Harangszó, 1922
1922-11-12 / 46. szám
356 HARANQSZO. 1922. november 12. bogy megtudja, miként gondolkodnak róla. De akárhova nézett, mindenütt megvetés és gyűlölet villámlott feléje. Cselédei alig köszöntik, zsellérei kitérnek utjából. Azóta kigyulladt az istállója, leégett a távoli majorosháza. Alig műlik el nap baj nélkül. Ajtajára fenyegető levelet szegeztek. Múltkor este rálőttek. — Vesztemre törtök I... kiáltja s kutyakorbáccsal kergeti végig a kastély folyosóján a hióbhir hozóját. Ki akartok perzselni a birtokomból, hitvány kutyák, de embertekre akadtok!... Bort hozat s szinültig tölteti a cink kupát. — Átkozott fattya, hitvány prédikátora !... Ha haza jöttél is, azért mégse gyűrtél magad alá 1 Cudar Belzebub ivadék, kifogok rajtad !... A fél éjszakát magános borozás mellett átvirrasztja. Mindennel számot * vet, mindent mérlegel. Ravasz szeme vizsgálódva boncolgatja az esemé nyékét s hideg megfontolással állapítja meg, hogy mit kell cselekednie. Másnap kezébe veszi ezüst gombu botját s megindul a parochia felé. Kezdetben gőgös királynak érzi magát, ki nagy kegyesen leereszkedik alacsonyabb rendű alattvalójához, de hogy közelebb látja a templom fehér tornyát, mintha hirtelen összezsugorodnék és büszke gőgjét valami különös félelem reszkettetné meg. Próbálja elismételni az éjszaka nagy megfontolással összekeresgélt szavakat. De gondolatai szerte szóródnak, térdei megreszketnek s összeverődő fogai közt elvész a szó. Az ambituson Mártont meg Istvánt látja egy pillanatra, de azok szétrebbennek, mint puskalövésre a mezőn futkosó foglyok. Könyves szobájában régi karos székében ül a prédikátor. Az asztal mellett papirosra hajolva ír a prédi- kátorné asszony. Pelemelkednek, de egy lépést se tesznek feléje. — Eljöttem prédikátor uram, hogy szerencsés hazatérése alkalmával köszöntsem 1. ,. Hogy azután még erre a szóra sem sietnek eléje s kezet sem nyújtanak feléje, bizonytalanabbá válik a hangja. — Tévedések valának közöttünk!... De ami elmúlt, legyen a múltéi... Én elfelejtem sérelmeimet, prédikátor uram hasonlatosképen ne hánytor- gassa saját sérelmeit I.. . A prédikátor mozdulatlanul áll. Csak sápadt arcát sötétíti indulatfelhő borulása. — Szerencsés menekvése alkalmával akartam üdvözölniI. .. nyögi Korláti s egy fél lépést előbbre lép. — Az Űr oltalmába helyeztem éltemet, — mondja lassú hangon a prédikátor. — Áz ő kegyelme volt szabadulásom 1. .. Megint csend támad. A prédiká- torné az ablakig hátrál, azután neki támaszkodik az ablakdeszkának. A prédikátor az asztalra nyugtatja kezét s testét előrehajlítja. Mélyen fekvő két szeme tüzes fáklyaként világít mély üregében, azután egyszerre megindul a két tüzes láng, belefuródik Korláti szemébe, onnan a leikébe s perzselve égeti, hogy szinte felsikolt fájdalmában. Arca a sápadtság fehér álarca alatt eltorzul, ajkai elfehéred- nek. Elhízott vonásai elpetyhüdnek, szeme alatt kék zacskóvá dagad a szemealja, nyelve megvastagodik szájában Á prédikátor pedig mozdulatlanul áll és mereven nézi. — Hát eljöttem !... Gondoltam, hogy eljövök 1. .. dadogja Korláti. Á prédikátor ajka még mindig né maságra zárul. Korláti egy lépést közeledik az asztalhoz, azután megáll. Tréfával akarja könnyíteni helyzete kínosságát s lehető könnyedén odaveti: — Talán le is ülhetek a hajlékában, prédikátor uram ?... Rafanides elgondolkodva tekint maga elé, azután nyugodt mozdulattal rámutat az asztal melletti székre : — Parancsoljon I.. . És ha még volna valami kérdezni valója Nagyságodnak, úgy kérdezzen. Én majd felelek. És ha volna kívánsága, úgy mondja el. Én majd engedelmeskedem. Magyar ember és házigazda vagyok, tudom mivel tartozom annak, ki házam küszöbét általlépi Pihenő helyet kér, ágyat bontatok. Kenyeret kér éhsége enyhítésére, asztalt téríttetek. De önmagámtól Nagyságodnak egy korty vizet se nyújtok, pihenésre széket nem tetetek eléje, örvendező szóval nem köszöntöm s marasztaló szóval nem marasztalom. Ha pedig Nagyságodnak még ezek után is lenne kívánsága, úgy csak parancsoljon és én engedelmeskedem. De parancsolás nélkül ebben a házban semmire ne számítson I... Szöges korbácsként sújt a prédikátor minden szava a gőgös nagy ur arcába, melyet a harag hol pirosra, hol fehérre fest. Homlokán feketére dagadnak az erek. Kezei ökölbe szorulnak. — Ezt... ezt. .. nekem mondja ? ... kiáltja fojtott hangon. Rafanides mozdulatlanul áll. — Nincs több mondanivalóm I.. . Korláti arcából az utolsó csepp vér Í3 eltűnik. Büszkesége széttépett, feslett rongyként hever lábainál. De hirtelen legjűri indulatát Eszébe jut, hogy neki józannak, nyugodtnak kell lennie. Talán az életéről, talán mindenéről van szó. Könyörgésre fordítja szavát: — Isten szolgáját keresem kegyelmedben I... Prédikátor uram, ismerjen kegyelmet!.. . A prédikátor megrázza ősz fejét s szívére teszi kezét. — Isten látja lelkemet, a bosszúállást nem ismerem. Más az, aki igazán ítél I... — Zselléreim felégetik majorjaimat... Elrabolják marháimat 1.. . A prédikátor a kezével int. — KiüldSznek falumból!... Életemre törnek !.. . — Mindenkit saját gonoszságával ver az Isteni... feleli tompa hangon Rafanides. — Ártatlan vagyok a kegyelmed dolgában 1... kiáltja Korláti s könyörögve emeli a prédikátor felé kezét. — Még egyet mondok, azután több szavam nincsen 1 Szívemből megbocsátom Nagyságodnak ellenem való vétkeit. Megbocsátom azt, hogy hitvány rágalommal becsületembe gázolt, hogy hamis tanubiznnyságot tett ellenem! Hogy prédikátori állásomból kivetni próbálkozott, hogy életem ellen tört! Mindent megbocsátok! De azt, hogy undokságos hűtlenséggel megrugdosta drága anyaszentegyhá- zunkat, hogy hitvány Judás-pénzért megtagadta ősei vallását, hogy el akarta veszíteni az Úr eme kisded gyülekezetét, azt soha soha meg nem bocsátom!... Ezért a lelkem mélyéből megvetem, megvetem 1. . . Mint számadásra szólító biró áll a prédikátor Korláti Ferenc előtt. Alakja kiegyenesedik, szemei a harag szikráit szórják, hangja az ítélet harsonájaként harsog Korláti pedig, mintha rettenetes ólomsúlyu teher nyomná vállait, lassanként össze- csuklik. Azután még egy riadt tekintetet vet a prédikátorra s szótlanul megfordul. Mögötte csapódik az ajtó. A kis ablaku szoba derengő homálya után bántja szemét a fényes napvilág. Hunyorgatva fordítja félre fejét s elkerüli a házak ajtajában álló emberek kiváncsi tekintetét. Azok pedig hátat fordítanak, vagy a kapu mögé húzódnak, hogy elkerülhessék a köszöntést. Mikor azután elhaladt mellettük, csodálkozva merednek
