Harangszó, 1922
1922-04-09 / 15. szám
1922. április 9 HARANQSZO. 123 immár beláttam, hogy nemcsak testi egészségemet, hanem még lelkem javát is tönkreteszem az ivásnak következtében. Elvállalom prédikátor uram megbízását és kioktatom majdan eme vesztébe induló atyánkfiát. — Mert jegyezd meg magadnak, Szakajtó Ferkó, — szól egyenesen hozzá intézvén a szót, — hogy önmagadnak és családodnak sírját ásod a mértékletlenség által, önmagadnak leszel ellenségévé. Lelkedet viszed a kárhozatba. De vájjon meggondoltad-e, hogy sárból formáltatott testeddel is mit cselekszel ? Jól megmondd egykor tudós Heltai Gáspár uram, hogy a nagy tobzódás miatt elvész az ember gyomra, megcsoraószik a nyaka, meggörbed a háta, megtekenesül a hasa és megtántorodik a lába. Te rád is mi várakozik, Szakajtó Ferkó ? Túrós lábak, reszkető kezek, fekete fogak, bélnek poklossága Hiszen csak rád kell nézni, hogy márig is milyen formát mutatsz 1 Arcod cínterem színű és olyan ráncos, hogy discantot írhatna rá Kovács rektor uram. Csizmád orra ásítva tátogat, mint az alamizsnát könyörgő útszéli koldus. Dolmányod rongyos, hogy tizenkét macska se foghatna benne egy egeret. Hát azután miért!,.. Mert a bor- ivástól ellomhulnak tagjaid s épp úgy nem kell neked a munka, mint holt ebnek a csontvágás. — Na hát, elöljáróban csak eny- nyit I Prédikátor uram parancsolatja szerint, majd bővebben is megmagyarázom néked eme csúfságos szenvedély veszedelmességeit. Felsír az ötvenévesek keserű fájdalma is : Jaj, de búsan szól az esti harangszó, Vájjon kit fed az a gyászos koporsó? Fel van írva a koporsó oldalán: „Itt nyugszik az ezeréves Alkotmány!“ És úgytetszik, a szelíd dombhajlatok tetején, oldalain hosszában elnyúló, szólőlombos, présházak verandáján Himfi dalai, Csokonay nótái csendülnek fel szépasszonyok eperajkán és Bihari muzsikájára daliás nemes urak halkan pengetik össze sarkantyúikat a vánkostáncra. ,, Árnyas-lombos faluk végén vénülten emlékező kúriák táján mintha ott bolyongna a Magyar Orfeusz: Lavotta árnyéka, és kedves straduváriuszával belemuzsikálná a burkust, franciát kergető daliák, testőrökről álmodozó úrasszonyok szívébe felséges hallgatómagyarjának könnyfátyolos melódiáit. . . Az azúrkék Balatonvidék falukbakanyarodó országútján Cser— Éppen ezért, fiam, — szólt közbe Rafanides, kinek szemében szelíd derű és boszankodás napsugár és fehér felhő gyanánt, váltakozott, — leghelyesebben cselekszel, ha végleg és teljesen lemondasz a borivás- ról. Csak fígyelmezz jól Szunyogh András tanítására és meglátod, hogy testi és lelki életednek ez lenne a legidveségesebbl .. Szunyogh András kezdetben élénken helyesel a prédikátornak, de a beszéd végén hevesen megrázza fejét. Hiába szegezi át Rafanides szigorú tekintete, hirtelen felpattan s mintha csak a tudományába belekontárkodó- kat akarná felvilágosítani, széles taglejtések között ismét megindítja a szót. — Megkövetem tisztelendő prédikátor uram, hogy szavammal ne vétsek 1 Ki sokat akar, keveset vagy semmitsem ér el, míg ki kevéssel elégszik,, sokat vagy talán mindent elérhet. Megelégedésére lehet tisztelendő uramnak, ha Szakajtó Ferkó csak ritkán és keveset tekintget a kupa fenekére!,.. És különben is, bölcsen megmondá ezt Heltai Gáspár uram, hogy a nap nem gonosz, ha mindjárt sokan azt imádják is és bálvánnyá teszik. Az arany sem gonosz, ha mindjárt sokan lopók és orvok lesznek is miatta. A mező virága sem méreg, ha mindjárt a pók mérget is szí belőle. Azonképpen a bor is az Isten teremtett állatja s a szentírás nem is a bort magát, hanem az azzal való szertelen életet kárhoztatja. Igen gondolkodom én is ezen kérdésről, tisztelendő uram, de mák elborult elméjű, zilált alakja tűnik fel az emlékezés szemhatárán; látjuk, amint útszéli csárdákban alamizsnáért hegedül a kocsisbor mellett huszárkalandokat mesélő verbunkos- katonáknak.. . Csermáké, aki muzsikája 'bűvös szavával királyokat gyönyörködtetett, két ország népének, asszonyának szívét hódította meg, — eggyét nemtudta megindítani, hasztalan mujsikálta el lánglelkét. A Múzsájától ellökve, szikkadt lélekkel tévedt végre az országutakra, melyeknek naptól izzó porában őrült tekintettel egy pár elvesztett lábnyomot keresett... A Város elfeledte őket — ki emlékszik a nevükre ? — a Hegyekben, a Falukban mintha élne halavány emlékük, öreg cigányok, akik elnyűtt vászontokban a hónuk alatt szorongatják tajtszinü hegedűjüket, az apjuktól örökölték a lelkűkben zsongó nótákat és egykor fekete, immár szavammal ne vétsek... Az ablakon át porszemek csillogó aranyhidján belopőzkodik a napsugár s nevetve himbálózik erre-arra. Azután rátéved Rafanides arcára, végigszalad ősz fürtéin, magasan ívelt, büszke homlokán, míg végre elrejtőzködik fekete szemében s onnan mosolyogja be a szobát aranyos verőfénnyel. Ettől a mosolygástól azután kivilágosodnak az alkonyat homályába szürkülő csupasz falak, az öreg emberek arca és szemenézése s köröskörül elkezd csendes, elfojtott nevetéssel kacagni minden. Csak Szakajtó Ferkó mered szemlesütve bűnbánóan maga elé s az asztal sarkán kinyújtott jobb kezével mozdulatlanul áll Szunyogh András, mint a ki éppen most gestikulált a mondata végére pontot. — Jól van, Szunyugh András — szól Rafanides, még mindig mosolyogva, csak azután vigyázzanak jól egymásra, nehogy javítási rendszere csődöt mondjon. Az ajtót nagy zuhintással belökte valaki. Az ajtónyitásban dúlt arcú férfi áll, hátracsuszott kalapja alól homlokába lóg csapzott haja. Szeme vérben forog, keze görcsös husángot szorongat. Az asztalnál ülők riadtan felugrálnak, csak a prédikátor marad nyugodtan ülve. — Mit akarsz, Simon János?,.. — A becsületemet akarom!... rikoltja az s undorító pálinkabűz gőzölög szájából. Rafanides arca mozdulatlanul nyugodt Megkeményedett arcvonásain mohazöldre kopott Ferencjózsef-ka- bátban bolyongnak szüretkor hajlék- ról-hajlékra, tudnak még Lavotta ábrándjaiból Bihari csárdásaiból egy- egy dalfoszlányt játszani s itt-ott megcsendül húrjaikon egy hang Csermák virtuózitásából. Ezek a tört-akkordok emlékeztetnek már csak a nagy Triászra, réges-rég elhangzott nótáikra, melyekben benne sír a magyarság minden fájdalma, minden tragédiája és benne örül kevés öröme, sírva-vigadása. És a bodrogmenti udvarházakban élnek még tipegő, fehér főkötős nagyasszonyok s reszkető kezű öreg urak, akik tudják, hogy Lavotta meleg szíve a tállyai temetőben porladoz; meg a veszprémi temető múltakról álmodozó bolyongói, akik el-elálldogálnak elfeledett sírok előtt s jól ismerik a szerény kis emléket, mely alatt Csermák alussza mélységes álmait. Alusznak... A méltatlan feledés
