Harangszó, 1921
1921-07-03 / 27. szám
1921. július 3. HARANQSZÖ. 211. leiünk erre nem igen lehet más, mint: nem. A legtöbben szívesebben dolgozunk szellemileg, mint testileg. A nehéz testi munkától, amennyiben nem önkéntes sport, hanem ekzisztenciális kényszer, a legtöbben vonakodnak és minden munkát a gépekre bíznák. Földi létünk rendeltetése a munka, a foglalkozás, amelynek szellemi iránya kielégít bennünket, de emellett mind szebbé, tartalmasabbá teszi azt. Mire volt jó elődeinknél a nyers erő — tudjuk eléggé a történelemből. A mai emberiség hő vágya a béke, a humanizmus győzelme a háború fölött. Nincs szükségünk immár arra az erős fizikumra és a túlzott testi kultúrára. Igen, egészségesek óhajtunk lenni, oly testre vágyunk, amelyben a lélek megfelelő lakásra találjon. Elődeink testi fejlettségét, izomerejét ideálul magunk elé tűzni fölösleges, mert a test ma más célokat szolgál, mint valamikor. Hogy pedig a testi fejlettség soha a mindenkori szükséges mérték alá ne sülyedjen, magában a fejlődés processzusában nyer biztosítékot, mert csak a használaton kívül helyezett testrész, szerv — tehát amire nincs szükségünk — fajul el, amire szükségünk van, nem fog hiányozni soha, mert az állandóan működésben lévén, nem fajulhat el. Milyen lesz a jövendő emberének — a Nitsche übermenschének vagy a homo sapientiornak az arcképe? Erre nehéz a felelet. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy az ma nem valami eszményi alak benyomását tenné reánk. De ne feledjük el, hogy minden fejlődési időszaknak meg .van a saját ideálja és hogy a mai ember ép oly kevéssé illenék bele a jövendő korba, aminthogy Afrika busmanja nem illik bele ma Páris szalonjaiba. Dr. Cz. Z. Kálvin János sírjának titka. Kálvin Jánosnak eddig ismeretlen temetkezési helyét sikerült megtalálni. Annyi köztudomású volt, hogy Kálvint az ősrégi plainpalaisi temetőben hántolták el. Egy óriási tölgyfa tövében egyszerű fejfa látható, amelybe csak ez a két betű van vésve: J. C. A temetőőr arra tévedő látogatóknak azt szokta volt mondani: — Azt állítják, hogy valahol errefelé van monsieur Calvin földi maradványa. Az igazi helyet azonban senki sem ismeri. Tudvalévő, hogy Kálvinnak életében rengeteg elkeseredett ellensége volt; tartani lehetett tehát attól, hogy az ellenségek profanizálják sírhelyét. Maga a genfi konzisztórium sem tudta, hogy a nagy reformátor hol van eltemetve. Erről a misztériumról hullott le ma, 357 évvel Kálvin halála után a lepel. A titoknak egyetlen svájci család volt az őrzője. A bázeli Speyr-család ez, amelyen belül 300 év óta szállt szóhagyományként apá- ról-fiura a rejtély kulcsa. A család tagjai megesküdtek, hogy mindaddig nem árulják el a sírhelyet, amíg férfisarj van a családban. Ennek a családnak utolsó férfiivadéka az Avig- nonban élő hetvenegyéves, gyermektelen Speyr Jenő, akit 1860-ban nagyatyja elvezetett a plainpalaisi temetőbe és egy tervrajz nyomán megmutatta neki a sírhely pontos helyét. A múlt hónapban Speyr Jenő elhatározta, hogy főifedi az egyházi hatóságok előtt a titkot. A genfi konzisztóriumot Írásban arra kérte, hogy rendezzen összejövetelt június 6-ára. A kitűzött napon megérkezett Genfbe és a konzisztórium képviselőivel, valaíhint Blondel arceologussal a temetőbe ment, ahol egy térkép nyomán és megfelelő mérések alapján megállapította a titokzatos sír helyét. Az illetékesek rögtön azzal a kérelemmel fordultak a genfi hatóságokhoz, hogy ásatásokat végezhessenek a megjelölt helyen. Remélik, hogy Kálvin koponyája, gyűrűje és bibliája még nem porladt el teljesen és napvilágra hozható. Miért és hogyan kellene a népet egészségtanra tanítani? (Folytatás.) Persze nagy idő fog beletelni, mire az egészségtan minden szabálya úgy belevésődik a népnek agyvelejébe, mint ahogy most a babonái vannak oda bevésődve. Sok-sok nemzedék kell k A gyermektől azontúl lassanként elhúzódtak. Senki se kérte, hogy kösse be sebes kezét, ha az éjszaka lefagyasztotta; a haldoklók se szólították, hogy nehéz percükben mellettük legyen, szemüket lefogja vagy egy-egy tincset vágjon le hajukból, mi eljuthasson családjukhoz. Pedig tudták, hogy a gyermekben van még a legtöbb erő és tart legtovább, mert fiatal s talán az egyedüli, aki meg fogja érni a szabadulást. A gyermek pedig csak még gyakrabban elsírta magát s napközben is sirt, fuldoklott a földön. Mikor már alig maradtak néhá- nyan a brassói fellegvár saroktöm- löcében, egy délután szokatlan korán csoszogott künn az oláh porkoláb. A rabokban alig volt már élet, a tél halotti ^zemfedőt rakott jégcsillagokból az ablakszerűre, a diák is betegen hempergett, hánykolódott. Egy fiatal oláh tiszt lépett be a tömlöcőr- rel. Az oláh tiszt végigjáratta rajtuk tekintetét, aztán hangosan elkiáltott egy nevet. Nem felelt rá senki. — Pedig itt van — bizonygatta az oláh fegyőr és rámutatott a vergődő diákra. Az oláh tiszt tétován pillantott oda, aztán letérdelt mellé és falkarolta. A diák eszméletén kívül volt — a többiek látták, hogy napok óta alig evett — s élettelenül hagyta, hogy a cifra, paszomántos vendég ölelgesse. A tiszt két kezébe fogta a diák fejét s úgy suttogta: — Megismersz-e ? Emlékszel-e, mikor te megmentetted az életemet? Most én is megszabadítlak. A diák meg se moccant. — Izent az édesanyád. Nálam vt>lt. Megígértem neki, hogy hazaviszlek !... Most majd jösz velem... Szemét se rebbentette a diák, a tiszt a többiekre nézett. — Hé, emberek — kiáltotta — segítsetek ebbe a fiúba lelket verni, hogy megmenthessük. A rabok nem mozdultak. — Aki segít, annak én vissza- szerzem tüstént a szabadságát, csak segítsetek. A sarokban, mintha valaki mozgolódott volna, zizzent a szennyes szalma. A diák most hirtelen kinyitotta a szemét, fel is emelkedett féltestével, hidegen, szürkén meredt szeme a fölé hajló tisztre. Aztán kivetette magát karjaiból és mint a fojtogatott, kimeredt szemekkel sikoltozta: — Mit akar velem ? Soha I Sohse láttam! * A diák azon az éjjel kiszenvedett. Addig csókjaikkal tartották benne a lelket a székely rabok.
