Harangszó, 1919
1919-09-17 / 32-33. szám
174 HARANGSZÖ. 1919. augusztus 17. mire egy nép szabadítójának, hadvezérének, törvényadójának szüksége van. így tudja az Isten egy-egy ember, egy-egy család, egy-egy nép sorsát vezetni s az emberek gonosz tervét is a maga céljainak szolgálatába hajtani. Ezért nem szabad könnyelműen ítélni, türelmetlenül kifakadni és kétségbeesetten elcsüggedni. Isten utai nem az emberek utai. Nagy rövidlátás és nagy kevélység azt kívánni, hogy az Isten, aki mindent legjobban tud és mindent legjobban intéz, a mi gyarló eszünk szerint gondolkodjék, a mi alacsony céljainkhoz szabja céljait, a mi terveink szerint hajtsa végre terveit, vagy a mi kicsinyes, önző, sokszor káros kívánságaink szerint boldogítson bennünket. Mi lenne a világból, ha minden ember kívánsága teljesülne, mikor valamennyi másként szeretné vezetni a világot? Mi lenne belőlünk, ha minden kedvünk szerint történnék? Hányszor rohannánk veszedelembe, mikor azt hisszük a boldogságot ragadjuk meg, mint Fáy András utasa, vagy az a remegő anya, hogy valami kedvünk ellenére, sőt boszuságunkra és fájdalmunkra történik? Ne csodáljuk, hogy nem értünk meg mindent az Isten utaiból. Nem is tár fel előttünk mindent, mert nem tartozik reánk, amit feltár, azt sem tudjuk mind teljesen és helyesen felfogni, mert ő isteni módon, mi meg Tärca. Ahol a szeretet: ott az Isten. Elbeszélés. Irta: Tolsztoj N. Leó. Sztepanycs elment, Márton pedig kiöntötte és megitta a maradék teát, eltakarította az edényt s újra leült az ablak mellé dolgozni: egy csizmát megsarkalni. Dolgozik és rá rátekint az ablakra: várja a Krisztust. Mindig csak ő rá s az ő dolgaira gondol. Fejében mindig csak az ő beszédei, tanításai forognak. Elment arra két katona. Az egyik kincstári csizmában, a másik a magáéban. Azután a szomszéd házból az úr, tiszta sárcipőben. Majd egy pék a kosarával. Mind arra mentek el. Aztán egy nő ment el az ablak előtt durva harisnyában és falusi cipőben. Amint arra elment, egy kis időre meg emberi módon gondolkodunk. Az ő szempontjai magasak, az egész világot : eget-földet s az egész örökkévalóságot : múltat jelent, jövőt számba- vevők; a mi szempontjaink ellenben alacsonyak, porban-vergődő, szűk kis világunkhoz igazodnak. »Amint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én utaim utaitoknál és gondolataim gondolataiknál!« Tehát amint el nem érhetjük az eget, mert nagyon felettünk van, úgy nem foghatjuk fel Isten utait és céljait, mert nagyon felette állnak felfogó képességünknek. Vegyünk az emberi életből példát. Megérti a gyermek mindenben a szülők intézkedését? Belátja és örömmel látja, hogy azok nem teszik meg minden kedvét, nem teljesítik minden kívánságát, sőt kedve és kívánsága ellenére szigorúan fogják, rendre szorítják, tanulásra kényszerítik, sokszor a szülői háztól messze elküldik s ha kell, büntetik is? Nem érti, mert a szülők utai és gondolatai magasabbak az ő gyerekes vágyainál De majd később belátja, hogy minden az ő javára történt, mikor gondolkodásában eléri azt a magasságot, amelyen a szülők állnak. Megértjük a tudós útjait, a csillag- vizsgáló munkáját? Nem. Legföljebb sejtünk belőlük valamit. Sőt a tudatlan ember teljesen érthetetlennek és semmitérő bolondságnak tartja a tudós könyveit, a csillagvizsgáló műszereit és térképeit, amelyeknek se értelme, se haszna. Hogy teljesen is állt az ablak előtt. Felnézett rá Avgyéjics. Látta, hogy idegen, szegényesen van öltözve, karján egy gyermek, a fal mellett háttal áll a szélnek, úgy pólyálja be gyermekét, pedig alig van mibe pólyálnia. Az asszonyon nyári ruha van, az is viseltes. És hallja Avgyéjics, hogy a gyermek sikolt s bármint csitítja is az anyja, nem akar elcsitulni. Fölkel Avgyéjics, kimegy az ajtón a lépcsőre és kikiált.: — Megyecske, menyecske! Az asszony meghallja és megfordul. — Minek állsz a hidegen azzal a gyerekkel? Gyere be a szobába, a melegben jobban bepólyálhatod. Erre, erre! Elcsodálkozik az asszony. Látja, hogy híjjá egy vén ember kötényesen, az orrán pápaszem. Elindul hát vele. Lemennek a lépcsőn, belépnek a szobába s odavezeti az asszonyt az ágyhoz: megértjük, legalább akkora tudósnak s a csillagok világában ép oly jártasnak kellene lenni nekünk is. Megértjük-e mindenben az orvos munkáját és helyeseljük-e azt ? Hogy megértsük, legalább úgy kellene nekünk is ismernünk az emberi szervezetet, a betegségek lefolyását, az orvosszerek összetételét és hatását. Hányszor megtörtént, hogy a vad népek megölték a pestis elfojtására hozzájuk küldött orvosokat. Mert az orvosok munkája túlságosan magas volt az ő alacsony felfogásuknak. Nem értették, sőt teljesen félre értették. Az orvos többnyire keserű méreg- gel gyógyít, vagy éles késsel vág. Esztelennek és kegyetlennek tartsuk ezért és ellene szegüljünk? Ha ezt tesszük, mi vagyunk esztelenek és mi pusztítjuk el magunkat, ellenben ha elfogadjuk tőle a keserűséget és az operációval járó fájdalmat: életben maradunk. így vagyunk Isten utaival. Sokszor nem értjük, még többször félre értjük, legtöbbször félre magyarázzuk. Apró tudásunk vakondtúrására, vagy hitetlen bölcsességünk s erkölcstelen világnézetünk szemétdombjára állva többet akarunk látni, mint aki az egekből néz szét a végeden világon és mi akarunk diktálni neki, ha pedig nem engedelmeskedik, ki mondjuk a bölcs ítéletet, hogy nincs Isten, nem is lehet, mert nem tesz mindent a mi kívánságunk szerint. Ha volna, bizonyosan hozzánk igazodnék. Mert micsoda jogtalanság és vakmerőség — Ülj le ide, közel a kályhához, melegedjél fel, aztán szoptasd meg a gyermekedet. — Csakhogy nincs ám tejem. Reggel óta magam sem ettem, — felelt az asszony, de azért mégis a melléhez tette a gyereket. Megcsóválta a fejét Avgyéjics, oda ment az asztalhoz, elővette a kenyeret. leterítette egy asztalkendővel az asztalt — Ülj le, aztán egyél, — mondta az asszonynak, — én addig vigyázok a gyerekre. Nekem is voltak gyerekeim, tudok velők bánni. Keresztet vetett magára az asz- szony, leült az asztalhoz és enni kezdett. Leült Avgyéjics is az ágyra a gj*erekhez. Cuppogott a szájával a gyereknek, de rosszul sikerült ez neki, mert már nincs foga. A gyerek egyre sír. Avgyéjics megpróbálja az ujjával megijeszteni. Oda-oda böki az ujját egészen a szája közelébe, aztán
