Harangszó, 1920
1920-12-12 / 50. szám
19^0. deeember 12. HARANQSZO. 291. hasonló sors ért. Mi is elmondhatjuk: „A mi örökségünk szállott a kívül valókra, a mi házaink az idegenekre.* Honfoglaló apáink életükkel, vérükkel szerezték meg számunkra ezt a hazát, melyet szent örökségképen hagytak firól fira. Joggal mondja a költő: „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt; ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt.“ És most ezt az ezredéven át megtartott, megőrzött, köny- nyel s vérrel megszentelt drága örökséget rabolják el tőlünk s darabolják föl. Hogyne fájna a szív, hogyne töltené el keserűség a lelket ennek tudatára 1 Avagy melyik gyermek tudná közönyösen nézni, ha apái jogos örökéből szívtelen zsarnokok kiforgatják ! ? Ha ezt a földet és házat, melyet szüleid rád hagytak, el akarnák tőled venni, talán testeddel is ellene szegülnél s életed árán is megvédenéd jogos tulajdonodat. Kicsinyben, egyéni viszonyainkra alkalmazva ez hazánknak a képe. Mindnyájunknak szent öröké; közös, édes tulajdonunk. És most ennek két-harmada idegenekre, a kívül valókra, csehekre, oláhokra, szerbekre, osztrákokra szálljon ?!... Minket, dunántúli evangélikusokat még külön is fájdalmasan érint, hogy összes magasabb fokú tanintézeteink: gimnáziumunk, tanítóképez- dénk, theológiai főiskolánk Nyugatmagyar- országnak s benne Sopronnak, Felsölövő- nek Ausztriához való csatolásával hajléktalanná válnak. Mindezt látva s tudva, nem kell-e ökölbe szorított kézzel, az elfojtott nemzeti elkeseredés fájdalmas érzésével és felháborodásával így szólanunk: „A mi örökségünk szállott a kívül valókra, a mi házaink az idegenekre.“ „Árvák voltunk atya nélkül, a mi anyáink olyanok, mint az özvegyek“, — így folytatja kesergését a próféta. Árvának érezzük magunkat mi is; árvának, mikor közös édesanyánkat, hazánkat akarják sírba temetni. Szomorú sors az árva sorsa. Temetéseknél mindig az a legmeghatóbb, mikor a ravatalt árvák veszik körül. S a legszomorúbb, legmeghatóbb annak a neveletlen árvának a sorsa, aki jó szülőjének a koporsója mellett könnytelen szemekkel áll s bámészan, talán a szemfedő lelógó fodraival, csipkéivel játszadozva tekint a gyászoló sok-sok emberre, — mert nem tudja még szegény, hogy mit veszített a halottban. Nem akarom hinni, hogy legyen valaki, aki fájó érzés nélkül, közönyösen tudna megállni amellett a sír mellett, melyet rosz- akaratu szomszédaink, ellenségeink hazánknak ástak; de ha volna, az ilyen kiskorú, sajnálatra méltó árva, aki nem képes felfogni, hogy mit is veszít akkor, mikor azt a közös, édes szülőt, hazánkat kiterítve a ravatalon látja; mikor feldarabolják, köröskörül megnyirbálják. Sőt merem állítani, hogy még aki érzi is a gyászt, nem lehet tisztában a veszteségnek óriási horderejé- vel és következményeivel. Olyan nagy s megmérhetetlen az. Aminthogy az az özvegy maradt férj és feleség is nem a temetéskor, hanem csak utána, később érti meg s fogja fel teljesen, hogy mit is veszített a hű és jó élettársban. Így vagyunk mi is. Fáj, vérzik a szivünk; de a lelkünket beárnyékoló bú s a szemeinket ellepő könny miatt nem láthatjuk még tisztán veszteségünknek nagyságát s nem tudjuk átgondolni annak nemzeti életünkre kiható súlyos, végzetes következményeit. Kibeszél- hetetlen gyász rejlik s megmérhetetlen fájdalom zokog tehát a prófétának ránk illő szavaiban: „Árvák vagyunk atya nélkül és a mi anyáink olyanok, mint az özvegyek.“ Ez a nemzeti mély gyász és fenyegető veszedelem forrasszon bennünket még jobban, szorosabban az édes hazához, hogy mi is elmondhassuk a költővel: „Óh én szeretlek néma bánatodban, hazám ! szeretlek köny- nyeid között, égőn szeretlek özvegy-fátyo- lodban, nehéz keserved melybe öltözött. Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény, él még a sír fölött is egy remény.“ * * * Afölött a sír fölött is, melybe hazánkat a győző hatalmasok lelketlenül, könyörtelenül taszították, él még egy remény. Él még a föltámadás hite. Jeremiás próféta miután kipanaszkodta magát, föltekint az égre s szívéből imád- ságos sóhaj tör elő: .Miért felejtkezel el — érdeklődnek nagy kíváncsisággal a gyermekek. — Ott van, ahol van I Majd meglátjátok, ha lesz, — mondja Piroska titkolózva s egyéb feleletet nem is ad a kiváncsi kérdezősködésekre. Kisompolygott aztán az utcára s elment a negyedik szomszéd hajlékig, a galambos Bódi bácsi házáig. A deszkakerítés nyílásán bekukucskált az udvarra, ahol... uramfial... mily csodás világot látott 1 Valóságos kis piese országot: ezernyi fehér és változatos tarka tollazatú galamb hazája volt a széles udvar és kert. Piroska elmerengve, csodás meghatottsággal nézte, bámulta az udvaron a galambházikók peremén és a háztetőn nyüzsgő, fel-alá szálló galambokat. Figyelme leginkább egy kis hófehér galambra irányult, mely az utca felé repült s a vízvezetéki cső felé szállt. Egy csavargó suhanc kavicsot vett föl az utca közepéről s a galamb felé hajította. Durva lélekkel vigyorgott aztán, hogy a galamb hátára koppant a felhajított kavics. A megrémült galamb ijedten szállt fel, be akart repülni, menekülni az udvarba, de erőtlenül lehanyatlott, alászállt az aszfalt járóra. Piroska fájdalmasan felsikoltott s a sebzett galambhoz rohant, gyengéden felemelte az asztfaltról, forró leheletével melengeté a hátát, fejét és a csőre hegyét, amin, óh mily borzalom . . . egy csepp vér szivárgott ki. Piroska szeméből köny buggyant. Merészen benyitott az utcaajtón a sebzett galambbal. Fehér szakállu, jóságos tekintetű öreg tír; a galambos Varga Bódi bácsi jött elébe s megdöbbenve tekintett a Piroska ölében levő, szenvedő galambjára. — Lássa, bácsi, lássa 1 nem vigyázott erre az aranyos galamkára örökké rólunk? Elhagysz-e minket sok ideig ?“ Szomorú helyzetünkben ha szemeinket az égre emeljük, a mi ajkunkon is a háborgó lélek panasza zokog fel keblünkből : „Miért felejtkezel el rólunk, elhagysz-e minket sok ideig?“ Óh mert úgy tetszik nekünk mostani helyzetünkben, mintha az isten is elfeledkezett volna rólunk, mintha Ő is elhagyott volna bennünket. .. Gratza György, aki a szabadságharc történetéi öt terjedelmes kötetben dolgozta fel, annak a fejezetnek, melyben Windischgrätz támadásait s az oláhok erdélyi rablásait, mészárlásait írja le, azt a címet adta: „Mikor az Isten alszik.“ Körülbelül ezt a címet lehetne adni a történelem ama fejezetének, mely nemzetünk mostani sorsát fogja tárgyalni Mert ehhez a hazánk testét szétszaggató, ránk erőszakol! békéhez az Istennek, a krisztusi, keresztyéni szellemnek semmi köze. — De a szabadságharc történetírója, mikor az események során végig halad, az említett fejezetet azzal végzi be: „mégsem alszik az Isten.“ Nekünk is bár úgy tetszik, mintha az Isten teljesen elfordult volna tőlünk, mintha aludnék s nem törődnék velünk, — történelmünknek e szomorú című, végzetesen gyászos fejezete hitem szerint előbb-utóbb azzal fog végződni: „Mégsem alszik az Isten.“ „Él a magyarok Istene: hazánkat átölelve tartja atyai keze; midőn minket annvi ellenséges század ostromolt vak dühvei: ő védelmeze. Nézzetek belé a történet könyvébe, mindenütt meglátni vezérnyomdokát, mint a folyóvizén által a nap képe áthúzódik rajta aranyhid gyanánt.“ Ehhez az élő Istenhez emeljük föl tekintetünket s ha eleinte bátortalanul hangzik is imánk, majd megtalálja az lassanként az igazi hangot. Lám, a próféta ajkán is mennyivel bátrabban, határozottabban folytatódik az: „Téríft meg Uram minket Tehozzád és mi megtérünk, újítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időben“... „Téríts meg minket Tehozzád“, — ez a helyes kérés. Ez ilik a mi ajkunkra is. Mert nem az Isten fordult el tőlünk, hanem mi forduh- tunk el Ő tőle; bűneink miatt van az ő s most baj történt; megdobta egy rossz gyermek kaviccsal! — mondta Piroska váddal, fájdalmas szívvel. Az öreg tír szeméből köny szivárgott, amint meglátta a vérző galambját. — Jaj, pogány világ, szívtelen népek! Vége szegény madárkámnak, elpusztul 1 Nem is tudok a kis szenvedő jószágra nézni 1... De ne kínozzátok 1 Add édes anyádnak... — Igazán?! Enyém lehet?... Köszönöm szépen, bácsikám 1 — ragyogott Piroska szemében s arcán az elragadó öröm fénye s megiramodott, tígy elrohant a galambbal, hogy elfelejtett búcsúzóul köszönni. Ujjongva állított be otthon a galambbal : — Ügy-e, mondtam, tudtam én, hogy lesz galambunk! Van is; itt van ni I. .. — Oh, be szép!... Mutasd a kis tubikát, Piroska 1 — fogták körül a
