Harangszó, 1919

1919-01-12 / 02. szám

—— 14 HARANQSZÓ. Bút, bánatot felejtett azután a ki­rálykisasszony. Csupa vígságban, édes örömben úszott élete. Hogyis ne, mi­kor annyian hízelegtek neki, körül­rajongták, mulattatták. Biz’ az édes­anya emlékkendőjére nem volt most szükség. Kézbe sem került. Nem ért reá a királykisasszony a sok zajos vígalomtól. Meglátogatta -a szomszéd ország királynője is, aki hogy — hogy nem, meglátta a remekül hímzett emlék­kendőt, mire elragadtatással kiáltott fel : — Minő gyönyörű munka ! Ilyent még soha sem láttam 1 Oh, be sze­retném ! A boldog királykisasszony, hogy kedvét keresse fejedelmi vendégének, odaadta neki édesanyjától kapott leg­szebb emlékét. Másnap este bántotta ugyan miatta egy kicsit a lelkiismerete, de a vidám mulatozások sora hamar elnémította azt. És no, aztán a sok örömet felvál­totta a még több szomorúság. Mert hát a legtisztább égboltozatot is el­borítják a fellegek. Az országot ellen­ség támadta meg, az alattvalók láza­doztak, a leghübbnek mutatkozó em­berek elpártoltak tőle. Biz’ a királykisasszony szép sze­méből most ragyogó könnycseppek szivárogtak. — Hol az édesanyám hímzetté kendőm ? ! Adjátok azonnal elő ! — Nézd e kis kendőt hosszú évek során hímeztem. Mindig akkor vettem munkába, amikor nagy szomorúság ért. Erre hullott minden bánatom könnye. Ezt hagyom neked emlékül s ezt vedd elő, valahányszor fáj a szíved, hull a könnyed. Megszűnik szíved sajgása, ha ezzel törlőd le könnyeidet, — Köszönöm, jó anyám, e drága ajándékot! — vette át a kendőt a szépséges királykisasszony s csókjait hintette reá. Rövid idő múlva ttiár szüksége lett az emlékül kapott kendőre, mert édes- áüyja is elköltözött abba a fényes országba, ahol a királyok egyenlők a koldusokkal, Ragyogó szép szemét majd kisírta mélységes fájdalmában az árván maradt királykisasszony. Napokon át hullt a könnye, míg egy­szer eszébe jutott az édes anyjától emlékül kapott kendő. Hosszasan nézte — nézte a drága emléket, majd felszárította vele könnyét. S íme cso­dás megnyugvást érzett, szívfájdalma elmúlt. . . jutott most eszébe az édesanyja em­lékkendője. — Nem adhatjuk, mert elajándé­kozta felséged a szomszéd ország királynőjének! — figyelmeztették az udvarhölgyek. — Üh, én balga! miért váltam meg a mindennél legdrágább kincs­től! . . De minden áron vissza kell szereznem. Menjen hamar küldöttség érte! Kérve-kérem a királynét, adja vissza nékem, minden boldogságom attól függ!. . . felment a küldöttség a kendőért. S a királykisasszony éjt-napot a szo­bája ablakában virrasztóit át, onnét leste-várta sóvárogva, mikor érkez­nek meg a kendővel ? A küldöttség hamar megérkezett, kendőt is hoztak magukkal, de nem azt, amelyet a királykisasszony várt, hanem a királyné szép ajándékát. Mert hát azt a várva-várt emlékken­dőt, amelyet az édesanya szerető keze hímezett s bánatának, szenve­déseinek könnyét hullatta reá, a feje- delemné rég elveszítette. Tudja az ég, merre vitte már a szellő?! Hol porla- dozik a rongyai. . Az ajándékkendő pedig mit sem használt. Hiába törölte le vele kön­nyét a királykisasszony, még inkább patakzott a szép szemekből a fájda­lom kiapadhatatlan gyöngyöző vize. Azontúl a stép, árva királykis­asszony ahány gyermekkel találko­zott, mindnek elmesélte az ő szomorú, tanuls-'gos történetét s lelkűkre kö­tötte i — Édesanyátok emlékét soha ne feledjétek, örökre a szívetekbe zár­játok ! . . Adakozzunk a Harangszó terjesztésére! Fohász Korossy Dezső sza­badkai lelkész koporsójánál. Gyászban van a világ, gyászol még az ég is, Lehullott a porba a szép magyar égisz; Széles e hazában gyászfátyol leng szerte, Az élet nemtőjét a halál leverte. Leszállóit ide is a halál angyala, Egy ifjút helyezett gyászos ravatalra; Fiatal vezérét e népes egyháznak, Egyetlen fiái az éd’s apa s anyának. Sírnak és zokognak az elárvult hívek, Mélységes bánattól sajognak a szivek; Kegyelmes nagy Isten, ki hallod a panaszt, E gyászos seregre küldj le égi vigaszt f IMRÉK SAMU. , V 1919. január 12. Csöndes percek. Ne imádkozzál e népért, se jajszót, se könyörgést ne emelj érettök és ná lám közben ne járj, meri én meg nem. hallgatlak téged! Jer. 7, 16. Megdöbbentő szavak ezek. Mikor a nép csak szájával dicséri az Istent, de életével megtagadja és megcsu- folja: megátalkodott képmutatásával annyira eljátsza Isten kegyelmét, hogy nemcsak maga imádkozik hiába, ha- tiettt még prófétáinak sem szabad érte Istenhez fordulni. Olvassuk csák el Jeremiás könyvének egész VII. részét, hogy ezt teljesen megérthessük. * Adok nékiek szivem szerint való pásztorokat és legeltetnek tudomány- nyál értelemmel. Jer. 3, 15. Ha Isten egy népet büntetni akar, elveszi tőle a jó vezetőket; ha pedig áldását tartogatja számukra, jó veze­tőket rendel melléjük. Nem szabad elfeledni, hogy nem mindig az a jó vezető, aki a nép bűneinek hizeleg, hartem az az igazi pásztor, akí igazi szíve szerint való. Csak az ilyen tudja a nyájat legel­tetni, ellenben amaz mételyes lapályra vezeti. £ Ami az emberek közt magasztos, az Isten előtt utálatos. Luk. 16, 15. Jó tudni, hogy nem a világ Ítélete szerint igazodik az igazság. Nem min­dig az a nagy, az a szép, az á ma­gasztos, amit a világ annak tart. A világ sokszor felmagasztal olyan em­bereket és dolgokat, amelyek való­jában utálatot érdemelnek, ellenben megrugdal olyan embereket és dol­gokat, amelyek magasztalásra érde­mesek. Sokszor láthatunk Pilátusokat bírói székbe emelve, ártatlanokat pe­dig kereszthalálig alázva. Isten előtt azonban a Pilátusok esnek kárhoz­tató Ítéletbe. Kérdés. Belenyugodjék-e keresztyén társa­dalmunk a gyermekek vallástalan ne­velésébe? Szó nélkül tűrjük-e, hogy a kisebbség kényszerítsen rá a több­ségre ilyen törvényt? Vagy azok vol­nának többségben, akik a vallástalan nevelést tartják helyesnek ? Nem volna e jó erre nézve a gyülekezeteket s ebben a családokat megszavaztatni ? A kérdéshez bárki hozzászólhat s a röviden, értelmesen összefoglalt véleményeket közöljük. H &

Next

/
Oldalképek
Tartalom