Harangszó, 1920

1920-10-31 / 44. szám

XI. évfolyam. 1920. október 31. QsAAAAMsi f L{?~í 44. szám. Falaid* szerkesztő é. kiadd: SZALAY MIHÁLY. Táreszerkesztő: NÉMETH KÁROLY. Kéziratok LovAszpetonára (Veizprémmegye), előfl- zatéal dijak, reklamációk a HARANQ8ZÓ kiadóhiva­talának Szantgotthárdra (Vm.vármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden avang. lelkét* é. tanító. W EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Alapította: Kapi Béla 1910-ben. Szerkeszti • a kiadóhiva­tal vezetője: CZ1POTT QÉZA 8ZENTOOTTHÁHD (Va.vármegye.) A „Harang.zó" előfizetési ára: fél évre közvetlen küldéssel 20 kor., csopor­tos küldéssel (legkevesebb 10 példány) 16 korona. A „Harangszó“ terjesz­tésére befolyt adományok­ból szórványban lakó hí­veinknek Ingyenpéldányo- kát küldünk. Megjelenik minden vasár­nap. A „DUNÁNTÚLI LUTHER-SZÖVETSÉG" HIVATALOS LAPJA. Luther. Törd szét koporsód, szellem-óriás 1 ím üdvözölve, népek költögetnek. Irigy idő sírt hervadt testnek ás, — Négy századév nem árta nagy nevednek. A forgó árban, amint zúg a hullám, Föld koszorúja s ég csillagja hullván: Rendíthetetlen’ állsz Te fent a szirten, Zengvén: „Erős várunk nekünk az Isten!" Az Isten fénylett rémes éjjelen, Ihlett szívében választott nagyoknak; Az ős teremtö-szó hangzék: legyen 1 S világosság sugári szétragyognak. Hitnek tüzétől megrendül az ég s föld, S új élet árja mindent áldva bétölt: Magasztos eszmék készülnek tusára, S a győzelemnek áros lészen ára. Döng már a harcban wittenbergi vár, Kilencvenötnek súlyos fegyverétül; Európa forr, mintegy szülésre vár, S szegletkövén Sión, e rom felépül. A szent hajdannak im ég csipkebokra, S jó illat árad, száll az égi boltra; Szó zúg viharral, mintha az egekbül, Apostolok pünkösdi nyelve zendül. Istennek háza, e roppant világ, Oszlopain megindul az Igére; Szent lelkestílés, mint sas, égre hág, S milljók epednek élet-friss vizére. Bételve hittel és csodás erővel, A küzdők serege mindnagyobbra nő fel: „Ha a világ mind ördög volna" — dallal, Kész szembe szállni a tüzes pokollal. A bátrak élén Krisztus a vezér, És üdv-sóvárgón mind nyomába mennek ; És nincs előttük rém, halál, veszély, Tekintetök függ kárpitján a mennynek. Luther,Meianchton,jobbján bölcs Frigyesnek És Zwingli, Béza, Kálvin égre esdnek: Áradj ki fény, igazság, égi béke! S fut a homály s tisztul a bűn vidéke. Vak éjszakán virágzott a gonosz, S éjféli órán ült üdére a népen. Világ 1 tenbünöd átka ostoroz, De irgalomnak pírja ég az égen. A nap közelget, pirkadván a hajnal, S köszönti ég-föld vágyó szent sóhajjal; A nap tündöklik és nem megy le többé, Fénye- s hevénél hevülünk örökké. Luther I jövőnek írt s szólt szellemed, A Lelkek-Lelke ihleté meg ajkad; Nincs, aki bírna tenni ellened, ■ Szív, elme s ellen: megbűvölve hallgat A szikla-hitnek fundamentomára Épül Sionnak óriási vára; Az örök Ige győz poklon, veszélyen — „Itt állok! Isten engem úgy segéljen!“ Megálltad, Nagy, a próba nagy tűzét, S emléked áldják fényes ezredévek; Pálmád a bősz vihar sem tépi szét, A csillagokban is zeng rólad ének! A tiszta lelkek ott az üdv honába’, Szent dalt vegyítnek szférák himnuszába, S a dal visszhangzik mindörökre itten — Zengjük: „Erős várunk nekünk az Isten!* Sántha Károly. Sikoltás az éjszakában. Ünnepi cikket kellene írnom a re­formáció emléknapjára. De erre sem kedvem, sem bátorságom. Nehéz ma komoly evangélikus embernek diadal­mi hangot venni az ajkára. Ehhez nagyfokú könnyelműség, vagy meg­rögzött képmutatás kellene. Jobban hozzánk illik ma a sirató ének; de már-már erre való jogunkat is elját- szuk. Siratásra csak a szerencsétlen­nek van joga; de nincs a gondatlan­nak, a hűtelennek, a megátalkodott­nak, aki maga okozta a megsiratott- nak vesztét. Az ilyennek csak a késő szégyen, a marcangoló önvád s az utódok átka marad. S az a legmegdöbbentőbb, hogy még erre sem tudunk ráeszmélni. Nekünk már minden mindegy. Ret­tentő nehéz éjszaka ereszkedett ránk. Dermesztő álomban a pásztorok, a nyáj. Alva járunk a ránk leselkedő veszedelmek között. Torkát tátja kö­röskörül a halál s mi fásultan, zsib­badtan, a menekülés vágyátóUs meg­fosztva, behunyt szemmel megyünk az elnyeletés felé. Mintha csak oda jutott volrfa egy­házunk, mint a romlásba vakon ro­hanó Jeruzsálem. Mivel nem tudtuk a javunkra szolgáló időt megbecsülni, sőt még e mostani napokon sem tu­dunk észre térni: mintha csak vak­sággal vert volna meg büntetésül az Isten, hogy ne is láthassuk már se a ránk váró veszedelmet, se a mene­külés útját. Ebben a nehéz éjszakában csak itt-ott villan fel néha valami fény és szakad fel egy-egy haláltól borzadó sikoltás. Ilyen ez a levél, amelyet egyik legképzettebb és legérzékenyebb lelki­ismeretű fiatal lelkészünktől kaptam, mikor közöltem vele, hogy egy komoly hitti, közös ismerősünk a methodis- tákhoz pártolt. A nevek elhagyásával itt közlöm az erre vonatkozó sorokat: ».. .Meg tudom szegény fiút érteni s nem cso­dálom, ha majd egyre több és több eleven hitü egyháztagunk itthagy még. A szarvas a tiszta vízre megy, ahol szomját olthatja. A legértékesebb embereink itthagynak, mert nem tud­nak nálunk elég hittel teljes környe­zetet találni. Ti Dunántúl áldott vi­dékén tán nem érzitek ezt annyira, mint mi. Hidd el, hogy néha sötét alkonyaikor, mikor leszorít a porba az előttem álló bűntömeg megmoz- díthatatlansága s én kétségbeeséshez közel keresek segítséget valahol, kény­telen vagyok azt érezni: Istenen s az ellenségen kívül nincs körülöttem ember senki... senki. Nem érzem, hogy egy élő szervezetben: az evang. egyházban élek. Egyedül vagyok, mint a poszton álló katona, akit veszni hagynak társai. Nem érzem az evang. egyház létezését, mert nem érezteti velem semmivel. Nincs egy bátorító szava sem felém. Csak a »Harangszó«-tok csendül meg a »Jó Barát< fog kezet, de ez egyik sem elég az igen szomjas lelkeknek. A kevesebb igényüeknek szólnak. Az én zaklatott szívemnek nem adnak olajat, lázas homlokomra nem tesznek

Next

/
Oldalképek
Tartalom