Harangszó, 1923

1923-05-27 / 22. szám

1923. május 27.

HARANOSZO.

171

Úgylátszik sokra becsülte a tanítványát. Petőfinek meleg családias érzése ez első verséből is kitűnik, mert az utolsó két sorban ismét a szülőket emlegeti:

Jó Isten veletek, tanodánkat hagyjuk öröm[mel

Es szaporán édes szüléink kebelébe siessünk I

Ez a vers forduld pont Petőfi életében. Ezzel búcsúzott el nem csak Aszódtól, hanem egyszersmind gondtalan, boldog gyermekkorától is. Ami ezután következik, az már viharos élet, gyötrő gond és szenvedés, nehéz vívódás önmagával és a világgal.

Aszódnak Petőfi jellemfejlődésében kiváló része van. Koren olajfestményti arcképe méltán foglal helyet a budapesti Petőfi ház dísztermében. S a mozgókép színházak is méltán mutogatják az aszódi gimnázium szerény épületét Koren káplán-professzorral.

Nem csoda, ha Aszód is mindig büszke volt halhatatlan nevű tanítványára. Kegyelettel őrizték ők is a régi iskolateraraben azt a padot, amelyre Petőfi a nevét bevéste. Különösen Caengey Gusztáv, a rokou- lelkű jeles költő tett sokat, hogy Aszódon Petőfi lelkét új életre keltse. Mint igazgató ő rendezte ott 1875. az első Petőfi-ünnepélyt, midőn a gimnázium emeletes épületét (mely Petőfi korában csak földszintes volt) emléktáblával jelölték meg. ó készítette a szép verses feliratot is:

„Petőfi Sándor itt járt iskolába 1835/6—

[1837/8.

mény, hogy — ha Isten segítségével végre megjön — jó atyánknak s édes anyánknak örömöt szerzek a szent ige hirdetésével templomunkban. Az ősszel fogok kimenni Németországba, Wittenbergbe egyetemi tanfolyamra és onnét mint felavatott pap térek vissza.

— örvendek pályaválasztásodon fiam — szól az spa — ezzel egy szívemben őrzött óhajtásom teljesül. Az utravalót kimeneteledre meghoztam a fogságból.

A 13 évvel ezelőtt hadbavonult s váratlanul megérkezett Cser Miklós üdvözlésére már az első nap jöttek a rokonok, ismerősök. Amint a hirt meghallotta, azonnal jött Sátory Gábor is Amint meglátja, e szavakkal öleli meg:

— Isten hozott megmentő bajlárs 1 Megjóveteled boldoggá tett; többé nem bánt a gondolat, hogy engemet védelmezve saját életedet vesztéd el.

Itt lobbant fel a láng, itt nyerte olynipi tüzét a Legszeretőbb költő, a haza Tyrtaeusa. Szelleme bölcsőjét itt hű anya őrzi, szegény

[bár:

Kincse, e lángemlék, átragyog ifjairal*

Már ekkor Petőfi-alapítványt gyűjtöttek, Podmaniczky Géza és Levente bárók jártak elő jó példával. Csengey Gusztáv alapította 1881. a Petőfi- önképzőkört. 1912. óta Petőfi iskoláját főgimnáziummá fejlesztették s a közoktatási kormány 1914. ennek az egy iskolának adta meg az országban hivatalosan a »Petőfi főgimnázium * nevet.

A százéves jubileumot is a Petőfi- társaság képviselőinek, Pékár Gyulának és Ferenci Zoltánnak szép beszédeivel Aszód az elsők között már december 2-án ünnepelte. Dr. Raffay Sándor püspök Koren tanárról, dr. Osváth Gedeon igazgató pedig Petőfi aszódi élményeiről tartottak igen értékes előadásokat. Csengey Gusztáv, a régi direktor is »Aszód ünnepe* címen szép ódával adózott egykori iskolájának. És Neumannék házát is, Petőfi egykori lakóhelyét a Pő-úton emléktáblával jelölték meg.

A fényes ünnepélyen csak az volt elszomorító, hogy Petőfi egykori iskolája (ma 330 növendékkel) xoska- dozó állapotban van. A világháború kitörése miatt a szokásos államsegélyeket már nem kapta meg. De egyházi részről indult meg országos gyűjtés. Petőfi-internátust is terveznek. Aki csak teheti, járuljon hozzá e maradandó és áldásos Petőfi-emlék megvalósításához. (Folytatjuk.)

Imádság

harangavatáskor.

Szenteld meg e harangokat, Úristen, Dicsőségedre szóljanak nekünk! Ércnyelvük a magasból arra intsen,

Hogy a magasba mélyedjen szemünk!

Ha kondul a harangszó s hív imára,

Add, Istenünk, hogy hallgassunk reá ja,

A te szavad ez — ne hívjon hiába:

Jertek, oh hívek, az Ur templomába!

Ha temetésre hívnak a harangok,

Hogy elsirassák a halottakat,

S a gyászolók, mint búgó bús galambok Velük zokognak, hogy szivük szakad:

Ints minket, Isten, s add eszünkbe vennünk, Hogy el kell innen nemsokára mennünk,

S vigasztalj, hogy a percnyi búcsuzársa Egyesítesz örök találkozásra1

Elfogy az élet, női az esti árnyék,

Múló napunknak le kell szállnia;

De ránk új élet zöld pálmája vár még,

Ha életünkben kél harmónia.

Meghasonolva, áldott béke nélkül Pusztul az ország és a ház nem épül;

Itt e harangok összhangzatja - képen Adj egyetértést, ki trónolsz az égben!

S nézz le reánk I Az örizők hiába Őrzik a várost, hogyha csak Te nem. Midőn a félrevert harang szavába A vészkiáltás hangzik rémesen:

Tárjuk segélyre a mi kezeinket És irgalomra nyissuk sziveinket;

Sirókkal sírva hordjuk a keresztet, [két! S könnyet törüljünk, mely szemünkbe’ reszKi egyedül vagy szent, fölséges Isten, Kérünk, szenteld meg e harangokat,

S amint kondidnak, lelkünk Rád tekintsen, S halljuk szavakban a te hangodat!

Üt a végóra, napjaink lefolynak,

S kapuja nyílik már az égi honnak,

Hol áldunk Téged dicsőbb szózatokkal, Krisztus lábánál, a szent angyalokkal!

Ámen.

SÁNTHA KÁROLY.

— K> sem mondhatom, mennyire örülök én is, hogy az én vitéz kapitány uramat, most mint alezredest láthatom újra.

— De Miklós, honnét ez az új sebforradás homlokodon ?

De hogyan kerültél haza? Mindenfelé kerestettelek, hogy kiválthassalak, de sehonnét sem kaptunk értesítést rólad.

A jólelkü basa a rablók leverése után társaimmal együtt hálás köszönetének nyilvánításával váltságdíj nélkül szabadon bocsátott. Azon kívül — mint maga mondá, addigi szolgálatom jutalmául szép összeg pénzt adott családom jövőjének biztosítására. Fia pedig Ali janicsártiszt Pécsett — kinek utamban atyja levelét adtam át — egy paripával és egy jó karddal ajándékozott meg.

Szép, ha az ember tetteivel, bőségével idegen földön is kivívja környezetének tiszteletét, Miklós te ezt

tetted. A törökök között is a magyar név becsülésére tanított életed.

Holnapra fiaiddal együtt meghívlak ebédre. Bemutatni akarlak feleségemnek is. ö kétszeres őrömmel fogja hallgatni beszédedet török rokonairól és szülőhelyéről, Konstantinápolyról.

Este, mikor a család magára maradt Miklós előkeresve a használatban már megkopott, szakadozott kis énekeskönyvét, így szólt kedveseihez : Ez a kis könyv volt derült, borult napjaimban leghubb utitársam. Ebből merítettem vigasztalást, mikor tőletek távol szomorúan ettem a rabság kenyerét. Ha hozzátok vágyó lelkem az utamat álló legyőzhetlen akadályok felett csüggedezve sóhajtott: ez a könyv Istenhez vezetett és ezzel tűrni, reményleni tanított. Jertek most a viszontlátás reményének teljesülését is szenteljük meg egy énekkel.

Elkezdte az ismert szent éneket s ez atyja, felesége, gyermekei ajkain