Harangszó, 1920
1920-10-24 / 42-43. szám
1920 október 24. HARANGSZÖ. 235. Fegyelmezés. — Hozta Isten Pödörné asszony, nos hogyan van a Sándor fia ? — Köszönöm kérdését, tisztelendő uram, csak egyformán. Sőt talán még jobban köhög, mint tegnap és a láza sem hagyott alább. — Kiizzadt-e jól a bodzavirág után? — Nem izzadt bizony, édes tisztelendő uram, ne tessék haragudni, de nem tudtam sehogysem megitatni vele a teát meg ezt az aspirint sem vette be. Vissza is hoztam. — No de Pödörné asszonyom az Isten áldja meg, nem tud parancsolni a fiának? — Bizony édes tisztelendő uram, elég rosszul esik, de csak meg kell vallanom, hogy igen gyakran nem történik, amit én akarok, különösen, amióta az uram hadifogságban van. — No majd mindjárt segitünk a bajon. Tessék csak haza menni. A szobát szellősztesse ki, de úgy, hogy míg az ablak nyitva lesz, a gyerek jól be legyen takarva, kis idő múlva ott leszek. Korán és hirtelen beállott a tél. A Szunyogér egy éjszaka jégpáncélt öltött magára. Pödör Sándor néhány társával megakarta próbálni, hogy lehet-e csúszkálni. A jég azonban erre a teherbírásra még nem volt elkészülve, Sándor csizmái rohamosan szálltak lefelé a jeges hullámba s ö mint a fürösztött egér került haza. Édesanyja rögtön ágyba akarta dugni, hogy átmelegedjék egész teste, de a Hosszú idő után újra itt vagyok a Kék Hegyek lankáján szerényen meghúzódó hajlékban, ahonnét mosolygó arccal, bátran, erősen elindultam az Életnek nevezett nagy útra, melyet azóta tengernyi vészen-viharon keresztül megjártam s ahova most megszürkült hajjal, mosolytalan ajakkal, fáradtan visszatértem. — Elindulás, jövés-menés, csalódás és visz- szatérés: ez az Élet. Itt ülök a verandán, melynek zöld borostyánjából Neki vittem el az utolsó virágot s megnyugvást kereső tekintetem sorra járja azokat a kedves helyeket, melyek fölé fantáziám színekben dús szivárványt képzel és nézem a felém csillogó pásztortűzeket, mint lobognag fel hirtelen, égnek egy kicsit és alszanak ki végképp. Gyermekkoromban sokszor elnéztem égésüket és, nem tudtam miért: úgy szerettem volna sírni, mikor kialudtak, meg tavasszal ^s, mikor virágszedés fiú makacskodott. Egy kis fürdés miatt ö csak nem lesz beteg. Mit szólnának a pajtások ? Másnap azonban égést érzett a torkában, mintha paprikát evett volna s valami úgy csiklandozta torkát, ami folytonos nyelési ösztönt idézett elő. Szerencsére a tisztelendő úr, Eőry István épen arra járt megkérdezni Pödöréket, hogy nem mennek-e be a városba az erzsébeti vásárra. Szokása szerint rögtön gondjaiba vette a beteget, izzasztót rendelt neki saját kézi gyógyszertárából. A gondoskodásnak azonban Sándor ellenkezése folytán nem lett semmi eredménye. De most a tisztelendő úr rövidre fogta a kantárszárat. Az erélyes határozott szó megtette hatását. A beteg homlokán nemsokára megjelentek a jótékony izzadás gyöngyei. Másnap az édesanyja vidáman és a hálás indulat változatos nyilatkozataival köszöntött be a tisztelendő úrhoz. — No lássa Pödörné asszonyom, ha tegnapelőtt is megtette volna azt, amit tegnap tettünk, egy egész napi aggodalomtól megkímélhette volna magát. — Igaza van tisztelendő uram, de mikor mi asszonyok olyan gyengék vagyunk, hogy nem tudunk szigorúak lenni. — Nem az asszonyi gyengeség az oka a gyermek engedetlenségének, hanem inkább az, hogy annak idején nem igyekezett a fiát kézhez szoktatni. Azt gondolta — miként nagyon sokan — hogy a fegyelmezést c4ak akközben zöld gyepen hamuhintette, feketés foltokra, tűz helyekre leltem, melyeken hiába kerestem virágot . . Ma tudom már, amit akkor csak éreztem, hogy: a kialudt tüzeket semmi fel nem szítja, tudom már, hogy a tűz helyén nem fakad több virág. A tüzek kialszanak. A könnyek elapadnak. A tűz égette sebek beforrnak, de helyük érzékeny marad. A sebhelyek is begyógyulnak, de látszanak. A Múltak visszajárnak néha... Alkonyodik. Fölöttem vándorlómadarak szállnak a cél felé. Útjukban a magam sorsát látom, azért aggódva nézem el szárnyalásukat, míg csak a véges tekintet elöl el nem nyeli őket a végtelen. — Egyszer, régen, én is mentem a Cél felé. . . Közben vihar ért és bevert egy házhoz, ahol jó szívvel fogadtak, fel melegítettek és egy szép, nem: rossz napon, útra eresztettek. A szívek, mert hát szívek kor kell megkezdeni, amikor a gyermeknek — mint mondani szokták — már megjött az esze. Ellenkezőleg, épen addig kell kinevelni a gyermek lelkében a törvények, szabályok szerinti alkalmazkodást, az engedelmességet, míg a gondolkodó erő föl nem ébred, hogy amikor eszmél és öntudata világosodik és különbséget tud tenni jó és rossz között — miként Ádám apánk a tiltott gyümölcs élvezete után — akkor már a törvények szerint berendezett életmód a gyermeknek vérévé vált légyen. A jó anya gyermekét már ennek csecsemő korában kezdi nevelni az által, hogy szigorú rend szerint táplálja, altatja, füröszti, öltözteti. Ez a mód a test szervezetének oly rendes működését alapítja meg, mely felnőtt korban is állandóan megmarad és visszahat a lelki erők munkásságára. Az így nevelt gyermek nem tud, nem is akar például reggelizni, míg rendes tisztálkodását el nem végezte. Szabad mozgása legyen ugyan a gyermeknek az ő saját foglalkozása körében játéka mellett és ne igyekezzék se a szülő, se más idegen hatalom e téren akadékoskodni, különben nem fejlődhetik ki benne az önállóság. De érezze a gyermek, hogy szülője szeme, gondja szüntelen kiséri, valamint minket felnőtteket szüntelen kisér a lelkiismeret. Ez a szeretetteljes gond idején korán észreveszi, ha a gyermek figyelme helytelen cselekedetre hajlik és megelőz* a tettet. Szigorú következetességgel voltak, kihűltek. Vitt tovább a vihar Ide látszik az a kanyargó hegyi út, melyen egymás mellett haladó árnyékaink összeértek az októberi este tele-hold-sugarában, megértést kereső leikeink egymásba fonódtak, hogy soká-soká elválhatatlanok legyenek. Ámde az árnyék azért árnyék, hogy elváljon, eltűnjön s az élet is mi más, mint találkozás és elválás, így jártak a mi árnyékaink is. Ha nincs hold, nincs fény — nincs árnyék. Kereszt úthoz érve elváltunk. Hogy miért? Istenem 1 Talán mivel nagyon szerettük egymást. Ilyen eset is van az életben. Vagy későn találkoztunk? Ki tudná megmondani: milyen illata volt az elhervadt rózsának és miért megyen délre a vándorló madár, mikor itt is szeretik ?... Boldog, aki álmodik.
