Harangszó, 1922
1922-01-15 / 3. szám
26 HARANGSZÓ. 1922. január 15. niunkáslétszámmal és százszoros árakkal gyártják reggeltől estig az ördög bibliáját.“ Ezen az idézeten elgondolkozhatunk . . . Erről minden jóravaló embernek előadást kellene tartania, hogy ennek értelme és nagyon súlyos következménye legalább is a jóakaratuak előtt ismert legyen. Gyökere pedig ott rejtőzik az emberek szívében. Én a pénz után való mohó vágyakozást látom benne. Pedig az én jó gyóni híveim már 1916-ban mondogatták, hogy „kanállal esszük“. Hát még nem laktak jól vele az emberek. Hirtelenül nem törődve vele, hogy erkölcstelenül is, de gazdagodni akarnak az emberek. Egy lapon megnyerni egy egész életre valót s csak később, vagy soha se jut az eszébe, hogy azon a lapon elveszítette az egész életét. Diáknál a vacsorapénz, a vizsgadíj, hivatalnoknál a ki- kunyerált előlegek, egész havi fizetések mennek el, gazdagabbak a megfelelő százezrekben játszanak .. . Családok, klubok, kaszinók, zugkávéházak de sokat is tudnának beszélni a harminckét figura hatalmáról. Nincs munkaalkalom, a kártyagyárak kettőzötten dolgoznak . . . Értjük mi ez ? Amilyen mértékben ezek gyarapodnak, olyan mértékben siilyed a nemzet értéke! Sz. Gy. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Második fejezet, 3. folyt. melyben Ilona szivén keresztül lelke szerint is megismerjük Rafanides prédikátor uramat, azután meg Korláti Ferenc őnagyságát, kiben azonban sok örömünk nem lészen. A nap éppen most bukkant ki a hegy mögül. Először a dombtetőn épült széles templomtornyot ragyogta be fényes sugaraival, azután aranyos palástba öltöztette a templom mellett mélyebben meghúzódd paplakot is. Eleinte egy pontosan megvonalazott szürke árnyék-sávot festett a napfényben fürdő fehérfalu házra, de később, hogy még egy kissé feljebb emelkedett, azt is beterítette csillogd takarójával. A hajnal költögetésére ébredni kezd a szunnyadd ház. Egy ideig csak állja a nap forró reggeli csókját, de azután megnyílnak az ablakok s a szobákba beárad a reggeli verőíény. Kezdetben csak az ablak mellett világosodik, de azután a szobák távolabbi szögelletjéből is riadtan menekül a szürke árny s megtelik a szoba a tavaszi reggel kacagó nevetésével. Csak egy fehérfüggönyös becsukódott szem mögött alszik még az élet. A templom-dombtetőn lassú ütemü egyházi ének csendül. A templomlépcső felső fokán levett kalappal áll a két diák s a reggeli napsütésben énekszóval köszönti Istenét. A papiak napsütötte oldalán kinyílik az utolsó álmos szem is, azután a következő pillanatban megjelenik Ilona karcsú alakja a virággal befuttatott gádor-nyílásban. Boldogan szíjjá a tavaszi reggel üde levegőjét s megtölti lelkét aranyos verőfénnyel. Felemeli két karját s boldogan fordítja arcát a kelő nap felé. A templom-dombon meglátják Ilona fehérruhás alakját. — Hohó!.. . Hohó I. . . kiált a két diák és meglóbálja virágcsokros kalapját. — Hohó !. .. Hohó !... feleli a visszhang Ilona ajakán s ahogy a templom felé emeli hamvas arcát, olyan, mintha most kelne fel a fényes nap szeme boltozatján. A következő pillanatban a két diák a gádorra vezető lépcső alján áll. — Köszönti a mező, Ilona leányzó, — mondja Hunnius, — s kedves mosolygással átnyújtja fenyőgalyas mezei virágcsokrát. — Köszönti az erdő !. . . mondja Prokop, — de azután hiába forgatja kalapját, bizony a mellől egy árva virágocska sem kerül le. Elveszítette valahol az utón. — Lássa, én min- díg így járok !. , . Semmiben sincs szerencsém. Kora hajnalon virágot szedtem, hogy azzal köszönjek jó reggelt s mire át kell adnom, csak az erdőben metszett mogyorófa pálca van kezemben. Ilona elnevetí magát. — Soh’se búsuljon! A szándék is valami, a mogyorófa pálca pedig jó lesz Istvánnak, ha másnak nem, hát ostornak !. .. Később a kert utait járják. Pro- kopot István fogja kézen, valami madárfészket akar megmutatni. — Lássa, — mondja séta közben Ilona, — az a széles, napsütéses ut, az az édesapám útja. Azelőtt vadon bokrok sötétítették. Apánk nem szereti a sötétséget. Kivágtuk a bokrokat, azután rózsát, virágot ültettünk. Most ez az ő útja. Mindennap ttt sétálgat. Azt hiszem : azért fehéredéit meg haja olyan gyorsan, mert a nap kiszúrta a színét s azért olyan meleg a szíve, mert reggel mindig megtelik napsugárral Kicsi koromban sohase játszottunk ezen az utón. Apa egyszer azt mondta, hogy ő itt már találkozott az Istennel. Jó ideig elkerültük ezt az utat, mert féltünk attól, hogy hátha mi is találkozunk az Istennel. — Nagyon szereti az édesapját? veti közbe Hunnius. Ilona egy kicsit elgondolkodik. — Nem tudom megmondani, hogy apa mit jelent a mi életünkben. Sokszor úgy érzem, hogy mi mindnyájan csak ő érte vagyunk. Ó mindig olyan komoly, homloka felhős, szeme messzenéző. Mi vagyunk az élete verőfénye. De máskor megint úgy látom: megfordítva van a dolog. Minden fényt az édesapánk leikéből kapunk. Megnézegettem a napot. Nem nevet az arca, nincs mosolygós szája, hanem szerteküldi aranyos sugarait s életet teremt mindenütt. Ilyen az édesapánk. Életünk minden szépségét és örömét neki köszönhetjük. Hunnius csillogó szemekkel néz a leányra. — Milyen boldog lehet, hogy olyan jó édesapja van ! — Tulajdonképpen ritkán van velünk, — folytatja elgondolkozva Ilona. Egész nap dolgozik. Olvas, ír, betegeket látogat. Sétálás közben is dolgozik. Nem is zavarjuk sohasem. Hanem azért mindenütt ott érezzük és nem történhetik velünk sem kicsiny, sem nagy dolog, hogy ne tudnánk jó lelke közelségét. Este azután egészen, a mienk. Akkor nem rabolják el tőlünk sem a könyvek, sem az emberek. Velünk beszélget, nekünk mesélget, néha még nevet is. Sétálás közben egyszerre csak bozótos helyre érkeztek. Mogyoró- és orgonabokrok, meg más bozótok sötét sűrűséget alkotnak. Az út kcs- kenyre szükül s zöld bolthajtásként borúi rájuk a bokrok összehajló lombozata. Baloldalt magasba emelkedik a templomudvart övező kőkerítés. A napsugár nélküli nyirkos levegő megcsapja arcukat Ilona összeborzong. — Ezt a részt a halottak útjának neveztük el. Mindig sötét és mindig tele van mélységes titkokkal. Ide temettük a galambjainkat, meg a kis macskákat. A templom-udvarról ide- verődik a temetési ének. Sok sírás és gyász. — A temetéstől, dacára minden kíváncsiságunknak, mindig féltünk. Eleinte néha néha temetésdit játszottunk, de a nagy dögvész után nem tudtunk többet játékból sírni. Apa mindennap temetett hármat, ötöt, hatot s a halottak sötét útjából ki nem némult a templom udvarról aláhangzó sírás. Még az éneket is könyvnélkül tudtuk, — amit a naponkénti könyörgő istentiszteleten énekelgettek:
