Harangszó, 1922
1922-02-19 / 8. szám
1922. február 19. lességre, új, meg új munkamezőre hívta fel figyelmét. A szegény jobbágygyerekek, a cselédség az egész jobbágyság ugyancsak áldották Mária asszonyt ezért a nemes irányításért. Csak Kőmálinak nem tetszett a papné nagy befolyása. De vagy gyenge volt ebben a kérdésben, vagy pedig számító volt és megérezte, hogy neki szüksége van arra a meleg rokonérzésre, mit a felesége jószívűsége vált ki az emberekből, elég az hozzá, hogy a helyzeten nem változtatott. A boldog együttiétet kegyetlen kézzel megsemmisítette egy rettenetes csapás. Egy őszi napon Korlátiné gyermekeivel a majorosház felé igyekezett. Egyszer csak szédülés fogta el, szemei előtt tüzkarikák táncoltak, a sárgalombu bokrok és fák őrült táncra kerekedtek, azután úgy érezte, hogy a föld kiszalad lábai alól. A következő pillanatban ájultan terült el a pázsiton. Hónapokon át feküdt súlyos betegen. Orvos orvos után jött, vitték ide-oda, de gyógyulást nem találtak számára. Hűséges ápolója volt elejétől végig Mária asszony. Nemcsak két szorgalmas kezével, mindent meglátó éles tekintetével, hanem erős hitével és nagy lelki erejével is segítette a nemes szívű asz- szonyt. A beteg állapota pedig mindig rosszabbra fordult. Az utolsó hetekben fájdalom nélkül, lassan elsorvadt, mint a rejtett, belső bajával csendesen elmúló virág. Nehezen átvirrasztott éjszaka után lassan virradt. A beteg nyugtalansága lassanként elcsendesedett, mint éjszakai háborgás után a felfodrozott tó tükre. Az ágy fejénél gyűrött arccal, szemében sötét kétségbeeséssel áll Korláti, mellette kisírt szemekkel a két gyerek, hátuk mögött távolabb Rafanides prédikátor és Mária asz- szony. A beteg már nem tud szólni. Egymásután megnyugtatja tekintetét mindenkin. Először az urára tekint, azután a gyerekeit nézi, hosszan, fájdalmasan, végül Rafanidestől és Mária asszonytól búcsúzik egy-egy tekintettel, Egyszerre ismét leányára tekint s nyugtalan izgatottság önti el arcát. Mikor azután Mária asszony egy lépést előre lép s kezét Zsófia vállára helyezi, akkor ismét elnyugszik a viaskodó harc s hálás, csendes mosollyal kiröppen az ablakon át a hazatérő lélek. A kelő nap tovaszálló s a reggel első napsugarával összeö'elkezó asz- szonylélekkel együtt eltűnt a Korláti ház tisztasága és boldogsága. Korlátiné halála után minden megváltóHARANQSZÓ. zott. Hasztalan állt Korláti tömzsi alakja az ősi dominium közepére, teherbíró erős vállaival hiába akarta hordozni az ősi kastély évszázados bolthajtásait. A falakon pókháló fiaomságu repedések képződtek, olyan vékonyak, mint egy ceruzavonalacs- kának századrésze. Az oszlopok is megcsuszamodtak, de csak egy gondolatnyira. Emberszemnek észrevétlenül, de azért mégis finom por szitálddott alá az épület bolthajtásáról s a hajszálnyi megcsuszamodás a földalatti fundámentomon már észrevehető, nagyobb elváltozást okozott. Korláti hamarosan belátja, hogy nem a hatalom biztosítja a család tekintélyét, hanem az életből, gondolkodásból és érzésből szertesugárzó jó lélek. Nem a parancsszó tartja össze a családtagokat, hanem a szívek között áradó csodálatos hatalom : a szeretet. Pedig a lélek és szeretet az ősök képeivel teleaggatott termekből teljesen eltűnt s Korlátiné asszonnyal egyött pihenni tért a sírbolt csendességébe. Olyan volt az ősi Korláti ház, mint a sok kerekű, finom szerkezetű óramű. Minden kereke a helyén volt, rugója is épnek látszott, csak épen egy kis szabályozó réz- karocskája törött össze. És most az óra jár ugyan, de a mutató szabályozatlanul hol sietve szalad, hol álmosan bandukol, jár, jár, csak éppen az időt nem mutatja. Egy kis szabályozó volt a Korláti házban Korláti nemeslelkii, mindig hallgatag felesége. Elmúlása után megmaradt a régi ház, de hiányzott belőle az asszony nemes lelkének életszabályozó hatása. A régi élet sem maradt meg, sőt inkább lassanként minden megváltozott. Az előkelő családok is rájöttek arra, hogy Korláti a felesége nélkül kellemetlen és ellenszenves. Eddig annyira szerették a feleségét, hogy az ő kedvéért elnézték a férfi rút jellemvonásait. Most azonban erre nem voltak már hajlandók. A látogatások megritkultak. A régi baráti összeköttetések is meglazultak. Még szembetűnőbb volt a változás magában a Korláti urodalomban. A földesúr tobzódott az oligarcha gőgben. Kegyetlen önzéssel szipolyozta jobbágyait s leghívebb embereivel is meggyűlhette magát. Eddig is ilyen volt, de eddig mindig a nyomában járt a felesége. Most azután hiányzott a jó szó, a nyájas tekintet, a simogató kéz, a szelíd mosolygás, mely oly sokszor elfelejttette a férfi kegyetlenségét. így történt azután, hogy a 69 jobbágyság a gyerekekért lángolt, d« Korlátit szíve mélyéből gyűlölte. Korláti Ferenc lába alatt egyébként is megindult a föld. Felesége halála után régi szenvedélyei kerítették hatalmukba. Keveset volt itthon. Sokat mulatott, duhajkodó társaságba keveredett s vak szenvedéllyel kártyázásra adta magát. Nem egyszer nemcsak minden pénzét elveszítette, hanem még magtárát is kiüresítette, sőt egyszer egy gróf a lábon álló vetését is elnyerte tőle. A községben még tartja, vagy legalább erőszakolja tekintélyét, de a beavatottak elesett embernek tartják. Azt azonban talán rajta kívül senki senki sem tudja, hogy ősi domíniuma, mint a hold elfogyott, s most már egész jövendője egy kártyára van vetve. (Folytatjuk.) Karcolatok a hétről. »A néhai dr. N. N. nagyprépost több mint egy millió korona értékű ingó hagyatékának, közte egy mfl- becsü régi szalon berendezésnek, szmirna és perzsa szőnyegeknek, ezüst-, üveg-, porcellánnemü stb-nek az elárverezését, az örökhagyó lakásán« itt és itt, ekkor és ekkor fogják megtartani, olvasom egyik vidéki lapban. Ugyanekkor amint bontogatom a napi póstát, rendszerint 40 - 50 levél, mindjárt az első így szól: »Az ötödik gyermek is szerencsésen megérkezett. Hogy feltudjuk-« nevelni, nem tudom. Mint teljesen kész pénzfizetéses lelkész, évi jövedelmem : a minimum. Tejre, fűtésre, világításra sem elegendő. Ha véletlenül el találok pusztulni, Isten irgal- mazzon kis családomnak!... Kezdem a könyvtáromból, melyet pedig magad is értékesnek találtad, a könyveket egymásután miután aranyom, ezüstöm szmirna és perzsa szőnyegeim nincsenek eladogatni.« A múltkor láttam egy gyüjtőívet. Hazafias és vallásos célról volt sző. Egy dúsgazdag uraság neve is ott szerepelt — harminc koronával és egy vasúti portásé is, aki ötven koronát adott. Hogy is dalolta Petőfi? »Csak a szegéay szereti hazáját*... meg tegyük hozzá ev. auyaszentegyházát... Igaz volna ? I
