Harangszó, 1921

1921-12-04 / 49. szám

396. HARANQSZO. 1921. december 4. Püspökök nyilatkozatai időszerű kérdésekről. Nyugatmagyarország elcsatolása nyomán kérdések merültek fel az el­szakadó evangélikus gyülekezetek egyházkerületi hovátartozandóságát illetőleg. Bár elszakadó gyülekezetek kivétel nélkül a dunántúli egyházke­rülethez ragaszkodnak, mégis vesz­teség éri a dunántúli evangélikusság eddigi tömör egységét. Kapi Béla dunántúli püspök e kér­désben a következőkép nyilatkozott: A nyugatmagyarországi területek elvesztése nagyon érzékenyen hat egyházkerületemre is. Igaz, a gyüle­kezetek egész sora elvész. Azonban ez a szó: »elvesztjük«, csak politi­kai jellegű. Mi az egyházi integritás alapján állunk és püspöki kötelessé­geimet még akkor is teljesítem, ha az elszakadó területek Ausztriához tartoznak. Remélem, hogy a politikai határ nem jelenti az evangélikus egy­ház évszázados egységének szakadá­sát. Úgy, hogy az elveszített gyüle­kezetek is megmaradnak a magyar- országi ev. egyetemes egyház kebe­lében. Az utóbbi időben gyakran felbuk­kanó és a protestantizmusra vonat­kozó tendenciózus híresztelésekre nézve a következőket mondotta: — Nem ismerem ezeket a híre­ket. — Nem is értem, hogy jöhetnek ilyenek napvilágra. A protestáns egy­házak hatalmi törekvése alatt való­színűleg politikai hatalmi törekvést értenek. Már pedig nekünk nincsenek Ma már nem szed rongyot és nem osztogat ólomgyűrtit a zsidó, millio­mos lett belőle; nem kiált éjfelet a bakter, töröklátta alabárdját betették a városi lomtárba, maga meg kiköl­tözött az alsóvárosi temetőbe, mely­nek a környékét őrizte életében. Azok a jókedvű díákgyerekek is, akik el- elkurjangatták magukat az éjszakában, kitudja, hol, merre élik ezt a sivár életet és csóválgatják el deresedő fejüket azon, hogy mennyire meg­változott minden azóta !. . . Semmisem a régi; lekevésbé a hajdan oly derűs, aranyos diákélet. Ebbe a legboldogabb, mert gondtalan korban is beköltözött a háború nyo­mán a gond, a keserűség; redőtlen arcok helyett akárhány ráncos diák­homlokot látni, a megélhetés korai gondja elszakított otthon fájdalma ez. Szürke, megkopott a máskor oly üde, vidám diáksereg, mint minden most ilyen törekvéseink, legfeljebb az egy­oldalú ellentét s hatalmi törekvések ellensúlyozása. Egynéhány protestáns tagja van a kabinetnek, ez annál ke­vesebbet jelent, mert a miniszternél nem az egyházi hovatartozandóság fontos, hanem, hogy hivatalos állá­sát felhasználja-e felekezeti hatalmi politikára. Ez bizonyára ép oly távol áll a protestáns miniszterektől, mint ahogy az egész protestáns egyház nem keres hatalmi érvényesülést. Mi nem politizálásra, hanem lelkiszolgá­latra rendeltettünk. Nincs tehát és nem is lehet nekünk semmiféle ha­talmi törekvésünk. — Hanem az ilyen bujkáló aggo­dalom is jó valamire. Bevilágít a lel­kek gondolatvilágába. Megmutatja, hogy a féltékenység, a bizalmatlan­ság emelgeti hidra fejét. Mindenben ez lappang, mindenütt ezt látják. Po­litikai pártállásban, királykérdésben stb. Pedig csak egy politikai irány­zatnak van jogosultsága, annak, amely a nemzet egészének érdekét szolgálja. És nem katolikus avagy protestáns királyra, hanem magyar királyra van szükség. Majd azután addig számlál- gatják: >ez sok, ez nem áll arány­ban a lélekszámmal«, addig védekez­nek és erősítenek pozíciókat, míg a lappangó kultúrharc igazán kitör. A nemzet jövendőjéért való felelősség terheli azok lelkét, kik egymás be­csüléssel, őnfegyelmezéssel és önma­guk korlátozásával nem biztosítják a nemzet legnagyobb értékét: a fele­kezeti békességet. * ezen a világon, a tankönyvtől a mág­nás-diákig. A pápai kollégium árnyékában nem kinálgat izes falatokat a sok­sok diáknemzedék népszerű Lidi néni­le, elköltözött oda, ahol örök nyugo­dalmát nem zavarja málna-szörpre mindig szomjas, >majsz<-ra (nápolyi szelet), kolbászra, >margó«-ra (krump­lis cipó) mindig éhes diákgyerek. Még a „csizmatalp“ sem a régi a konviktuson. A feligmeddigfőtt, vén marhahúst nevezte el így a diákhu­mor, természetes, hogy vépképp el­tűnt napjaink husinségében a tápin­tézetek asztalairól, pedig mi azt hit­tük egykor, hogy sohasem fogy el előlünk ez a minden fogat kemény próbára tevő hasznos diáktáplálék. Elfogyott biz ez és elérhetetlen va­lami lett legolcsóbb csemegénk, a gesztenye, s a novemberi köddel szin­tén együtt járó sósperec és meleg­Prohászka Ottokár székesfehérvári kath. püspök az egységes keresztény frontról és a királykérdésről. A front fenntartása követeli, hogy mi teljesen tisztában legyünk azzal, hogy protestáns és katholikus előtt mit jelenthet az az egységes front, amelynek szükségességéről mégis csak meg van mindenki győződve. Az első, amit itt hangoztatni kell, hogy mi ez­zel az egységes fronttal sem a kato­licizmust, sem a protestantizmust önmagában, ahogy van, a szellemé­ben, lelkében csorbítani, elerőtleníteni nem akarjuk. Minden egységnél, ha a táborokat növelni, azoknak igazi harcképességét megőrizni akarjuk, arra kell törekednünk, hogy a lelkűk, a szellemük frissen és épen marad­jon. Már csak nem gondolja senki, hogy amikor mi egységes frontot akarunk, akkor a katolicizmus szel­lemi érvényesülését bénítani kívánjuk. Fejlessze ki minden hivő vallásának, meggyőződésének, kegyelmi életének erejét, ugyanakkor pedig vegye észre, hogy ennek a két különböző irány­zatnak (katolicizmusnak és protestan­tizmusnak) van egy közös ellensége, amely közös ellenség folyton gyújto­gatja majd a kaszárnyákat, majd a gőzmalmokat, folyton jeleket ad, mintha figyelmeztetni akarna a föld alól is, hogy vigyázzatok, itt vagyok a föld alatt, ha nem is tudlak most, de kívánom a tönkretevésteket. A második, hogy nagyon veszedelmes volna az, hogyha a fejlődés Magyar- országon kultúrharcot vonna maga után, amely kultúrharc nem az állam szoba is. Üresen, hidegen ásitoznák most a diákszobákban a kályhák és a molyette divánon nem esik jól az ebédutáni ábrándozás a tánciskolái szépekről, akiknek lenge alakjait oly mohón keresi a korzó forgatagában a sóvár diáktekintet. Kereste valaha az én tekintetem is s diákemlékeim színes koszorújából most is kedvesen tűnik elém egy szőke hajkoronás, üde leányarc és úgytetszik, biztatóan mosolyog reám, mint akkor régen, mikor a mizeriek bérházának egyik ablakából szórta diákigéző tekintetét. Reám mosolyog és eltűnik ő is, mint a többiek, akik emlékalakban mesélő téli alkonyokon néha eljárogatnak hozzám. Eltűntek. Magam vagyok újra és hallgatom : régóta néma zongorámon mint szakadoznak a húrok...

Next

/
Oldalképek
Tartalom