Harangszó, 1918
1918-03-10 / 11. szám
1918 március 10. HARANQSZÖ. 83. f ia még az utolsó órában föl nem ;g szmélünk és munkába nem fogunk, niogy meg mentünk ámi megmenthető, byezdünk megmozdulni és kezdjük »megérteni, hogy ma mikor minden i »árt, minden szervezett osztály, minden vgyház a sajtó fegyverével megy a küzdelembe, hogy terjessze, erősitse ■s kivívja a maga igazait, akkor vak- ;ág és élhetetlenség volna nekünk is ;zt a fegyvert meg nem ragadni. Hiszen iá vannak valakinek terjesztésre és győzelemre érdemes igazai, amelyek i világnak hasznára és emelésére szolgálnak: első sorban nekünk evangéliumi keresztyéneknek vannak. Mi i 'agyunk a letéteményesei és forgatói t legnagyobb keresztyén igazságokiak, tehát minket terhel legnagyobb felelősség és kötelesség, hogy azokat n orgassuk is a világban a világ javára, r-orgatni pedig épen a sajtó utján 0 ehet legszélesebb körben és legered- n nényesebben. A szellemi életbe napisajtó utján kapcsolódhatnánk legjobban bele a mai mozgalmas időben c*5s ott vívhatnánk ki legjobban a mindet megillető helyet és jogokat. Máshol is több szív megmozdult b felhívásunkra. Egyik helyen mindjárt t azon a vasárnap délután 23 részvényt • egyeztek. Varga Gyula vönöczki (Vas ti.) esperes pedig, akihez a jegyzések küldendők, ezt Írja felelős szerkesztőnkhöz: »Örömmel értesitlek, hogy a Harangszó buzdítására a nyomdára szépen jönnek az aláírások. Ma már 1057 részvényjegyzés történt, tehát az újabb felhívásra löbb mint 200 uj részvényt jegyeztek.« Salber Károly leveléhez még azt füzziik, hogy akik igy fel tudnak a jóra buzdulni és nagy eszméket igy : meg tudnak érteni, azok apátián, anyátlan árvaságban, szegénységben sem tartoznak az >utolsók« közé. Volt nekünk már egy nagyszombati evang. kereskedőnk, Reischel Károly, aki szegény apátián, anyátlan árvaságból egyházunk egyik büszkeségévé és egyik legnagyobb jóltevőjévé növekedett, amennyiben 300 ezer koronánál többet hagyott jótékony célokra. Szegény kereskedő segédből lett az 1 uj kornak egyik legnagyobb apostola, 1 az amerikai születésű Moody Dwight is, akit az ev. keresztvénség Mokkájának neveztek s aki százezreket felrázott közönyükből és bűneikből, isten sokszor a kicsinyeket hívja el a nagyok megszégyenítésére és nemes ügyek szolgálatára. De nagy fájdalommal is kellett olvasnunk, hogy a levélíró szegénysége miatt nem folytathatta tanulmányait Nem kellene-e a tehetősebbeknek mindent megtenni, hogy az ilyenek kiművelhessék magukat, a bennük rejlő jót kifejthessék, minél nagyobb munkakört kaphassanak és minél többeknek használhassanak. Szegénysége miatt egyetlen tanulni vágyó jó tehetségű és jó érzésű gyermeknek sem volna szabad tanulás nélkül elveszni, mert velük a világ lesz szegényebbé. Ha megértenék azt a gazdagok, hogy >az Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le!< És megértenék, hogy Luther, Petőfi Arany stb. jó emberek segítségével nőttek szegény sorsból a legnagyobb és legáldottabb életű emberek közé. A soproni Diákotthon, amely a múlt éven alakult, épen azt tűzte ki céljául, hogy a szegény, de tehetséges és jó magaviseletü tanulóknak ingyen lakást adjon s igy is hozzájáruljon, hogy az anyagiak hiánya miatt el ne vesszenek, hanem kimüvelődve ezerszeresen vissza fizethessék munkájukkal, példájukkal egyházunk és hazánk javára a rájuk fordított gondot és segítséget. Szalay Mihály. A világháború eseményei. Breszt-Litovszkban a központi hatalmak és Oroszország képviselői aláírták a békeszerződést. Mint mázsás kő, ha érctáblára zuhan, úgy zeng ezeknek a szavaknak a jelentősége. .»mikor magára maradt, megkönnveb- | mülve tekintett körül. Hálát adott t,Istennek, hogy ilyen jó helyre, jó nép iuözé vezette. El volt tökélve, hogy s;eljes igyekezetével azon lesz, hogy »■megelégedjenek vele, hogy itt soká rrmeghuzhassa magát. Egvre nem számított, és pedig arra, trilogy a halál nemcsak a 7ü — 8U esz- Báendősek szívverését tudja megállítani, i hanem az ifjakét is. Hiába kerülgetjük rtmi emberek a halál követét, sokszor pépen nem remélt helyen találkozunk ►rosszé vele. Nem tudjuk se napját, se [bóráját, mikor köszönt be hozzánk. Tapasztalta ezt fájdalmasan Róza. IJUrnője gyermekágyban megbetegedett ?s meghalt. Ott maradt utána a férj rumost már két kicsi gyermekével. Tele vrakták virággal, koszorúval a sirhal- mmot, de az a maga prédáját csakúgy : nem adta vissza, mint Róza szeretteinek egyszerű, disz nélküli sírjai. íme hiába számított, hiába menekült, hiába félt a haláltól, akarta s elkerülni a temetőt, nemhogy eltávolodott volna attól, hanem hozzá inkább eegyre közelebb került. Nem talál olvan rházat, otthont, amelyből a temetőbe uut ne vezetne. Nincsen olvan fényes . város, amelyben nem volna temető, nincsenek olyan fényes paloták, amelyeknek ma örvendező lakóit holnap frissen hantolt sirdomb meg ne szo- morithatná! Mit tegyek, merre menjék, mihez fogjak, kérdezte csüggedten önmagától most? Szívesen dolgoznék, szívesen I élnék száraz kenyéren, vizen, szívesen szenvednék, hálnék kemény földön, csak a haláltól, temetőbe vezető úttól tudnék végre megszabadulni! Uj hely után kellett néznie. Az özvegy ifjú férj gyermekeit a nagyszülőknél helyezte el, háztartását feloszlatta Róza újból elment arra a helyre, ahol alig egy év előtt helyet keresett. Abban állapodott meg, hogy most már nem válogat. Úgyis hiába a válogatás. Teljesen rábízta magát a jó Isten tetszésére és ezt úgy mutatja meg. hogy aki először hívja szolgálatra, akárki legyen is az, annál beszegődik. Most se kellett soká várnia. Egy szelíd arcú munkás külseiü ember volt, aki felfogadta. Mig az uj otthon felé mentek, a férfi nagyjában kikérdezte Rózától I családi körülményeit. Nagy részvétet megértést tanúsított iránta, ami a leányt arra ösztönözte, hogy még- jobban feltárja szomorú helyzetét. Beszélgetés közben szinte észre se vette, merre járnak. Csak akkor tekintett fel, mikor a férfi azt mondotta: itthon vagyunk. Nem lehetne azonban leírni Róza rémületét, mely ekkor tükrözött tekintetében. A temető kapujában állottak, a temető kapuja volt annak a lakásnak is kapuja, mely homlokzatával az útra nézett, de különben a temetőben terült el. Ez a ház a városi sirásó háza volt. -Az fogadta fel Rózát szolgálatra. Lábai szinte gyökeret vertek, ajkait nem tudta elhagyni egyetlen szó sem, annyira meglepte a nem várt fordulat, ó, ki a temetőt akarta elkerülni, ki attól félt, most véletlen — ö véletlennek gondolta — épen a temetőbe kerül. Egy pillanatig mintha valami arra kénvszeritette volna, hogy fusson, meneküljön innét, torkát a sirás fojtogatta, de annyira erőt vett rajta a megdöbbenés, hogy végül is gépiesen belépett az előtte kinyitott nehéz vaskapun. Folytatjuk.
