Harangszó, 1920
1920-01-04 / 1. szám
t. HARANÖSZÖ. 1920. január 4. elsírnánk, akkor se tudnánk lemosni azt a sok szennyet, ami reánk tapadt, ha minden virágunkat a sírokra hordanánk, akkor se tudnánk életre kelteni a kedves halottakat. De nem is a meddő siránkozás napjait éljük ma. Ez a kar tettrekész, erős szíveket kíván férfiban és nőben egyaránt! Mert a szakadék szélén állunk, porladoz lábunk alatt a talaj. Ha tétlen vesztegelve bámulunk csak alá az iszonyatos mélységbe, menten beleszédülünk és a végső ítélet harsonája se támaszt föl bennünket többé. Késő hegedűsei majd szomorú regéket fognak énekelni egy nagyra- hivatott szerencsétlen népről, amely eltűnt a föld színéről, mert leverték a sors csapásai és nem tudott többé talpra állani, mivel elvesztette hitét önmagában és a visszavonás átka üldözte még akkor is. De mi nem akarjuk, hogy ez a végzet beteljesedjék rajtunk; nem akarjuk hogy unokáink átkot mondjanak reánk, amiért veszni engedtük a hazát és ezerévnek minden értékes vívmányát. Vállt a vállhoz vetve Isten szent nevében megkezdjük a mentés munkáját. Eltakarítjuk a romokat, és a keresztyén erkölcs szilárd alapján újraépítünk; fölszántjuk a termőképes ugart és nemes magvakat vetünk belé; meggyujtjuk a tüzeket a régi oltárokon, és fennen hirdetjük a régi jelszavakat: Isten és haza 1 Ehhez az áldott munkához kérjük minden igazszívü magyar asszonynak segítségét, kicsinyét és nagyét egyaránt. Nem akarjuk hogy rang, osztály, vagy felekezetkülönbség válaszfalakat állítson közénk, nem engedjük hogy az alattomos rosszakarat konkolyt hintsen tiszta búzánk közé; egyenlők, egységesek kívánunk lenni mindnyájan a buzgó törekvésben, hogy a haza javát munkáljuk, kiki azon a helyen, melyet sorsa számára kijelölt. Ne mondjuk, hagyományos szokásunkhoz híven, hogy: ráérünk arra még — mert a tétovázás ideje elmúlt, és késő bánat okozója lehet. Hiába van egyesek minden lelkesedése, mert csak pusztában elhangzó szó marad, mig ha ezrek ajkán visszhang ébred, orkánná erősül és csodákat művel, mint ahogy ledöntötték Józsue trombitái Jerikó várfalát. Mindnyájan ismerjük a példázatot a magános vesszőszálról, melyet egy gyermek keze is összetört, inig hatalmas kötegbe összegyűjtve a nagy erőnek is ellen birt állani. Tartsunk tehát össze és fel a munkára Istenért és a hazáét. Farkas Mihályné. Egyházunk helyzete és feladataink. Természetesnek tűnhetne fel előttünk, hogy egyházunk feladatait egyházunk helyzete alapján szabjuk ki. De talán közelebb állunk a valósághoz, s közelebb jutunk célunkhoz, tudniillk az eseményeknek az egyház szempontjából való értékeléséhez, ha ezt a kettőt, a helyzetet és a feladatokat nem úgy fogjuk fel, hogy az egyik a másikból folyik, hanem inkább olyatén módon tekintjük őket, mint amelyek egymást kölcsönösen alakitják és meghatározzák. Mert a helyzetet az egyház feladataihoz való vonatkozásban kell vizsgálnunk, s a feladatok a helyzet szerint alakulnak. Igaz, hogy ilyen szempontból indulva ki, egy pillanatra úgy tetszik, mintha minden szilárd talajt elvesztenénk a lábunk alól és mintha nem lenne egyetlen fix pont sem, amelyhez tarthatnánk magunkat, habár csak tájékozás végett is. De sokkal közelebb férkőzünk a valósághoz, melynek szilárdságot, ellenállást és konkrét jelleget szintén csak az emberi akarat ád. Ahol cselekvésre irányuló akarat nincs, feladat sincs. S ahol az akarat által kitűzött feladat nincs, ott helyzet sincs. A helyzet képét az akarat rajzolja meg, azáltal, hogy feladatokat visz bele, mint meg- valósítandókat és cselekedeteket, mint megvalósítottakat. Rendetlenség és zűrzavar uralkodik ott, ahol hiányzik az akarat; kilátástalannak tetszik a helyzet ott, ahol gyenge az akarat; akadályokra ellenben mindenütt bukkanunk, ha az akarat feladatokat sugall és tettekre indít. Az eddigiekből önként adódik, hogy egyházunk helyzetéről és felTárca. Emlékíirágok abobai temetőből *) Irta: Porkoláb István. „Fáradt Vándor! Nézd e kaput, mely bezárja utadat, — Úgy élj, hogyha majd ide jutsz, áldás hintse porodat!“ — Sokszor elolvastam gyermekkoromban a bobai temető kapuja felett ezeket a mély, szép sorokat s azóta is, valahányszor arra vitt az útam, első tekintetem mindig a felírást kereste. A most múló ősz egyik herva- dásos napján, amikor a falu utolsó „nagyasszonyát“ kisértük ki a rég elnyugodott „nagyuram“ mellé a temetőbe, nem intett az életre, halálra figyelmeztető, szép mondás; *) Mutató az 1920-ik évre megjelent „Dunántúli Keresztyén Naptáriból. az elkorhadt kapufa jelezte csak, hogy ami volt — nincs már. A temető közepén templom is volt. Ezúttal hiába kerestem gyer- meklelkemnek ezt a misztikus csodáját, nem találtam meg, még a kövét is elhordták. Helyén az ősz utolsó virágja: a kökörcsin virít és itt-ott egy kődarab, tégla mere- dezik. Alig valami emlék és mégis elég arra, hogy lelki szemeim előtt újra felépüljön Vadas-Ülés ősrégi tejnploma úgy, ahogy húsz év előtt láttam. ... Elém merednek a kőlábakkal megtámogatott, viharpatinás falak, rajt bolthajtásos, apró ablakok. — A torony helyén tátongó ür; rostává lyukasodott fazsindely a tetőn. — A félig nyitott ajfe elkorhadt padokat láttat, a roskadozó oltáron foszlányokra mállott a terítő; a színtelenre fakult oltárképen csak a glória ragyog. Az ajtóban a harangkötél szakadtán; a föld porában a kis harang reped ten, némán .. A tetőn kuvik sikongat . . A kép eltűnik, nyomába az emlékezés száll .. Járom a temetőt, az ősz utolsó virágjait hintve a behorpadt sírokra. A sirokról emlékvirágot szedegetek össze .. A sírok beszélnek — hallgatom. — — — Élet után — halál! Ma temető, hajdan falu volt itt: „ Vadas-Ülés, a mindenszentek tiszteletére épült egyházzal,“ — mondja az egykorú (1470.) irás. Hogyan tűnt el szinte nyomtalauul ? A török dúlás-fosztás emlékei beszélnek róla. Jött a török! Nyomor, gyász, siralom jelezte az útját. Aki tudott, menekült — a Marczal mocsarai, nádjai, berkei itt jó menedék voltak — aki nem tudott, elvérzett a háza küszöbénél, vagy rablánc lett a sorsa, a falué meg: tűzcsóva.
