Harangszó, 1922
1922-01-29 / 5. szám
BARANQSZÓ. 1922. január 29. 42 alacsony alkalmu dallamokat verhetünk ki akkor, amikor szeretnék elérzékenyiteni a csillagokat. Ha így van ez általánosságban, akkor merjek-e szóhoz fogni most, amikor szeretnék haragot adni az érzelmeknek, amelyek a hosszú kínzó bizonytalanság, álmatlan éjszakák, gond és aggodalom, lelkek gyötrődése után a szívekből kiáradnak, amidőn ki akarom szóval is fejezni azt a hálát a Magasságosnak trónja előtt, amivel iskolánk, annak tanári kara és ifjúsága -- a bujdosásnak a földönfutásnak, hajléktalanságnak veszedelmétől megmenekülve — a szabadító Istennek s a tőle, e világ erősségétől az emberi szívekbe alászálló, azokat megedző hűség lelkének tartozik. Azért csak a dicséretzengés klasszikus mesterének, a zsoltárköltőnek szavát merem ajkamra venni s azzal is csak annyit mondok: Hallelu-Jah, Hallelu-Jah 1 Dicsérjétek Istent az ő szent helyén, dicsérjétek őt az ő hatalmas erejének boltozatán. — Minden lélek dicsérje az Urat! Hallelu-Jah, Hallelu-Jah 1 Midőn Jézus azt mondja: „az igazság szabadokká tesz titeket*, ebben nemzeti értelemben is benne rejlik az, hogy egyedül az isteni igazság tesz véglegesen és teljesen szabadokká minket. Jeremiás Próféta Judának rettenetes sanyargattatása, legváitságosabb helyzete idején, mint a szabadítás Urának küldötte, könyörgő sírással óvta népét attól, hogy lázadással, erőszakkal szegüljön ellen a babyloni hatalomnak. Mi sem a boszut, a fortélyt hirdetjük, nem is az erőszakot tesszük az első helyre, hanem az Isten igazságába való beilleszkedést, annak követését hirdetjük, mert ha ez megtörténik, akkor az isteni igazság ellenállhatlan hatalmával maga visz, maga emel bennünket és csudás erejével teljesen jóra fordítja a mi ügyünket. Mert nem az emberi erő és. hatalom kérdése az eddigi hazánk területének sorsa, hanem határozottan megdönthetien isteni igazság az, hogy a mi ezeréves országunknak a maga egészében egységesnek, épnek, sértetlennek kell maradni. A világot alkotó Isten ugyanis Mindenható teremtő kezével maga írta bele ezt az igazságot a hegyekbe, völgyekbe, vizek folyásába, a föld mélyébe rejtett kincsek, a suttogó erdők, a bérchatárok és az alföld rengő kalászának egymásra utalt állapotába, azért a nagy isteni célgondolatért, hogy ez a föld legyen kelet és nyugat között az egyensúlyozó, a műveltség végvára, a nyugatot fenyegető bomlasztó törekvések meg- akadályozója. Mintha ellenségeink közül is itt-ott kezdenék már látni, hogy egy magasabb, örök igazságnak eszközét, a nemzetek egyensúlyának, a népek békéjének Isten-rendelte várát rombolták le és osztották el úgy, hogy Európa közepe állandó világveszedelmet jelentő, kiterjedt tűzfészekké legyen. Magyarország épsége, területének teljes egészében való visszaállítása isteni igazság. Csak az a kérdés, hogy melyik legyen az a népfaj, amely ezen az alkotó által kijelölt területen mint államfenntartó be tudja tölteni a maga Isteni hivatását ? Ezer esztendő a magyart ítélte erre alkalmasnak és méltónak. Most vagyunk ismét a nagy próbán. Kit jelöl ki a világot kormányzó Gondviselés erre a feladatra? Kétségen kívül a műveltebbet, az erkölcsösebbet, a bölcsebbet, az igazabbat, az igazságosabbat, a nemesebbet, a megbízhatóbbat, a bátrabbat, szóval az igazi hőst. Valamint hazánk területi kérdése isteni igazság, épúgy a nagy próba felvetett kérdésére adandó felelet is isteni ítélet lesz. Isten ítélete pedig igazságos. Vigyázzunk, hogy az Isten igazságos ítélete előtt megállhassunk. A feleletet erre a sorsdöntő kérdésre a mi életünknek, főleg majd tán neked kell megadni nemes ifjúság, legközelebbi új nemzedék, melynek lelke sóhajoktól terhes, melyet beszélni is a panasz tanított meg s amely hallotta azt a rettenetes robajt, mellyel Hungária a mélységbe zuhat. Ebből a lélekből csak nagy, nemes elhatározásoknak szabad fakadni. A felelet tehát nem lehet más, mint az önképzés, fegyelmezés, edzés egy nagy akarásra, mely mint ferge- teg zúgja, mint villám cikkázza az egész földkerekségen keresztül a nagy eredményt: Istennek küldötte, az Úr választottja ezen az Alkotó által kimért területen továbbra is a magyar marad. Ennek az előttünk annyira káprázatos, elbűvölő gondolatnak egy pozitív és elen- gedhetlen feltétele van, az, t. i. hogy az igazságban éljünk, mert Jézus szavai szerint egyedül az igazság tesz valóban szabadokká minket. Félre tehát a különböző érdekből és önzésből fakadó, megtévesztő, hazug jelszavakkal, amelyek szabadulást hirdetnek ugyan, de egyre siralmasabb helyzetet teremtenek: de félre azzal az alkotó munkát csirájában elfojtó gúnyos pilátusi kérdéssel is: .micsoda az igazság?“ ami a világkatasztrófákat s az utánuk következő nagy átalakulást, megújulást mindig megelőzte, ami tulajdonképen azt jelenti, hogy nincs igazság, avagy még inkább azt, hogy kinek-kinek a saját önzése, érdeke, kapzsisága, hatalmi vágya, erőszakossága, öldöklő fegyvere az igazság. Hova vezetett ez az irány, azt már nemcsak a levert népek, hanem a győzők világa is sóhajija és nyögi. Nem is lesz addig a nagy világválságból kibontakozás, míg egyetemlegesen nem látja az emberiség, hogy van egy absolut igazság, melyet az örök Isten állapított meg, rendelt el, amit a saját kezével írt bele az életbe, a természetbe, a népek történetébe, az ember leikébe, de itt megromolva a maga teljességében és romlat- lanságában elküldött a Jézus Krisztusban, aki maga az élet igazsága, minden megújulásnak, feltámadásnak s így a nemzet új életének is forrása és ereje. Nekünk magyaroknak, kiket a nagy megrázkódtatás a legmélyebbre sodort, kell először is észrevennünk, hogy van hatalmasabb erő, mint a fegyvernek hatalma; nekünk kell legjobban meglátnunk, hogy van isteni igazság és hogy ez az igazság az, aki megjelent a világ előtt a Jézus Krisztusban. Vérünkbe kell átmennie s természetünkké kell válnia annak a meggyőződésnek, hogy minket maga az isteni igazság emel és állít vissza a régi TÁRCA. Téli alkonyatban. Irta: Porkoláb István. Hóhintette síkság közepén keskeny sár: kicsi falu szürke hieroglifje pásztázza a fehérséget. A falu körül, mint fekvő pupostevék, varjupettyes aszta- gok lomháskodnak. Távolabb magányos épület patinás teteje látszik: a befagyott viz mellett némán álldogál őrt a csőszház. Pirosrasírt szemeit most hunyja le a nap a látóhatáron: alkonyodik. A zuzmarás fák közt fagyasztó szél fütyőrész sivár téli dalt s rázza a jégvirág-pihét, mint tavasz- szal az akác-szirmot. Madarak: szürkék és feketék húznak az erdők felé egyedül, párban és csoportosan, akár bennt a falvakban, városokban az emberek... A falutól út kanyarog a csőszház irányába; raja, mintha gombostűfejek volnának messziről, pontok mozognak. A kicsiből nagy lesz, a tű-gombja lencse, bab, mákfej nagyságúra nő, majd látható lesz, hogy ki, mi mozog: három kis iskolásgyerek. Öklömnyiek. Egy leány, két fiú. A lányt közrefogják, már érzik, hogy > férfiak védik. Rongyosak. Foltos rékli, vásott dolmány gombo- lódik szorosan reájuk. Iromba patkós- csizmájuk alatt tompán dobban f pró- kat a fagyos földgöröngy. Arcuk piros, mosolygós, mint a pogácsa-alma, szemük tiszta, kék, mint fejük fölött az azúro3 égbolt. Kezük feszesen a zsebben, csak a lány dugja össze a réklije-ujjába. Hátukon bámult vászon-tarisznya; kifityeg belőle könyv, pala-tábla. Szaporán, aprókat lépnek. Néha, csak úgy, önkénytelenül hátranéznek : nem-e jön utánuk valaki ? Egyre sötétedik A kis lány megrázkódik: — Fázom. A fiúk biztatják: Gyorsabban mennek. A szél hidegen fuj beléjük: összébb húzzák magukat. A fákról nyakukba hull a zúzmara: — De hideg 1 — nevetik és, mint a kiscsikók, futásnak erednek, mintegy százlépést. Tovább nem bírják, gyenge még a tüdejük: megállnak. Nagyokat lihegnek. Legelőbb a kislány kap szóhoz: — Éhes vagyok 1 A nagyobbik fiú előreveti tarisznyáját. Kotorász benne és kihúz egy pogácsát: — Neszei — nyújtja oda. — Ez megmaradt. Edd meg. A lány elveszi, ropogtatni kezdi csipkés fogaival és köszönetképpen rávillantja szemeit a fiúra: — De jó 1
