Harangszó, 1922

1922-06-25 / 26. szám

XIII. évfolyam. 1922 június 25. 26. szám. Alapította: K A PI BÉLA 1910-ben. Lap tulajdonos: a Dunántúli Lntber-SzSvetség. Kéziratok Lovászpatonára (Veszprémmegye), előfize­tési díjak, reklamációk a HARANGSZÓ kiadóhiva- tálának Szentgotthárdra (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. HARANGSZÚ SZERKESZTIK: SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA. Kiadóhivatal: SZENTGOTTHÄRD, Vas vármegye. A HABANUSZO elóflzetésl ára: Cimszalagoa küldés­sel '/* Évre 88, félévre 75, egész évre 150 K. Csoportos küldéssel: '/« évre 33, félévre 65, egész évre 130 K. Luther-Szöretégl tagoknak cimszalagoa küldéssel V« évre 33, félévre 65, egész évre 130 K. Csoportos küldéssel: */< évre 28, félévre 55, egész érre 110 K. Nyílt levél nagytiszteletii Payr Sándor tör­ténetíró úrhoz. Mélyen tisztelt tanár Uram! A kérő levelekben szokásos bo­csánatkéréssel kezdeném toliam per- cegtetését, ha nem a történelmet, kedves tudományát, a múltat óhajta­nám nagybecsű figyelmébe ajánlani, amelybe elmélyedt, minden szépet méltányolni tudó, bölcs leikéhez ke­resik szavaim éppen az utat. De mi­vel tudom, ha a múltról beszélek, nem zavarom a tudóst munkájában, a végtelen szerény embert dolgozó- szobája csöndjében : meg merem koc­káztatni, hogy elkívánkozó szavakkal forduljak a leghivatottabbhoz: nagy- tiszteletil tanár Úrhoz. A soproni líceum ünnepre készül. A készülődés hire, hiszem, messze elhatolt s megdobbantak erre ifjú és öreg, egykori és mostani soproni diá­kok szívei. Mert hiszen nem emberi szív az, mely fel nem lángol halott emlékek feltámadásakor. Megdobbant az én szívem is. Színekben dús szi­várvány hatalmas félköre kötötte össze a Jelent a Múlttal, lelkem át- melegült és elröppent a messze el­maradt, gondtalan diákkorba, a Tó- malomhoz, ahol csónakáztunk, a Blumenthalba, ahol virágot szedtünk s a Neuhofba, ahol a legelső szívet vésegettük valamelyik öreg fába vagy alatta az esőmosta deszka-padba ... A pádtól tovább bolyongott akkor örömteli helyeket, immár a múltak csöndjét kereső lelkem s eljutott a fejfáktól, cédrusoktól árnyékolt utakra is, ahol a Történelem pihen. Itt soká révedeztem ; — fejfák előtt megállni: az élők kötelessége. A temetőben tovább szivárványlott az emlék. Mint hirtelen kanyarulat­nál az ezüstösen csillogó folyó, jött elém a régi valóság . . .: egy ünnep, melyet a soproni főiskola negyedíél- százados fordulóján rendezett az egy­házkerület. Akkor még diák voltam ; szívem vérharmatát nem szárította föl élet-viharok számum-szele, lelkem rajongását nem lohasztotta le az ér­zéketlenség fagyos némasága; bújva, surranva is követtem a közönséget, mely tudós Payr Sándor történet­professzor vezetésével Sopron törté­nelmi nevezetességű helyeit járta sorra. Sok van ilyen; Sopronban minden ház, minden kő a protestan­tizmus és a magyar nemzet harcai­ról beszél. A tudós tanár tolmácsolta a kövek beszédjét... A háttérbe meg húzódva, havasigyopáros levegőként szívtam a múltból jelenbe zengő sza­vait s ma is, az élet szikkadt útjait járva, ha megszomjazik lelkem, el­sárgult papírok életnedvet könnyező vagy mosolygó betűiből, ódon emlé­kek kevesek által értett, halkult be­szédjéből merítek új erőt. Végül a temetőbe ment ki az ün­neplő gyülekezet, ahol sirtól-sirhoz menve, magyarázta lelkesen Payr nagytiszteletes : melyikben kinek ham­vai porladnak? Egy sírnál hossza­sabban állt, beszédes ajkán nem fa­kadt sző, némán vette le kalapját s csak annyit mondott: — Kis János!... — Minek is beszélt volna többet? Mindenki tudta: ki volt ő?I... Jól tudta : hirtelen leemelte kalapját min­den egyes ottlévő... A födetlen feje­ket szellő simogatta, a történelem, a nagyok ihlető szellője, mely a tel­kekbe suhant s azok húrjain hárfá- zott erőtfakasztó zsoltárokat... Nagytiszteletü, tudós tanár Uram! A soproni líceum ünnepre készül is­mét ; ebből az alkalomból bizonyára sok öreg és ifjú, reménytől csillogó és fosztott reménytől megtört szemű férfi gyülekezik össze az ősi iskola falai között: kérem, vezesse el őket, mint egykot tette, a múlt emlékeihez, bolyongjon el velük a történelem bi­tókkal és máglyákkal szegélyezett, örömtüzekkel és fáklyákkal világított utjain, nem kerülve el az egykori Wittnyédy házat sem, mely tudtom­mal jeltelen, hadd érintse födetlen fejüket a tiszta, erőtadó szellő, hadd távozzanak feledhetetlen benyomások­kal ők is a »beszélő kövek« szín­helyéről. Mélyen tisztelt tanár Uram I A kicsi szólt a nagyhoz. És mégis ér­zem, tudom, hogy a nagy meghallja a kicsi szavát, a művész a munká­sét, mert hiszen az igazi nagyokkal, művészekkel könnyű beszélni, csak a talminkkal, a sarlatánokkal nehéz. Tudom. Jól tudom, hogy az Urnák és a tudománynak hűséges sáfárja: nemes Payr Sándor, most is, mint mindig, megragadja az alkalmat, hogy szolgálatot tegyen az Egyháznak, a Hazának, melynek bámulandóan mun­kás, példásan szép életét szentelte eddig és a jó Isten kegyelméből szentelhesse még nagyon sokáig. Régtől fogva érzett és a sírig tartó nagyrabecsüléssel s mélységes tisz­telettel köszöntöm tudós tanár Uramat. 1922. jún. 15. Porkoláb István. Mi a „Harangszó“? A „Harangszó“ a Dunántúli Luther-Szövetség hetilapja. Evangéli­kus egyházunk legelterjedtebb sajtó­szerve. A legolcsóbb hetilap. A „Harangszó“ őrt áll evangé­likus Sionunk várfalain és figyelem­mel kíséri egyházi életünknek minden mozzanatát. Az evangéliomi keresz- tyénségnek hűséges munkása; olvasó- közönségének szerető, jó barátja. A Harangszó“ arra kéri minden olvasóját, hogy ismertesse, terjessze azt minél szélesebb körben, szerezzen neki új barátokat és jóakarókat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom