Harangszó, 1922
1922-09-10 / 37. szám
1922. szeptember 10 HARANQSZO. 283 1 Kiss Imi*e. — Arcvonások. — Úgy-e, milyen szürke név? — Minden faluban akad ilyen. — Nem a’ I — veti ellen a nagysitkei magyar — olyan csak egy volt, mint a mi Kiss Imrénk és nem is lesz több. Ebben nagyon igaza van a sitkei magyarnak. Típus, ritka alakja volt ő annak a nemesi osztálynak, amelynek egyes tagjai a maguk szűk köre s aránylag kis vagyona dacára nagy szerepet tudtak játszani ősi erényeik, természetes eszük révén akkor is, amidőn már számukra a puszta armális nem biztosított sem erkölcsi, sem anyagi előnyöket. Akik 40—50 holdas kisgazda létükre is urak, nemesek maradtak és ép- úgy megsüvegelték őket, meghallgatták szavukat a vármegyén, a politikában, a társadalomban, mintha több száz vagy ezer holdas uraságok lettek volna; akik pedig iskolákat sem igen végeztek, sőt a gimnáziumot is azért hagyták félbe, mert talán agyon buktak, vagy mivel jobban szerették a széna-illatot, mint az iskola porát s a városnál a falut, amelynek rögeiből buján tudták előcsiráztatni a színmagyar értékeket : — azok közül való volt Kiss Imre. Ma, amikor oly kevés az emberi szép vonás és oly ritkák az igazi emberek, lehetetlen, hogy szó nélkül elmenjünk mellette ; lehetetlen, hogy mégegyszer, utolján utána ne nézzünk immáron a Multbavesző nemes alakjának, amelyet mi láttunk, ismertünk még, de a jövő nemzedék már csak a krónikákból és a dajka-mesékből ismerheti meg őket. Kiss Imre négy vagy öt gimnáziumot járt Sopronban; akkor magától-e, vagy mert a tanárai küldték, hogy nem diáknak való (a ponciktereket, igaz, jól elpüfölle és gyakorta a Szedresben), haza jött a falujába, mint maga mondá: — parasztnak. Megfogta az eke szarvát és épúgy száni génye3nek látszik. Skriba rég elfeledte már, hogy ő is volt fiatal, nem értette, hogy lehet némán csak állni, egymás piruld arcát meg a földet nézni; reájuk zsémbelt: — No, ne álldogáljatok itt a kapufélfánál, menjünk beljebb. Van házam is, nemcsak udvaron! Indultak. A fához kötött almáspej kapálni kezdett: hát ötét otthagyja a gazdája ? 1 Bizony, megfeledkezett róla. Még jobban tiltakozott: hosszasat nyerítet. Ezt már meg kellett hallani; — A Taraj! A lovam... Megfeledkeztem szegényről! — hányta saját szemére Máté a mulasztását és indult, hogy jővátegye. Jucika is segített eloldani a kan- társzárat — olyan jd segíteni annak, akit szeretünk ! — és vezették ketten, kétoldalt befelé a Tarajt. A ld büszke volt, Jucika és Máté boldogok. Mert olyan kevés is kell az igazi boldogsághoz 1 Semmiség — és nem tóttá, vetette, aratta a jó sitkei angyaföl- det, akár a többi gazdalegény. De a korcsma helyett vadászni ment s a városba nem gyalog, — lóháton járt be. Egyszer — mondják — a sárvári Korona emeleti termébe is fölment paripaháton. Párisban az ötvenes években egy nemeskéri Kiss csinált ehhez hasonlót. De — egész bizonyos — Kiss Imre nem az emigráns vitéz honvédezredest akarta utánozni; nem is tudta talán, hogy annak a családja az övével egy eredetű, csak a huszár-vér tört ki belőle is önkénytelenül. — Szerette a lovat meg a puskát. Kurtirozott farkú lova azonban sohasem volt s tucat fegyverrel is jobban agyonlőtte a vadat, mint sokan mások vagyontérő hämerlesszel. Zsöllér házból kúriát csinált. A faluderékon szerénykedik ez a háromablakos, barna ház, alig különbözik a többitől, és mégis megállt előtte az autótól, négyes- cugtól kezdve a saraglyás szekérig, öszvér fogatik mindenféle járómü, amelynek útja Nagysitkén keresztül vezetett. A méltóságos, nagyságos, tekintetes úr épp úgy bement Kiss Imréhez egy pohár borra, kézfogásra, egy falat szalonnára, akár a harmadik vármegyéből arra vetődött gazda, meszes zsidó vagy lókupec, aki bűnnek tartotta volna, hogy meg ne nézze a „Kiss urat,“ Portája kapuján nem volt závár, vagy ha volt, mindörökre berozsdásodott. Tárt kapu éjjel-nappal, későn-korán bemehetett rajta boldog-boldogtalan. Benn urra, vándorlólegényre terített asztal várt és megtörtént számtalanszor, hogy míg a belső szobában előkelő tiszt urak borozgattak, az udvaron, a vadgesztenyefa alatt, fáradt vándorlegény falatozott vagy éppen szokatlan barátságban, csendőr és finánc járőr kocintott egymásra poharat. Ezrekre megy azoknak a száma, akik Kiss Imre vendégszerető asztalánál szájukat megtörölték s állandó vendégei egy tábort tettek ki. Sohasem kettőre: a gazdára és nejére terítettek, mert csak ketten voltak, hanem a vendégnek is mindig oda észvesztő gyönyör, fullasztó mámor. Ha mindenki őszintén megvallaná élete boldog percét, óráját — nem a kéj adta éjjekről, nappalokról beszélne, ezek gyorsan kitörlődnek az emlékezetből, a kielégült vágyak után keserű marad a szájíz; hanem zsuzsu- szerü apróságokról, talán éppen egy halkan visszacsengő szóról, pírba borult mosolyról, orgonavirágos hajnalról, fehér arcról, soha nem kapott csókról mondana mesét, amely a szív húrjain úgy muzsikál, mint a szomszéd szobában az üveg alá rejtett antik óra... Jucika a szíve fölött hordta már Máté égőpiros jegykendójét és Máté Jucika hófehér-selyem keszkenőjét, mégis, rokkaduruzsolásos alkonyokon reá-reá néztek egymásra és megkérdezték : — Emlékszik, édes, mikor bevezettük a Tarajt?... — Emlékszem... — És lecsukták a szemeiket mind a ketten. (Folytatjuk.) tették a tányérát. És a vendég bizton megérkezett, ha délre nem — estére. A vagyon pedig nemhogy fogyott volna — gyarapodott. A lovak egyre szebbek leltek, a szerszám mindig fényesebb, a kocsi lakkosabb s évről-évre több hold földön szántogattak ökrei, amilyenekhez hasonló jókat csak a környék nábobja, felsőbüki Nagy Sándor mondhat magáénak. — Hogyan ? — Ez Kiss Imre titka marad, aki mindvégig csizmában járt, harmadik osztályon utazott és a feleségéé, aki kalap helyett most is csak olyan szép kasmir-keszkenőt tesz fejére, amilyent nagyanyáink és anyáink kaptak búcsú- meg vásárfia gyanánt. Kiss Imre fogalom volt Valakinek ingyen fuvar kellett, szaladt ő hozzá. — Ki hozatta meg a fádat, a krumplidat, a kukoricádat, a gabonádat; ki küldött el orvosért, a malomba, az erdőre? — A válasz következetesen ez volt: — A Kiss úri Ha valakinek német levél jött, tanács kellett vagy Íratni valója akadt a faluban, mind csak a Kiss Imréhez fordult. Másfelől is fölkeresték. Ha unatkoztak a sárvári urak, felvetődött a kérdés: — Hova menjünk délután ? — Hát a Kiss Imréhez 1 — Ha jótékony akcióról volt szó, akkor is hozzá fordultak és nem csalódtak benne soha, mindenkinek megtett, amit tehetett, mindenkinek adott, amit adhatott. Nem politizált — dolgozott. Keveset beszélt — sokat tett. Egyszer a püspök meglátogatta Nagy- sitkét. Feltűnt neki a szép iskolaház: — Ki tisztítatta be? — A Kiss Imre úri Föltűnt az új temető is: — Miből vették? — Bizony nem a magunk pénzéből — felelte az egyik presbyter — mert szegények vagyunk, hanem a Kiss Imre úréból... A faluban csak egy nevet hallott az ember, ezt: Kiss Imre 1.. . Immár sírkeresztre vésték. Július utolsó napján kísérték ki a temetőbe. Hétköznap volt. A legnagyobb dologidő, amikor a halál se állítja meg a munkát. Kiss Imre temetése napján mégis megálltak a takaruló szekerek, megálltak a cséplőgépek s a falu népe feketébeöltözötten mind egy szálig ott volt a végtisztességen. És ott voltak közelről és távolról kis urak és nagy urak rengeteg sokan, mind azt bizonyítva, hogy akit temetnek, az nem lehetett közönséges ember. A simái beszélt a pap; minden sírnál beszél, kötelessége De a sir mellett ott állt a krónikás is, akinek az a kötelessége, hogy ne minden simái legyen jelen. Kiss Imre sírjánál ott volt és talált följegyezni valót. A tudatlan nagyobb buzgalommal védelmez valamely tévedést, mint az okos valamely igazságot. Ne feledjük el, hogy az evang. sajtóval áll vagy bukik evang. anya- szentegyházunk. Gyűjtsünk előfizetőket és adakozzynk a „HARANGSZÓ“ fenntartására.
