Harangszó, 1921

1921-12-25 / 52. szám

1921. december 25. HARANGSZÓ. 1 kát, otthonokat, templomokat épített, és hajlékokat épít halhatatlan biro­dalmakban Jézus csodálatos mint legyőzője a halainak, a pokolnak és a sírnak, nemzeteknek és királysá­goknak, lázadó szíveknek. Csodálatos lesz második eljövetelekor és örökké­való uralkodásában. Nincsen emberi név, melyet az egyenlőség értelmében egyesíthetnénk Jézus nevével. Nagy és nemes em­berek tűnnek fel az esztendők futásá­val, de sohasem lesz egy második Krisztus. Caswell E. W. Apró históriák. Irta: Szabó Gyula. Én is eszem — te is eszel. Üjra és újra, lépten-nyomon a ma­gyar katona jószívével találkozom, ha előszedem harctéri jegyzeteimet. 1915-ben, amidőn diadalmas csa­pataink már Novi-Pazáron is túl űz­ték a véglegesen megvert szerb had­sereget, szánalom volt látni a kor­mos, az éhségtől sárga s alig-alig vánszorgó szerbeket. Annyira éhez­tek, hogy az elhullt lovakból — volt elég, Kraljevótól Novi-Pazárig magam 2120-at számláltam össze — kivág­tak egy-egy darabot, — megtettük ezt ott mi is — vagy az ütőn össze­szedték a hulladékokból a kukorica- szemeket. Ott láttám először életemben, mint lehet sok pénzzel nyomorültan el­pusztulni s mennyivel többet ér egy szelet kenyér, egy fél burgonya, egy marék tengeri, mint a bankó. Némely szerb egész csomó papirdinárt nyúj­tott rimánkodva félénk : — Kleba ! Kleba I (Kenyeret I Ke­nyeret !) Kenyeret mi sem láttunk minden nap. S ha kaptunk, egv em­bernek is kevés lett volna tizé. Rosz- szak voltak az utak, csekély a vasút­vonal s az utánpótlás gyenge. A kenyérszükséget fokozta a gyorsiromu előnyomulás, de legfőképen az, hogy óráról-órára több lett a fogolv. Egyszer Kraljevóba 2—30110 fogoly érkezett. A legjobb akarattal sem tud­tak nekik elegendő táplálékot adni. Rettenetes kép volt. Aszottak, sová­nyak, sárgák, fáradtak s a tüzeléstől feketék voltak. A legrongyosabb, a legtépettebb cigány karaván szebb volt náluk. Nem volt az már többé ellenség, hanem csontváz-sereg. A bőr rájuk aszalódott, mintha sotiasem lett volna alatta hús. Sajnáltuk őket. Sajnos, egyebet nem igen tehettünk. Magunk is koldusszegények voltuak. Magunk is krumpliról és sovány ke­nyérdarabkáról ábrándoztunk. Nagy űr, hatalmas, szerencsés, boldog, százszor irigyelt űr volt, aki egy ne­gyed katonakenyeret őrzött féltő gond­dal a tarisznyájában. Hát akinek egy fél?... Dárius csak Áron Miska ah­hoz. A csontváz-sereg folyton evett volna, mint a ló, mint a falánk réce. Könyörögtek, esedeztek, azt hitték mi dűslálkodunk a jókban. Az éhhalál madarai repdestek köztük. Megfigyeltem: A magyar utolsó kis darab kenyerét is odaadta, de pénzt soha el nem fogadott. A cseh nemzet egy szanitéze öt­ven dinárért adott el egy negyed ke­nyeret. Egy huszár megvetően, utá­lattal mordult rá: — Ember vagy ?. . . Nem !. . . Állat vagy!... Gyalázatos, pénzért adod az éhezőnek azt, amit az Isten neked ingyen adott. Ha ezt tudná szerb testvéred... — Vájjon meg­tudja-e? A cseh megszégyenülten távozott. A vevő szerb megijedt, talán azt hitte, a huszár irigyli a kenyeret és félénken félrehuzódott. A magyar be­lenyúlt a kenyértarisznyába, s egy fél kenyeret kotorászott elő. Amint ezt meglátták a csujesek, rimánkodva, alázatosan vánszorogtak feléje. Szólni nem igen mertek, de a szemük, be­szédnél megrázóbban mutatta emésztő vágyukat: — Kleba!... Kleba 1... Elvágta prófuntját négyfelé. Három darabot odaadott a nemrég még vi­téz ellenségnek, a negyedikből maga falatozott. Pénzt akartak neki adni: — Hagyjatok azokat a petárokat (dinárokat), magyar vagyok. Hangosan és büszkén mondta és olyan taglejtéssel kísérte, hogy a szerbek is megértették szavainak az értelmét. Sőt egy röpke pillanatra talán azt is elfelejtették, hogy éhesek, hogy nyomorultak, mert olyat láttak, ami nekik űj volt és hihetetlen —r a furfangnélküli, a számítás nélküli ön­zetlenséget -és szívjóságot. Megbá­multák a huszárt és talán lelkűkben pillanatnál is parányibb időre felpis- lant az az érzés, ami ott szunnyad a vadakban is, ami egykor hatalmas lánggal tör elő a lelkekből, hogy minden sebet megszárítson: az irga­lom és könyörület. A magáét sem ette meg, hanem odaadta egy másik éhezőnek : Ne, én ettem már, egyél te is... A esek újra arra vetődött. Talán azt hitte már nincs ott a mérges huszár és űj üzletet köthet Rajta­vesztett. Mérgesen rápillantott, szúrt a szemeivel, végigmustrálta úgy, hogy benne volt abban a megvetés minden árnyalata. Az pár percig kihívóan szemközt nézett vele, de nem bírta a huszár szemeit és elsompolygott, mint a megvert kutya, még a han­gos, lefigymáló dömörgésre sem for­dult vissza: — Szerencséd, hogy apám már gyerekkoromban is agyonütött volna árulkodásért, különben ráfizetnél*) az ötven dinárra. .. Szerencséd, hogy a magyart nem tanítják besugásra... Jelzőt kerestem a huszár jószívű­ségére. Nem találtam. Kerestem, hogy fajom iránti végtelen szerelmemet, büszkeségemet szavakba öntsem. Nem sikerült. Olyan bűvös és találó szó a földön nincs. Majd ha a min- denség Ura végre megszánja árva nemzetét, angyalaival alkotott egy varázsigét és nagy fénnyel felíratja a magas égre és a sakálok, hiénák, sziszegő kígyók elbújnak csillogásá­tól s a trianoni bölcsek engesztelődve, megértve, megismerve jönnek felénk, akkor megszületik az új jelző ellene­ink ajkán és azt mondják: — Krisztust támadtam, midőn a magyart martam. *) Szigorúan büntették, aki pénzért kincs­tári dolgot, vagy élelmet adott el. Kérés. Csendes eső hulldogál a nagy égből, Számtalan csepp, az ég könnyes sze­méből. Az ég könnye hazám sorsát siratja, Vele sírok, sírva kérdem, virrad-e még valaha ? Lesz-e még a Kárpát felett magyar ég? Kárpát alatt űr a magyar lesz-e még ? Magyar anyák magyar fiat szillnek-e Ott, ahol most úr az oláh, úr a szerb és úr a cseh ? Nagy Úr Isteni Halld a magyar imáját I Állítsd vissza ezeréves hazáját! Halld kérésünk, s magyar szívvel fogadjuk Szép hazánkat ellenségnek soha többé nem adjuk. SZABÓ GÁBOR.

Next

/
Oldalképek
Tartalom