Harangszó, 1920
1920-06-20 / 26-27. szám
X! évfolyam. 1920. július 4. Felelő* *zerke»ztö éa kiadó: SZALAY MIHÄLY. TAr**zerke*ztő: NÉMETH KÁROLY. Kéziratuk LovA*zpatonAra (Ve./prémmegye), elöfi letéti dijak, reklamációk t a HARANOSZÓ kiadóhivatalának 9zantgotthArdrá I IVnavármegye) küldendők Előfizetéit alfogad tanító. EVANGÉLIKUS 26—27. szám. HARANGSZO Szerkeszti a a kiadóhivatal vazatója: CZ IP OTT OÉZA szentootthAro (Va.vármegye.) A ,.Harang*zó" előfizetési Ara: fél évre közvetlen rküldéaaal 20 kor., caopor- toa küldéaaal (legkeveaabb 10 példány) 16 korona. A „Harangsző“ terjesztésére befolyt adományokból azórványban lakó M- veinknek Ingyenpéldányo- kat küldünk. 4,1 4* Alapította: Kap! Béla 1910-ben. A „DUNÁNTÚLI LUTHER-SZÖVETSÉG“ HIVATALOS LAPJA. Megjelenik minden vasárnap. Rákóczy harangja*) \ lőtt a parancsold — mennek a harangok: j Véres harcmezökön szólaljon meg hangjok! J; Kik itthon szelíden hirdették a békét, J Dúló háborúnak ottkiinn vess Ji végét! J S, hogy, mire rég vártunk, végre valahára Béke napja süssön újból e hazára: | Az élők hívóit békén odaadtuk, 1 Holtak siratóit csendben elsirattuk.. . I De, ha már a többit a haza elkérte, I Egyet nem adhatunk, bármit adnak értei... . . . S nem volt nyugodalmunk, se nappal, se éjjel: í Durva kalak Acsc9al ezt ne üssék széjjel, Izzó érckohóba durva kéz ne vesse! Soh’se némuljon el csengő-bongó hangja: , Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja! a amit csak tehetett, amit csak tehettünk, Mindent megmozgattunk, mindent elkövettünk, írtunk, könyörögtünk, kértünk, appelláltunk, Nagygyal és kicsinnyel érte pörbe szálltunk . .. S mentek a harangok — s jött a parancsolat : Rákóczy harangja a helyén maradhat I Töltse be, ahol van nemes hivatását, Kesö nemzedékek hadd hallják, hadd lássák. Soh’se némuljon el csengő-bongó hangja: Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja I S a harang megmaradt, — meg is jött a „béke“: Szerencsétlen hazánk csúfos — veresége, aminek még soha, sohasem volt mássa: rjöngők s gonoszok gyilkos árulása I S, mely a régiekhez új hősöket nemzett, Elbukott, porba hullt újra ez a nemzet. S mert a másét védte, másét soh’se kérte, Ellenség, „jó barát“ most — fizetnek érte... A harang itt maradt, búsan szól a hangja: Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja I A harang itt maradt — s jött az oláh csorda, Mint az éhes farkas, gyilkolva, rabolva , Kincsünket, gyöngyünket nagy gyorsan kikezdte, 4' Sok jó magyar vérnek lön nyomán a veszte. S amíg édes anyánk porba sújtott testét I Gyáva cseh, gyilkos szerb mardosták, tépdesték, Ráborult, rákerült a sor — Kolozsvárra ... Oda kellett adnunk s hej I — nem is volt ára 1 *) Barabés Samu, menekült kolozsvári református esperes élőszóbeli közlése nyomán. ... S mint, ha nagy halottat tesznek ravatalra : Búsan kong, sírva bong Rákóczy harangjai S nyomúl a nyomorult, gyáva faj előre, Éhezve, szomjazva magyar húsra, vérre S, mire, titkon — nyíltan, már régóta éhez, Odafér, odaér nagybeteg — szívéhez .. . S amikor odaért — jött a parancsolat: Meg kell húzni, ahány van, a harangokat I — Hulljon bár a büszke magyar könnye, vére — Nem Isten I nem 1 — oláh „nagy dicsőségére“ ... S zúg a harang, búsan sir-zokog a hangja: Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja I És amint sír zokog, lelkünk belérendül. .. Akárhova fussunk — a fülünkbe csendül, Tépi a szívünket. Halld, mintha vádolna, Mintha minden szava szemrehányás volna : Óh, mért nem hagytatok pusztulnom, Urist’nem, Emésztő lángoknak martalékul esnem? Megöl a gyalázat 1 Szégyen pírja éget, Hirdetni a csúfos oláh — „dicsőséget.“ S zúg a harang, búsan sir-zokog a hangja: Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja I De, majd ha felderül Magyarország napja S amit elraboltak, újra vissza — kapja: Délt, éjszakot, Erdélyt, kincses Kolozsvárét S magyar becsülettel megfizette — árát: Rákóczy harangját újra halljuk — látjuk S akkor egymás vétkét szépen — megbocsátjuk : Ö, hogy egyszer — akkor nem vetettük végét, Mi, hogy zúgta egyszer oláh dicsőségét. S míg magyar lesz, csengjen ősi, dicső hangja : Kincses Kolozsvárunk Rákóczy harangja I * Stráner Vilmos. A fehér hajó. Irta Pass László. Mostanság sokszor megjelenik előttem élő >memento«-ként egy nagy fehér hajó emlékképe, amelyet négy éve láttam a szépséges keleti tengeren. Rügen szigetén jártam kiránduláson 2 német és 1 magyar egyetemi hallgató társammal s először látva a szabad tengert, önfeledten néztem fent, a több kilométer hosszú, 60 — 80 méter magas, meredek kréta sziklapart párkányáról a szépséges, kék, ringó végtelenséget. Az ég derűs kék volt, a tenger Í3. A ragyogó napsütésben az ezüstös fehér, világos kék, sötétkék, haragos lila, zöld és vörös I sok változatában pompázott a vég- ; telennek tűnő tenger, mely a látóhatár szélén egybeolvadt színével az éggel. Szüntelen jöttek egymást kergetve a hosszú, tarajos hullámok. !; Lent a lábunk alatt, a 80 méteres h mélységben őrült rohamokkal, morajló !C zúgással vágódtak a sziklafalnak s menten fehér vízporrá zúzódtak. Egyik z jött a másik után. Szüntelenül, meg- jé állás nélkül. Régóta hullámzik már | így a tenger, s bizony sokáig fog még H így hánykolódni, erőlködni. Egészen a addig, amíg meg nem lesz a »világ- i! béke« s csendes nem lesz minden a földön. Akkor a tenger sem mozog majd, mert fenékig befagy. De addig jl folyik az élet játéka, harca. Hullám al hullám után támad és enyész örökös zúgással, örökös küzdéssel. Olyan beszédes is a tenger ( Akár az élet. £ A Végtelenség szédítő gondolatának a sasszárnyain szálltam, úsztam a rejtelmes, csodás Élet valóságán ! át azzal az érzéssel, hogy a csodá? világegyetem legnagyobb csodája az 8 élő, gondolkozó porszem: az ember. ® Elgondolkozásomból a teli képpel 1( >Butterbrot«-ot faló német pajtásom riaszt fel, aki egy, a nagy vizen mél- ** tóságosan közeledő, orrával a vizbe 11 mély barázdát hasító, nagy fehér 8 ■hajóra mutatott. Szerinte egy svéd 1 vőröskeresztes kórházhajó, amely )C oroszországi kicserélt osztrák rok- & kantakat hoz hazairányítás végett. 5r Tényleg egy nagy vörös kereszt volt á: a hajó fehér oldalán. Végére érvén '■ 1 útunknak, Stubbenkammer-nél egy kis csavargőzösre szálltunk, mely víg, ugráló szökelléssel siklott velünk
