Harangszó, 1921
1921-12-04 / 49. szám
396. HARANQSZO. 1921. december 4. Püspökök nyilatkozatai időszerű kérdésekről. Nyugatmagyarország elcsatolása nyomán kérdések merültek fel az elszakadó evangélikus gyülekezetek egyházkerületi hovátartozandóságát illetőleg. Bár elszakadó gyülekezetek kivétel nélkül a dunántúli egyházkerülethez ragaszkodnak, mégis veszteség éri a dunántúli evangélikusság eddigi tömör egységét. Kapi Béla dunántúli püspök e kérdésben a következőkép nyilatkozott: A nyugatmagyarországi területek elvesztése nagyon érzékenyen hat egyházkerületemre is. Igaz, a gyülekezetek egész sora elvész. Azonban ez a szó: »elvesztjük«, csak politikai jellegű. Mi az egyházi integritás alapján állunk és püspöki kötelességeimet még akkor is teljesítem, ha az elszakadó területek Ausztriához tartoznak. Remélem, hogy a politikai határ nem jelenti az evangélikus egyház évszázados egységének szakadását. Úgy, hogy az elveszített gyülekezetek is megmaradnak a magyar- országi ev. egyetemes egyház kebelében. Az utóbbi időben gyakran felbukkanó és a protestantizmusra vonatkozó tendenciózus híresztelésekre nézve a következőket mondotta: — Nem ismerem ezeket a híreket. — Nem is értem, hogy jöhetnek ilyenek napvilágra. A protestáns egyházak hatalmi törekvése alatt valószínűleg politikai hatalmi törekvést értenek. Már pedig nekünk nincsenek Ma már nem szed rongyot és nem osztogat ólomgyűrtit a zsidó, milliomos lett belőle; nem kiált éjfelet a bakter, töröklátta alabárdját betették a városi lomtárba, maga meg kiköltözött az alsóvárosi temetőbe, melynek a környékét őrizte életében. Azok a jókedvű díákgyerekek is, akik el- elkurjangatták magukat az éjszakában, kitudja, hol, merre élik ezt a sivár életet és csóválgatják el deresedő fejüket azon, hogy mennyire megváltozott minden azóta !. . . Semmisem a régi; lekevésbé a hajdan oly derűs, aranyos diákélet. Ebbe a legboldogabb, mert gondtalan korban is beköltözött a háború nyomán a gond, a keserűség; redőtlen arcok helyett akárhány ráncos diákhomlokot látni, a megélhetés korai gondja elszakított otthon fájdalma ez. Szürke, megkopott a máskor oly üde, vidám diáksereg, mint minden most ilyen törekvéseink, legfeljebb az egyoldalú ellentét s hatalmi törekvések ellensúlyozása. Egynéhány protestáns tagja van a kabinetnek, ez annál kevesebbet jelent, mert a miniszternél nem az egyházi hovatartozandóság fontos, hanem, hogy hivatalos állását felhasználja-e felekezeti hatalmi politikára. Ez bizonyára ép oly távol áll a protestáns miniszterektől, mint ahogy az egész protestáns egyház nem keres hatalmi érvényesülést. Mi nem politizálásra, hanem lelkiszolgálatra rendeltettünk. Nincs tehát és nem is lehet nekünk semmiféle hatalmi törekvésünk. — Hanem az ilyen bujkáló aggodalom is jó valamire. Bevilágít a lelkek gondolatvilágába. Megmutatja, hogy a féltékenység, a bizalmatlanság emelgeti hidra fejét. Mindenben ez lappang, mindenütt ezt látják. Politikai pártállásban, királykérdésben stb. Pedig csak egy politikai irányzatnak van jogosultsága, annak, amely a nemzet egészének érdekét szolgálja. És nem katolikus avagy protestáns királyra, hanem magyar királyra van szükség. Majd azután addig számlál- gatják: >ez sok, ez nem áll arányban a lélekszámmal«, addig védekeznek és erősítenek pozíciókat, míg a lappangó kultúrharc igazán kitör. A nemzet jövendőjéért való felelősség terheli azok lelkét, kik egymás becsüléssel, őnfegyelmezéssel és önmaguk korlátozásával nem biztosítják a nemzet legnagyobb értékét: a felekezeti békességet. * ezen a világon, a tankönyvtől a mágnás-diákig. A pápai kollégium árnyékában nem kinálgat izes falatokat a soksok diáknemzedék népszerű Lidi nénile, elköltözött oda, ahol örök nyugodalmát nem zavarja málna-szörpre mindig szomjas, >majsz<-ra (nápolyi szelet), kolbászra, >margó«-ra (krumplis cipó) mindig éhes diákgyerek. Még a „csizmatalp“ sem a régi a konviktuson. A feligmeddigfőtt, vén marhahúst nevezte el így a diákhumor, természetes, hogy vépképp eltűnt napjaink husinségében a tápintézetek asztalairól, pedig mi azt hittük egykor, hogy sohasem fogy el előlünk ez a minden fogat kemény próbára tevő hasznos diáktáplálék. Elfogyott biz ez és elérhetetlen valami lett legolcsóbb csemegénk, a gesztenye, s a novemberi köddel szintén együtt járó sósperec és melegProhászka Ottokár székesfehérvári kath. püspök az egységes keresztény frontról és a királykérdésről. A front fenntartása követeli, hogy mi teljesen tisztában legyünk azzal, hogy protestáns és katholikus előtt mit jelenthet az az egységes front, amelynek szükségességéről mégis csak meg van mindenki győződve. Az első, amit itt hangoztatni kell, hogy mi ezzel az egységes fronttal sem a katolicizmust, sem a protestantizmust önmagában, ahogy van, a szellemében, lelkében csorbítani, elerőtleníteni nem akarjuk. Minden egységnél, ha a táborokat növelni, azoknak igazi harcképességét megőrizni akarjuk, arra kell törekednünk, hogy a lelkűk, a szellemük frissen és épen maradjon. Már csak nem gondolja senki, hogy amikor mi egységes frontot akarunk, akkor a katolicizmus szellemi érvényesülését bénítani kívánjuk. Fejlessze ki minden hivő vallásának, meggyőződésének, kegyelmi életének erejét, ugyanakkor pedig vegye észre, hogy ennek a két különböző irányzatnak (katolicizmusnak és protestantizmusnak) van egy közös ellensége, amely közös ellenség folyton gyújtogatja majd a kaszárnyákat, majd a gőzmalmokat, folyton jeleket ad, mintha figyelmeztetni akarna a föld alól is, hogy vigyázzatok, itt vagyok a föld alatt, ha nem is tudlak most, de kívánom a tönkretevésteket. A második, hogy nagyon veszedelmes volna az, hogyha a fejlődés Magyar- országon kultúrharcot vonna maga után, amely kultúrharc nem az állam szoba is. Üresen, hidegen ásitoznák most a diákszobákban a kályhák és a molyette divánon nem esik jól az ebédutáni ábrándozás a tánciskolái szépekről, akiknek lenge alakjait oly mohón keresi a korzó forgatagában a sóvár diáktekintet. Kereste valaha az én tekintetem is s diákemlékeim színes koszorújából most is kedvesen tűnik elém egy szőke hajkoronás, üde leányarc és úgytetszik, biztatóan mosolyog reám, mint akkor régen, mikor a mizeriek bérházának egyik ablakából szórta diákigéző tekintetét. Reám mosolyog és eltűnik ő is, mint a többiek, akik emlékalakban mesélő téli alkonyokon néha eljárogatnak hozzám. Eltűntek. Magam vagyok újra és hallgatom : régóta néma zongorámon mint szakadoznak a húrok...
