Harangszó, 1920
1920-08-29 / 34-35. szám
204. előadását, amelyben a meleg ügyszeretet egybeszövődött a gyakorlati tapasztalattal. Egyes előadásokban egyházi és társadalmi életünk hibái talán túlságos egyoldalúsággal dom- boríttattak ki anélkül, hogy a meglévő jó kellő méltatásban részesült volna; s a meglevőnek fejlődési lehetőségeiről kevés sző esett: de talán a magamfajta »konzervatívoknak! sem ártott, ha a kés egy kissé mélyebben vágott. Egy dolog nem tűnt ki a konferencia folyamán: tudniillik, hogy a vezetőség az Evangéliomi Munkások Szövetségét egy már kialakult körnek tekinti-e, vagy pedig további tagokat is akar toborozni ? Reméljük, hogy a Szövetség elnöke e tárgyban nyilatkozni fog. A Szövetségben szeretnénk evangélikus egyházunknak egyik szervét és életnyilvánulását üdvözölni s éppen azért kívánatosnak tartanánk, hogy az egyházi szempontok is kellő mérlegelésben és értékelésben részesüljenek. N. K. Tan a magyar fűidnek, még mindig van varázsa! Jókai Mórnak legkerekdedebb, legtökéletesebb regénye >Az új földes úr«. Az van benne leírva, hogy az öreg Ankerschmidt lovag, magasrangu osztrák katonatiszt, aki 1848—49-ben ellenünk harcolt, később a háború után itt nálunk letelepedett s évek múltán olyan jó magyar lett, hogy akár kurucnak is beillett volna. A magyar föld lelke, a magyar úri- és köznép jelleme tette ezt; amit ha az idegen megismer, akkor, megszeret; ha pedig egyszer megszerette, akkor ez a szeretet úgy megfogja, úgy megvarázsolja, úgy átalakítja a lelkét, hogy egészen új emberré változik: idegenből igaz magyarrá. És ez nem túlzás! Minket, magyarokat csak az gyűlölhet, aki nem ismer. Sok végzetesen befolyásos ellenségünk volt már szerte Európában, de ezek mind, csak — hallottak rólunk, vagy legfeljebb csak keresztül utaztak a földünkön. Azok az idegenek ellenben, akik közénk vegyültek, akik megfigyelték nemzeti géniuszunk egészen eredeti természetét, akik forgatták történelmünk lapjait: azok mind megillető- dött rokonérzéssel s egy egész életre szóló szép emlékkel távoztak tőlünk, HARANQSZÓ. ha ugyan őrökre itt nem maradtak. A múltban, a kedves, békés, nem is oly régen elmúlt múltban legalább így volt... Most?.... A »most« ebben a tekintetben nem számit. A »most« egy összetört nemzettest beteg lázálmait, a nemzeti lélek sokszor őrületes, egyszer szánalmat keltő, máskor elrémitő hánykolódását és vonaglását jelenti. De majd... meg- gyógyulunk. Biztosan, egész biztosan !... Veszprémben is- él egy őszhaju, piros-pozsgás öreg úr, 78 éves, nyelv- és zenetanár, pilseni születésű, cseh származás. Sok esztendeje éldegél már itt, a magyar nyelvet még sokszor kerékbetöri, de a lelkét már megfogta a magyar varázs... Még a háború előtti években elment egyszer haza, Pilsenbe, látogatóba. Járt-kelt erre arra a sürgő-forgó város utcáin, »szedegette a sok szép emléket«, mint Petőfi mondaná. A végén aztán beült- egy vendéglőbe pihenni, talán ábrándozni. Egy vendéglőbe, ahol a törzsvendégek együtt és szerteszét itták — az árpalevet. Tudnivaló, hogy Pilsen nemcsak a cseheknek, hanem a sörnek is szülőhazája. Bort ott nem igen isznak, először is, mert ott nem terem, tehát drága (a cseh meg fösvény), aztán meg talán méregnek tartják,- mint a paprikát. (No hiszen, félig-meddig igazuk is van.) Abban a vendéglőben azonban, ahová az öreg úr belépett, három fiatal-ember mégis bort ivott, de nem állott előttük üveg, csak egy-egy kicsi pohár. Azokból iszogattak nagy óvatosan, de azért nagyra voltak, mert hát ők most »mulattak«. A sűrű vendégsereg pedig nagy megbotránkozással nézte a »könnyelmű, lump« fiatalokat. A mi öreg urunk csendesen beült egy sarokba és egész gyanútlanul és mire sem gondolva, borzasztó dolgot mondottI Azt mondta: »Kérek egy félliter bort!« Az egész vendéglő felsziszent erre, aztán meg néma lett a nagy csodálkozástól s úgy nézett mindenki az öreg úrra, mintha legalább is — patkány — mérget rendelt volna magának. Az egyik szomszédasztalnál, ahol nagy cseh társaság sörözött, azt mondja valaki csehül: »No, ez biztosan valami bakonyi betyár!« Az öreg úr megértette a megjegyzést, megharagudott, felállt s odament a társasághoz s azt mondta nekik: »Lehet, hogy én bakonyi betyár vagyok, de 1920. augusztus 29. tudják meg, hogy ha valaki sötét éjszaka, éjfélkor, végig megy a Bako- nyon, hát a haja szála sem görbül meg, hanem itt, a maguk Pilsenjében a legelső sötét mellékutcán fejbecsapják az embert!« így megvédte az öreg úr az ő második, kedvesebbik hazáját. Bár csak sok ilyen jóindulatú védelmezőnk volna, de nem a jámbor zenetanárok között, hanem ott kint...! Ahol mostanában kedves szomszédaink, a csehek és a többiek, bizonyára sok szép kedves dolgot mondhatnak felőlünk 1 Verseket is ír az öreg úr, még pedig magyarul. íme egy verse (persze, aki az anyatejjel szíttá magába a magyar nyelvet, az, ha egyébként verset tud írni, nem így írná meg, de őszintébb hazafias érzést még az sem tudna papiroson megszólaltatni): „Hej magyar! Míg nyelvünk él, azt nem [dobjuk el, Míg hű szívünk a hazáért s nemzetünkért ver! E szép nyelvet Ázsiában ruházta ránk az [Úristen maga, Azt mitölünk elrabolni nem engedjük senkiinek sem soha! Mi állunk oly erősen, mint sziklán a tölgy, Ki nincs velünk, sőt ellenünk van, nyelje , [el a föld!“ Hamisítatlan, magyar önérzet, majdnem szenvedély kiált ki e sorokból. Hej, Uram Isten, ha már bevándorlókat adtál közénk, pedig sokat, miért nem ilyeneket adtál ama .. galíciaiak helyett! Azok közül is került ki versíró, többek közt a hires Kis József, aki csakugyan nagy költő, de verseikben kevés a magyar érzés. Mikor 1915-ben híre jött az első szerbiai nagy árúlásnak, az öreg új magyar borzasztóan fel volt háborodva és egy mérges levelet irt a pilseni barátainak, rokonainak. Azt irta benne: »Sohsem hittem volna, hogy annyi rongy gazember van közöttetek!« Ezt a levelet a pilseniek kinyomatták az odavaló cseh lapba, elrettentő példának, hogy nézzétek, ti jó csehek, micsoda borzasztó »magyarón« lett az öreg Jósef Cerni- ből, aki már nem a Jósef Cerni hanem Cserny József Neki magának pedig megírták csupa mássalhangzós, fogcsikorgatós cseh nyelven: »Hallod-e te Cserny József, többet be ne merdd tenni a Hibád Pilsenbe 1« Szóval megfenyegették, kiutasították, kiközösítették maguk közül. Fájhatott az esett a jó öreg úrnak, hogyne fájt volna, hiszen ha hazájának fogadta is szép Magyarországot, azért amoda is sok szép szála
