffy családot évszázadok óta dunántúli ev. egyházkerületünkhöz fűzik, figyelemmel továbbá azon hivatásunkra, miszerint az egyház közvéleményét tájékoztatni kötelességünknek ismerjük, alább egész terjedelmében közöljük dr. Ostffy Lajos lemondó levelét, amelyet az egyház- kerület közgyűlése mély fájdalommal vett tudomásul: Méltóságos és Főtisztelendö Püspök Ur! Mély megilletődéssei vettem úgy Méltóságod táviratából, mint 2111. sz. hivatalos értesítéséből azt a közlést, hogy az egyházkerületi felügyelő-választás során leadott érvényes szavazatok absolut többsége nekem jutott. Az a nem várt és nem is remélt nagy és kitüntető bizalom, mellyel a kerület engem ilyképen megajándékozott, bevallom, nagy próbára tette telkemet, mely telve van a kerület spontán elhatározása felett érzett igaz tisztelettel, a felémirányuló bizalomért pedig a legmélyebb hála érzetével. De a lelki próba eredménye is csak az, hogy feltétlenül meg kel! maradnom korábban ismételten kifejezésre juttatott álláspontomon és elhatározásom mellett, melyek szerint a fontos és előkelő megbízást a kerület fényes és nagyértékü bizalma megnyilatkozása dacára sem vállalhatom; a meg nem szolgált kitüntetést magamról el kel! hárítanom. Közel 20 évet töltöttem el — kisebb, nagyobb szerepkörben — világi és egyh izi közpályán. — Viszontagságos időket, sok megpróbáltatást, sok nagy csalódást, sok megrázkódtatást kellett átélnem és a mostoha idők és körülmények folytán csak egy volt csekély, amiben részem lett: a siker! Idejekorán megviselt idegzettel és megfáradt lélekkel visszavonultam azzal a szilárd elhatározással, hogy testi és lelki erőim mondja fiának: — Eredj, fu.s, amíg két szemeddel látsz 1 — de a sötétből hirtelen eléje, a törvény őre, a hegypásztor elé meredt egy hidegen fényes kemény szó: — A becsület I S a hegypásztor megfagyott hangon rákiáltott a remegő tolvajra: — Előre! Nem vagy a fiam, gaz ember vagy! Tolvaj vagy! Megindultak. Komoran, mint két kisértet. Egész úton egy szót sem szóltak. Csak lent a faluban szólalt meg Pál a csendőrlaktanyában: — Meghoztam a tolvajt A többi az urak dolga. Azután hazament. Virradt, mire fölért a hegyre. Az asszony a tyúkjait olvasgatta a hajlék előtt: nem vitt e el belőlük a róka? Nem — egyet sem. Örült Az urának meg éppen. Végigtapogatta: nem érte e baj? Nem, minden porcikája teljességének visszaszerzésére minden lehetőt megteszek és mindaddig, amíg közérdekű munkálkodásom eredményes voltát akár saját fogyatkozásaim miatt, akár törekvéseim kedvezőtlen megítélése és fogadtatása folytán biztosítva nem látom, semmiféle nyilvános szerepre, különösen vezető helyen, nem vállalkozom. Elhatároztam, hogy mindenki előtt, még önmagam előtt í«, bebizonyítom, hogy egyéni és netán önző motívumok közpályán nem befolyásolhatnak, sőt semmiféle dicsőség a megtisztelés és megbecsülés érzetének semmiféle hiú öröme nem csábíthat a közszereplés semmiféle polcára, amig e polcon úgy szubjektív erőim teljessége, mint a viszonyok és környezetem őszintén megértő, támogató ereje folytán szildaszi- lárdan meg nem állhatok s a képességek és teljes hivatósárzef élesre fent acéljával diadalmasan nem küzdhetek! Ez a helyzet reámnézve sajnos még nem következett be. Meglehet, hogy már soha be sem következik De ha Salán még eljönne is egyszer az én időm, az bizonyos, hogy most nincsen itt 1 Önmagamhoz, komoly feltételeimhez lennék következetlen, ha a közbizalom dicsőségétől elkábulva, nem látnám meg valódi helyzetemet és bűnt követnék el önmagam, családom és szeretett egyházkerületem ellen, ha elfoglalnám a vezéri helyet, más, Hálámnál arra alkalmasabb helyett. Aki a vezérségnek díszes, de súlyos tisztét vállalja, afelől a saját lelkiismeretének, vezértársainak és az egész Kerületnek egyazon bizonyságot k '11 tenniök, azt, hogy: „akit az Úr kiválasztott, azt el is hívta !•* Ma ezt a bizonyságot én magam felől nem tehettem. Ma nem érzem magamban távolról sem azt a felvértezett, kimagasló egyéniséget, azt a minden oldalról megértett és támogatott erőt, aminőre a Kerület méltán számíthat. Enélkü! pedig lelkiismeretem szerint méllailanu! lépnék dicső elődöknek — köztük saját vérszerinti elődeimnek is — megáldott és megszentelt nyomdokába. Ily körülmények és egyéni érzések kö- • zött vezérságre nem váilalkozhatom. Hőn óhajtom azonban és erősen remélem is, hogy a Kerületnek sikerül azt az megvolt. Tolta be a szobába, az asztalhoz: — Egyék apjuk, megszolgálta. Elébe tett egy tányér levest. Az ember félretolta, nem evett, nem szólt, csak nézte a leves páráját, a felszínén kerikázó pirosas zsir- gyöngyöket. Az asszonyt bántotta a hallgatás, hogy az ura kérdés nélkül nem mondja el: fogott-e tolvajt, beszédbe kezdett: — No meg van-e a tolvaj? Az ember morrantott: — Meg Az asszony tovább kíváncsiskodott: — Falubeli? — Az, — dobta oda Pál — a fiad. asszony, a fiad!... Ráborult az asztalra és sirt. Sírtak mind a ketten.- Vége. —
