Harangszó, 1919
1919-03-23 / 12. szám
86. HARANQSZO. 1919. március 23. harcold, türős, szenvedő, vérző magyar katonaságnak azt hirdették az agitátorok: dobja el fegyverét, jöjjön haza... Nyomában betódultak az idegen hódítók s a megszállott területeken vérzik, szenved a magyar magyarságáért. A fegyverrel hódító erőszakkal szemben a pacifizmus eszméje egyelőre csak eszme, mely néma és erőtlen. Mit ér igazunk, ha nem tudjuk érvényesíteni. A pusztító tűznek viz kell, nem prédikáció, beszéd. .. Felsőmagyarországban, Erdélyben, Bánátban idegen nemzet sanyargatja a magyart. A két előbbi részben levő értékes üdülő helyeink, fürdőink elvesztése sűlyosan érinti az ország közegészségét. Csupa kizsarolt, szervezet van ma tán az egész világon. A világháború megviselte nemcsak a katonák szervezeteit, testi-lelki állapotát, hanem azok is, akik otthon komolyan dolgoztak a nehéz viszonyok között. A túlfeszített munka, a hiányosabb táplálkozás, a lelki szenvedés nem tűnt el nyom nélkül. Négy és fél év maga is képes az emberi szervezetben bizonyos elváltozásokat okozni. Megállapíthatjuk, hogy a háború előtt általában az emberek szervezete erősebb, izmosabb, jobban táplált, ellentállóbb volt, mint a háború után. A kevesebb munka, több pihenés és szórakozás, jelszavaknak ebben van részben fiziológiai magyarázata. Zaklatottabbak a nappalok, nyugtalanabbak az éjszakák. Nagyobbak az igények : minél többet bevenni, összeharácsolni, anyagiakban, energiában s minél kevesebbet kiadni — különösen munka energiában, — ma általános jelenség. Az emberi szervezetnek nagy tömegekben megnyilvánuló ösztön és jelensége ez. A vizbefuló a habhoz is kap. A nagy értékcsökkenést, az érzett kisebb munkabírást, az értékek nagy fölhalmozásával igyekszik a tömeg pótolni. Eltekintve sokszor a tisztes közérdektől. A különféle betegségek megnyilvánulása, lefolyása, az emberi szervezetre való végső hatása is módosult sok tekintetben. A háború előtti könnyebb lefolyású betegségek ma sokszor súlyos jelenségekkel kezdődnek : magas lázzal, nagyfokú elesett- séggel járnak, mintha nem is közönséges meghűlésről vagy gyomorrontásról volna szó, hanem súlyosabb kimenetelű tüdőgyulladásnak, gyomor- és bél fertőzésnek (hasi hagymáz) volnának kezdő, bevezető jelenségei. Az emberi testnek meg van az az ereje, hogy bizonyos fokig tud védekezni, ki tudja magából küszöbölni az ártalmas csirákat. Ez az ellenálló erő, ez a védekező képesség az emberi szervezetben nagy mértékben csökkent a háborús körülmények miatt. Ha vége lesz is a háborúnak, azért a normális helyzet nem tér azonnal vissza, mint ahogy egy kizsarolt föld termő erejét se lehet egykét szántással helyreállítani. A táplálkozás, munka, lakás és egyéb szociális viszonyok lassú érvényesülése fogja megteremteni azt a helyzetet, ami volt. A háború kezdetén — személyes tapasztalatból mondom — a legkülönfélébb nélkülözéseket, a tisztaság, táplálkozás hiányát, a hiányos táplálkozást kimerítő fizikai munkát, meneteléseket; halálfélelmet jobban tűrték, mint később — volt tartalékerő a jó időkből. — Egy-két napi koplalás meg se kottyant, a fizikai erőt, a kedélyt alig befolyásolta. Zúgolódás nem támadt miatta. Később azonban, mikor a tartalékerő elfogyott, szinte lógott a ruha rajtunk s a hazai békebeli táplálkozás és lakásviszonyok mintegy elment és visszasírt álomképnek tűntek fel: kedvetlenek voltak az emberek; beesett arcukra a nélkülözés a szenvedés vonásai rajzolódtak; meggyengült a test, a lélek egyaránt. A kimerülésnek olyan esetét láttuk, amelyekről fogalmunk se volt. Az illetőnek nem fájt semmije, kifejezett betegséget alig lehetett rajta megállapítani, de nem volt jártányi ereje, nem tudta a fegyverét, kanalát megfogni, a ruháját begombolni, nehezére esett a beszéd is. Mereven nézett maga elé; gondolatai, érzései elszálltak utoljára mesz- sze hegyeken, völgyeken, homokpusztákon keresztül övéihez, abba a kis ablakos, földes, sparhelytes szobába, melyben született, élt s amelynek lakói ellen irtó háborút viselnek az úgynevezett népbetegségek: a tüdővévi az alkoholizmus és a csecsemő halandóságok. Mikor a jó magyar emberekből álló katonáknak lehetetlen parancsokat osztogatott az osztrák tábornok, mikor elmondott bennünk kutya magyaroknak, mikor a cseh =ee Tárca. == Szenczi Molnár atyaűsága Luther Mártonnal. Irta : Payr Sándor. Luthernek a magyarokhoz való viszonyáról többször is szóltam már. Nemrégiben bizonyítottam, hogy Dévay Mátyásnak Luther házában volt ingyenes szállása és asztala. A régiekhez most egy új adatot fűzök, melyet nem sokan ismernek. Bizonyára érdekel bennünket, hogy nagy magyar tudósunk, Szenczi Molnár Albert ki élete jó részét, külföldön töltötte, Luther rokonságából vett feleséget s azt természetesen Magyar- országba is elhozta magával és pedig a Batthyányak urodalmába Rohoncra és Szalónakra. A Batthyányak valamivel később fogadták el az evang. hitet, mint a Nádasdyak, de azután ők is sokat tettek a reformáció ügyéért. A németújvári toronyszobában nemrégiben is ott volt még az a régi kép, mely Luthert a wartburgi várban szakállas György lovagnak ábrázolja. Magyar főuraink megbecsülték Luthert. A Zrínyiek Csáktornyái várában is Luther és Bóra Katalin arcképét őrizték még a XVII. században is, Magyar művészettörténeti érdekből is méltó volna utána járni, kitől valók e festmények és hová lettek? A reformátor fiának, Luther Pálnak, mint jeles orvosnak is jó hire volt a Batthyányok udvarában. A beteg Batthyány Boldizsárnak ugyanis Corvinus Illés bécsi orvos 1575. jul 14. oly elixirt küldött, melyet Luther Mártonnak orvos fia készített s mely elixir a brandenburgi őrgrófot állítólag a haláltól mentette meg. íme, a bécsi orvosok is így ismerték Luther fiát s még Magyarországba is küldözték az általa készített orvosszereket. Ugyancsak a Batthyányak révén került Luthernek egy rokona hazánkba is papnénak. A pozsonymegyei Szencz- ről való Molnár Albert egyik legkiválóbb tudósa volt hazánknak. Ki ne ismerné Szenczi Molnár zsoltárait ? A kálvinisták ma is azokat éneklik s a mi új énekeskönyvünkben is van belőlük. A fiatal tudós Rómától Utrechtig sokat kóborolt a külföldön. Benne még a középkori vándortanítók vére pezsgett. Nem tudott egy helyen maradni, tudásvágya mindig tovább űzte. Ilyen férfiúnak azután házasodni is nehéz volt. De végre is rászánta magát. Bizony elég későn, már 37 éves volt. Marburgban, Hesszeni Fülöp városában lelte meg párját, ahol Luthernek Zwinglivel volt a hires vitája. Itt vette nőül Molnár a szállásadó asszonyát, egy 30 éves özvegyet.
