Harangszó, 1919

1919-09-17 / 32-33. szám

1919. augusztus 17.

HARANQSZÖ.

177.

hanem csak Istennel és az ő ügyével ] meg felebarátaival és ezeknek segí- tésével törődött.

Ami a külsőt, a test fentartasát illeti, a lehelő legigénytelenebb volt. Magára vállalta a kolostori élet öröm- telenségét. sőt testsanyargatását. Em- liti, hogy sokat fázott, virasztott, böjtölt, de soha sem panaszkodott miatta.

A kényelemre és bőségre semmit sem adott. Később sem. Házassága előtt egyszer egész esztendeig senki sem \ ^etette meg ágyát, úgyhogy már rot- ^ hadásnak indult a szalmája. »Páradt voltam, — írja, — egész nap egyon- dolgoztam magam s úgy vetettem magamat az ágyra, nem is tudva róla.*

Melanchton ezt Írja Lutherről: »Noha meglehetősen megtermett és egyáltalán nem gyönge testalkatú ember volt, mégis — és ezt gyakorta csodáltam benne — olyan természete volt, hogy nagyon kevés étellel és itallal beérte. Láttam egészséges állapotban négy napig el lenni úgy, hogy semmit sem evett, sem ivott Máskor is gyakran láttam, amint napokon át megelégedett egy kevés kenyérrel és heringgel«.

A házasságkötésre sem a szükség vezette. »Nekem nincs szükségem

t asszonyra — mondja egyik prédikációjában — Isten kegyelméből nem kívánkozom feleségre «

Mikor negyvenkét éves korában inegházasodott, csak azért tette, hogy példájával is megeiósítse tanítását. Pénzzel, vagyonnal nem törődött.

Könyveit minél olcsóbban akarta az emberek kezébe juttatni. Ezért soha sem fogadott el a kiadóktól tiszteletdíjat. Egyszer egy könyvkereskedő könyveinek kiadási jogáért 400 forint, mai pénzben kifizetve 6000 márka javadalmat ajánlott fel neki, de ó ezt sem fogadta el:

Előadásait ingyen tartotta, prédikátori tisztét ingyen viselte; megelégedett tanári fizetésével, amely szükségleteit fedezte.

Hírnévre, dicsőségre sem vágyott Nem kereste az emberek kedvét. Nem akart szónoklataival csillogni, pedig hatalmában volt a szónoklás művészete, hanem egyszerűen, természetesen beszélt s a nép felfogásához igazodott.

Semmit sem ád a külső tekintélyre. Melanchton meghagyta a diákoknak, hogy mikor Luther a terembe lép, álljanak fel, de Luthernek ez nem tetszett.

Nem szerette barátainak dicséretét sem.

Nagy szónok volt, mégsem kívánkozott kezdetben a szószékre, sőt annyira »félt a szószéktől», mig a kolostorban volt, hogy csak »kényszerítve» lépett fel.

Később is azt Írja egyik barátjának: »Hogyan hajhásznám én szegény a dicsőséget, amikor semmit sem kívánok inkább, mint hogy magán emberként teljes elvonultságban élhetnék, messze a nyilvánosságtól. Vigye az állásomat, aki akarja! Égesse el a könyveimet, aki akarja!»

Ha azt hiszi, hogy azzal Isten ügyének szolgálhat, szinte személyes becsületének rovására meg tudja magát alázni, mint ezt a VIII. Henrik angol királyhoz intézett levele mutatja.

A maga személyére semmit sem adott. Ebből magyarázható, hogy amilyen hatalmasan és diadalmasan tudott küzdeni hitéért és az evangé- liom ügyéért, olyan kevéssé tudta magát védeni. Isten ügyéért igen, de magáiért nem tudott harcolni.

Amint nem törődött pénzzel, vagyonnal, külső tekintéllyel, becsülettel, nem törődött az élettel sem. Ezt irta a fenyegető veszélyek közt egyik barátjának: »Jézus Krisztus adósa vagyok mindenemmel és ő talán én hozzám is igy szól: Megmutatom néki, mennyit kell az én nevemért szenvednie«. Legyen meg az ő akarata Mennél inkább fenyegetnek azok, annál bizodalmasabb vagyok.» Ha megölik testemet — mondja — »talán megrövidítik életem idejét egy, vagy két órával, de a lelkemet nem vehetik el.«

Életét féltő barátai előtt többször igy nyilatkozik: »Csak Krisztus éljen, meghalhat Márton és minden bűnös ember». »Remélem, nem dől össze a világ, ha Márton barát elhullt«.

A wittenbergi pestis járvány idején a választófejedelem ellenére is ott maradt és ott járt a betegek közt.

Nagy önzetlenségét bizonyítja a világért folytatott hatalmas munkája. Erre hite és hitből fakadó szeretete képesítette Isten jósága indította őt

— Elkényezteted ezeket a semmi- revalókat, — dörmögött az öreg asz- szony, — úgy kellene megjutalmazni, hogy egy hétig is megérezné.

— Ej, néni, néni, — szólt Avgyé- jics - miszerintünk talán úgy kellene, de Isten szerint nem úgy kell. Ha ót egy almáért is meg kell verni, mit érdemiünk akkor mi a mi bűneinkért?

Elhallgatott az öreg asszony. Av- gyéjies pedig elbeszélte neki azt a íldázatot, amely szerint egy űr elengedte a szolgájának nagy tartozását, a szolga pedig csekély tartozásért is sanyargatta a maga adósát. Végig hallgatta az öreg asszony. Ott állt és hallgatott a fiú is.

— Az Isten azt rendelte, hogy meg kell bocsátani az ellenünk vétkezőknek, — folytatta Avgyéiics, — hogy mi is bocsánatot nyerjünk. Mindenkinek meg kell bocsátani s az olyannak, aki nem tudja, mit cselekszik, még készségesebben.

Megcsóválta a fejét az öreg asz- szony és felsóhajtott:

— Ügy van, úgy, csakhogy ezek már nagyon is szabadján érzik magukat.

— Arra valók vagyunk mi öregek, hogy oktassuk őket, — felelt Avoryéjics

— Én is azt mondom, — szólt az öreg asszony — nekem is hét gyermekem volt és csak egy leányom maradt meg

Erre elbeszélte az őre» asseony, hogy hol és mint él a leányánál és hány unokája van.

— Már alig van erőm, — mondá, — mégis végzem a dolgomat. Sajnálom az unokáimat, mert igen jó gyerekek. Senki sem szeret engem úgy, mint ók. Még a csöpp Akszjuta sem megy el senkihez tőlem. »Nagymama, kedves nagymama, édes nagymama . . < És egészen ellágyult az

l öreg asszony.

— Hát persze: gyerek, hát gyerek ; ne bántsuk érte, — tette hozzá, a fiúra nézve.

Amint az öreg asszony fel akarta emelni a vállára a zsákot, odaugrott a fiú :

— Add ide, néni, én majd elviszem, ügy is arra megyek.

Az öreg asszony megcsóválta a fejét s feladta a fiú vállára a zsákot. És elindultak az utcán egymás mellett. %&„z öreg asszony elfelejtette megkérni .' vgyéjicstől az alma árát. Avgyéjics ott maradt állva, nézett utánuk és hallotta, hogy azok egymással valamiről beszélgetnek.

Miután szemmel elkísérte őket, visszament a lakásába, megtalálta az ókuláját a lépcsőn, még pedig egészen ép állapotban, fölvette az árt és újra munkáhóz ült. Dolgozott egy kis ideig, kezdte elhibázni az öltéseket és látta, hogy odakint egymásután meggyúj- togatják a lámpásokat. Világot kell