Harangszó, 1922
1922-09-17 / 38. szám
290 HARANG SZŐ. 1922. szeptember 17 Ami piszkos iszapot, bomlasztó erkölcsi lazaságot felkavarszolt az elmúlt idd, ami destrukciót mutat az elmúlt idő társadalmi, szellemi, erkölcsi élete, mindazt a protestantizmusból származtatják. A szégyen és fájdalom pirja borítja el arcunkat, ha folyóiratok és lapok hasábjain az egyházunkat támadó értekezéseket s a jóizlést és igazságot egyformán sértő csipkelődéseket olvassuk. A felekezetközi viszony eme kedvezőtlen elhajolását mélységes aggodalommal szemlélem. Sohasem tartoztam az együttműködés hiszékeny optimistái közé s nem vártam eme jelszótól délibábok valóraválását. De azt igenis reméltem, hogy a róm. kath. egyház — figyelemmel a nemzet exisatenciális életszükségleteire —, megőrzi és minden elhívott vezérével és munkásával megőrizteti azt a keresztyén összhangot, mely a társadalmi és nemzeti együttdolgozás előfeltételét képezi. Dacára mindennek, a keresztyén reménységben meg nem lankadunk. De szükséges, hogy a védelem fegyverével kezünkben reménykedjünk. Erősítsük egyházunk tagjaiban az evangélikus egyházi önérzetet. Tegyük őket egyházunk meggyőző- déses tagjaivá. Templomban és templomon kívül, napisajtóban, folyóiratokban és röpiratokban tárjuk fel egyházunk elvégezett történelmi munkáját s azon elvitathatatlan valláserkölcsi értékeit, melyekre a jövendőTÁRCA. iiuutiuuiumiuiiiiiuiiuuiiiiimiiiiiiHaiiiiiiimiiiiiiniiHiiiii A farkasok hadnagya. Irta: Porkoláb István. (6. folytatás.) Pünkösdtől jegyvátásig elröppent a nyár és nem történt semmi különös. Avagy különös-e az, hogy közben sokszor bevezették Tarajt a kapun, összedobogtak a szíveik, Máté eljött mindennap, megozsonáztak együtt, a maradékot a cicának adták s azon mosolyogtak: milyen tejes lett a cirmos pisze orra? Nincs ebben semmi különös. Abban sincs, hogy dalolva bejárták a falu határát, leszedték a virágot, amit találtak, gyönyörködtek a természetben, az emberekben, mindenben, ami körülöttük volt, de legtöbbet egymásban és észre sem vették, hogy elmúlt a nyár, eljött az ősz. Ez is meghozta számukra a maga gyönyörűségeit, elsősorban ben is szüksége van nemzetünknek és az emberiségnek. Grody Imre, a kanonokból lett prédikátor. Irta: Payr Sándor. A reformáció korában az evan- géliomi igazság erejétől meggyőzetve a klérus tagjai közül is többen hagyták el magasabb papi állásukat s mint egyszerű prédikátorok hirdették az igét. Az ellenreformáció és az üldöztetések idején azonban már igen ritka az ilyen eset. Dunántúl történetében mégis találunk, és pedig Pázmány Péter korában, a kilépett bencés és premontrei szerzetesek mellett két áttért kanonokot is, akik mint egyszerű evang. lelkészek nagy hűséggel szolgálták egyházunkat. Az egyik a Tordáról, Erdélyből származott Serényi György volt, előbb szombathelyi plébános és kanonok, ki 1620 ban tért át hozzánk s előbb Légrádon. majd a sopronmegyei Kö- vesden, 1634. óta pedig Nagycenken volt lelkész. 1631 ben egyházkerületi jegyzőnek is megválasztották és Kis Bertalan püspök kíséretében ő írta a terjedelmes egyházlátogatási jegyzőkönyveket. Mint cenki lelkész ő is javítgatta a 13 éves Nádasdy Ferenc latinból fordított munkáját 1640 kö rtil valószínűleg Nagycenken halt meg. a jegykendőt. Boldogságukból nem hiányzott semmi. Álmodoztak, legtöbbet a télről, amely majd szintén eljő az ősz után, elhízza a farsangot és a legnagyobb gyönyörűséget: az esküvő napját... így álmodták. II. A nagyvilágban azonban nem álmodoztak, — egymást ölték az emberek. A magyar rónán, a magyar bércen nem honolt olyan idilli, csönd, amilyen a Sknba-portán lakott s az emberszívek éppen nem dobogtak megértőén, úgy össze, ahogy Jucikáé és Mátéé. Protestáns és katholikus, magyar és német, kuruc és labanc állt szemben egymással és a törők kel már emberöltők óta, a zavarosban pedig mélyen alámerített hálóval halászott ki-ki a maga lelkiismeretlen lelkiismerete szerint. Thököly nevétől visszhangzott az ország. A protestáns hajlékokban imádattal emlegették: A másik áttért kanonokról, Gody ' Imréről többet is tudunk. Veszprémben nemesi családból született 1614. körül. Diákkora óta az erőszakos és türelmetlen győri püspöknek, Dras- kovich György grófnak volt az alum- nusa. Ezt a kegyet a fiú valószínűleg korai hitehagyássál érdemelte ki, mert midőn később hozzánk áttért, ezt a lépését visszatérésnek mondja, így a szülei protestánsok lehettek, a fiú pedig talán árva. De voltak esetek arra is, hogy önző és nagyravágyó szülők a nevelés gondjaitól szabadulni akarván, fiaikat a jezsuiták ingyenes iskoláiba adták. így lett például Losy Imre a jezsuiták és pedig a híres Lamormain páter tanítványa Bécsben s később (1637—42 ) esztergomi prímás. A szülei Losy Máté és Néraet- szeghy Anna Lozson, Sopron megyében még evangélikusok voltak vala- < mint egyik öccse is, Losy János, Wittnyédy István fiának volt a nevelője Gody Imre a jezsuiták győri új kollégiumában tanu:t 1630—32. mint rétor és poéta A papi pályára pedig a bécsi Pázmáueurnban nevelték 1637—38 És a csak most végzett fiatal, tehetséges papot Draskovich püspök már 1638. Szanyra plébánosnak nevezte ki, sőt mi több, még ebben az évben Győrre Ls behívta kanonoknak. Igen kedves embere volt a püspöknek és nagy érdeme lehetett. De Draskovich örökös harcban á)lott „ — Bár csak hozná erre az Ur- j isten Thököly nagyságos fejedelem urunkat I... A katolikusokéban pedig gyűlölettel : — Hogy szállna alá a poklok mélységes fenekére I.,. Úgy vagy így, de mindenfelé emlegették. Éppen azért — mondja az egykorú krónikás — nem volt a fejedelem köíönséges ember, mert mindenütt emlegették. Róla beszélgettek Szoporon, Kéren, Simaházán is — tele reménységgel. Ilyenkor Máté öles alakja még nőni látszott: Ha ott küzdhetne a fejedelem hadai közötti... — E! is ment volna, családi öröksége volt a kard, a harc; a török ellen esett el a nagyapja, az édesapját Wittnyédy miatt halálra keresték, végre is a bujdosásba pusztult bele... ámde idős édesanyjának egyetlen támasza s most itt van ez az ártatlan, édes fehér galamb is, mi lenne velük, ha ő harcba menne?!... Neki itthon kellett maradnia. Folyt. kov.
