Harangszó, 1922

1922-10-01 / 40. szám

308 HARANOSZÖ. l»tl. október 1. Zsigmond csak ősi, törzsókós közne­mes családokat, leginkább udvarában és testőrségében szolgálókat díszített fel címerrel. Az egész országban sincs sok Zsigmond-clmeres nemes család, s hogy ezeknek a sorában mégis ilyen bőségesen van képviselve Kemenes­alja és Vasvármegye, fényes bizonyí­ték hűséges szolgálataiknak. A címer- adományokon kívQl ezt a donációs levelek nagy száma is igazolja; ek­kor nyert »nova donatiotf a Magas nevű birtokra a Magassy család is, melynek egyik tagjával majdnem más­félszáz év múlva találkozunk az ak­kori viszonyokat és embereket érdé késén jellemző körülmények között. Ugyanis 1556-ban Váti Senye(y) Ber­nét, kocsi Doma Péter, nardai Theék Bálint vasi szolgabirók, Bokodi Péter vasvári kanonok és Magassy Miklós nemes segítik pénzzel Ludbreg Péter dőmölki apátot, hogy tanulmányait folytathassa. Mennyi minden van ebben a pár rövidke sorban I Először is megtud­juk belőle a három vasi szolgabiró- nak a nevét, akiket a megye három tája az előkelő, jómódú nemesek kö­zül választott. Köztük van Doma Pé­ter. Családja leszármazóját megtalál­juk napjainkban is az ősi földön, de szolgabirót hiába keresünk soraik­ban... Pedig ma könnyebb eljutni odáig, mint a XVI. század derekán, amikor az egész vármegyében csak három négy szolgabiró volt és na­gyobb urak voltak, mint ma a főis­pán ... Azután megtudjuk a beszé­des sorokból azt is, hogy Ludbreg gyönyörűségesen jött elébe, mint a leány­kéz hímezte örökélő emlék. Ajaka félig megnyílt, fényesfekete bajusza árnyékából előhavaztak fogai, karját kitárta és — át­ölelte lova nyakát: — kedves Taraj 1... — A paripa még kecsesebben szedte futáshoz karcsúit lábait, megrázta két oldalt leomló, arany ló sörényét s a, maga szószegény nyelvén viháncolta: — Édes gazdám!... — Hanem, amint lova nyakát eleresztve, ismét merész tekintettel nézett előre Máté, re- dőtlen homlokát sűrűén vonalazta be hir­telen valami: azok az érzések, amelyek a távoli hegyek lábától fölgomolygó füst- petrencék láttára támadtak: — Arrafelé alighanem császár őfelsége katonái mula­toznak nem éppen vitézekhez illő módon 1... A kardjára csapott s mintha a jövő köd­kárpitja fölszakadt volna előtte egy pilla­natra, fájdalomfacsarta keserű hangon kiál­totta a kirabolt falvak tüzeinek füstjétől homályos hegyek felé: — Kiszalad még ellenetek ez a kard, császár katonái! S ha engem is vártok, kurucok hadai — nem hiaba vártok 1. .. Csakhogy a Taraj édes gazdáját puhább karok vártak, mint a harcterek hőseit ölel­gető szablya-vasak. A Skriba-kúria előtti kis virágos-kert őszre ritkult orgonái közül fehérruhás fény — a szív fénye! — lob­Péter dömölki apát létére szegény és tanulatlan ember volt, akit jómódú nemesek segélyeztek, hogy jártasabbra művelhesse magát a theológiai tudo­mányokban. Azóta éppen megfordítva van. Ilyen körülmények között nem csuda, ha rohamosan terjedt el a protestantizmus, melynek hirdetői kül­földi egyetemeket végzett kiváló tu­dósok voltak; bár ekkor még, amint látszik, a közeli Sárvárról nem jutot­tak el Luther tanai Kemenesaljára, Kocsba, Magasiba, mert kocsi Doma Péter é* Magassy Miklós evangélikus létükre aligha segélyezték volna ép­pen a dömölki apátot. A Mike és Hajas családokról is régi, elsárgult pergamenek beszélnek s az utóbbi Simonyi község földes­urai között szerepel még a XVIII. század elején Í3. A család értékes tagjait különben ma is megtaláljuk úgy az egyházi, mint a világi köz­élet terén. — Az egykor szintén elő­kelő, kemenesaljai eredetű Bokodi család (György, nádori itélőmester a XVI. század elején) kihalt; nevét, emlékét a hasonnevű major, egykor falu őrzi az izsákfalvai határban. A jelenleg szereplő ű. n előkelő családok jórészben ügy szakadtak Kemenesaljára, itt idővel gyökeret vertek s ma méltán tekinthetők ke- menesaljaiaknak. Az egyházasberzse- nyi Berzsenyin, mely, mint azt elő- neve is mutatja, a veszprémvárme- gyei Nagy-Börzsöny pusztáról a XVII. század végén költözött Kemenesal­jára, és a koltai Vidoson, mely a megyebeli Keltából származott ide, — bánt az érkező szemébe s ahogy a kapu­ban leugrott a lóról, mint forrásvízre eresz­kedő fehér galamb, szólt eléje Jucika: — Máté 1.. . A férfi-homlok kisimult, a tekintet el- szelidült, a hang simogatott: — Jucika!.. . S a szobába érve azt nézték: mi vál­tozás történt egymáson tegnap óta? — Mert olyan hosszú idő telt el estétől dél­utánig, hogy ez alatt még is lehet őszülni... — Sok változás esett — állapította meg Jucika s gyönyörködő hangjába busongás is vegyült: — Talán bizony a fejedelem kornétá- sának csapott fel az én életem leendő párja? Avagy minek a kard s az ékes vitézi öltö­zet? Azt hallom, Thököly farkasai — ir­galmatlan vitézek — viselnek ilyen hara­goskék ruhát... Máté a nyugodni készülő nap irányába nézett: — Még nem, édes kincsem ; de ha majd a kurucok tábortüzei lobbannak fel ott, a soproni és kőszegi hegyek alján, ahol most német generálok meg magyar nagyurak labancai pörkölik ki falvaikból a békés lakósságot, akkor — ki tudja ? 1 ... Baljóslatú kékség hamvazta el Jucika ilyen a dukai Takách és a szentmár- toni Radó család is; tagjai — ki ta­gadhatná? — szintén előkelő szere­pet játszanak úgy az egyházi, mint a világi társadalomban. De rajtuk kívül is van még, hogy többet ne említsek: a Károlyi, a mankóbüki Horváth, a budakeszi Weörös, az aj­kai Ajkay, a bárdosi Bárdossy család. A történeti, különösen pedig az egyháztőrténeti hűség és a kegyelet követeli, hogy megemlékezzem az Ostffhcz hasonlóan ősnemes alsó- és felső káldi Káldy, — továbbá Keme­nesalján szintén régóta otthonos kis- faludi Kisfaludy és noszlopi Noszlopy családról, melynek a tagjai csak a legutóbbi időkben haltak ki erről a földről. Mivel előkelő és szereplő csalá­dokról van szó, nem lehet eltekinteni csak úgy, szó nélkül a Békássyaktól, Hertelendyéktől, felsőbüki Nagyoktól, a Ják nembeli Niczkyektöl sem, akik katholikusok ugyan, de a kemenesi földön régóta otthon voltak vagy van­nak ma is, és családtörténeti szem­pontból kétségtelenül előkelő helyet foglalnak el. Mátis Nándor érc- és fakoporsó raktára — Beled, Fő utca. ---­Állan dóan dús választék érc- és fakoporsókban, szemfedőkben és sírkoszorukban, valamint az összes temetkezési cikkekben. 14 szájszéle pírját s apró falatokban estek ki szavai: — Akkor... az én szívem ... meg­hasad ... Máté megdöbbent szavai hatásán s hir­telen fülébe csengtek a vén tábori kirur­gus szavai is, aki valami ilyesfélét mondott egyszer: — A fehér galambok szívével nagyon vigyázni kell! ... — Tréfás-búsán fölnevetett: — Hát ilyen hamar megijed az én kis szivecském ? 1 Nem-ne ! Nincsen erre ok. Messze járnak még a fejedelem hadai, la­bancok ülik meg a tájat, akár az elvetett gabonatáblát a földgöröngy, mely alól nem bir kibújni a vetés ... Labanc vármegye a miénk, labanc urak mulatoztak jobbára a soproni diétán is ... A riadt leányarc nem enyhült: — Elébük is el lehet menni... — Nem megyek! — Soha? — Soha 1 Olyan könnyen kimondják ezt a'rövid szót a szerelmesek (és a nem szerelmesek is I), mintha nem tudnák, hogy „soha" nincs az életben, csak a végtelenségben, a halál­ban ; vagy ha létezik, éppen úgy van vége, mint a szerelemnek, boldogságnak, foga­dalmaknak ... Jucika mintha érezte volna

Next

/
Oldalképek
Tartalom