Harangszó, 1918
1918-02-17 / 8. szám
58. HARANGSZÓ. 1918. február 17. elveti s nagy pusztaság lészen a földön. És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is.« (És. 68 — 13.) Hogy Isten valóban sokszor maga megvakitja az emberek szemét és megkeményiti szivét és pedig azért, hogy se a veszedelmet, se a menekülés útját ne lássák, igy meg ne térhessenek és megtérésükkel a büntetést, maguktól el ne távoztathassák, ezt Jézus is megerősíti (Máté 13,4-15), Pál apostol is többször hangoztatja. (Ap. csel. 28. 26*27, Róm. 1.26, Róm 9. 17-18.) Faraó szivét maga Isten keményíti meg, hogy annál jobban megmutassa rajta hatalmát és kevélységét annál jobban megtörhesse. De ezt csak akkor teszi, mikor már Faraó elbizakodottságában megátalkodottá lett és nem érdemlett mást, minthogy haragját minél nagyobb mértékben kiöntse rá. Isten a megátalkodottaknak nem engedi meg a megtérést. Azoknak, akik nem becsülték meg hosszutüré- sét, következetesen megvetették a megtérésükre adott intéseket, alkalmakat s ezzel végleg eljátszották Isten kegyelmét. A farizeusokat és a rájuk hallgató népet megvakitja az önhittség; nem akarják felismerni Jézusban a megváltót, sőt az ördögök cimborájának mondják és csodáinak, tanításának, megátalkodottan ellene I szegülnek, ezért Isten még nagyobbá teszi vakságukat, elrejti előlük a | rájuk váró veszedelmet és mint azt az alkalmat, amely még javukra és békességükre szolgálhatna és megmenthetné őket. Gonoszságukkal megértek a büntetésre, tehát elkerülhetetlenül rájuk szakadt a büntetés, amely aztán velük együtt földre tiporta hozzájuk kötött ártatlan gyermekeiket is. Mert a korhadt törzszsel együtt le kell zuhanni a rajta tán szépen zöldelő vesszőnek és virágnak is. Ha a tékozló fiú nem látja be az otthonnak nagy áldását: nem akarja beismerni, mennyit tűr, fárad, aggódik érte atyja: hadd menjen, nincs atyjának többé egyetlen visszatartó szava, hadd i szakadjon rá a nyomorúság; a meg- ! szégyenülés, hadd ismerje meg a ! könnyelműen és daccal kezdett ut 1 végén, hogy az atyához közel még a béresnek is jobb a sora, mint a 1 hütlenül elszakadt gyermeknek. Vizsgáljuk meg: megtévedt gyermekek vagyunk-e, vagy már megátalkodottak ? Érzünk-e vágyat a megtérésre, vagy már elvakultan járjuk és jobban szeretjük a bűnnek útját ? Jaj nekünk, ha látva sem látunk, hallva sem hallunk, mert akkor már elszakadt Isten hosszutürése és többé nem kegyelmét, hanem haragját tartogatja számunkra. Azt azonban ne gondoljuk, mint ma sokan gondolják, hogy mivel maguk és velük együtt annyian a megátalkodottságig romlottak, tehát nincs is jóság a világon. Van. És a jobbak épen a rettentő romlottságtól megdöbbenve kezdenek már munkába fogni, hogy a rothadás helyén újabb gazdagabb tenyészet fakadjon. Hiszen mindig a legromlottabb korok után jöttek az újjászületésnek tisztább, dicsőbb korszakai, köztük a legnagyobbak : a keresztyénség és reformáció kora. Ésaiás korához is volt az Úrnak kemény üzenete mellett biztató szava, amely szól nekünk is: »de mint a terpentinfának és cserfának, törzsük marad a ki vágatás után, az ő törzsük szem mag lészen!« Ha vannak akik már meg nem térhetnek, vannak tehát olyanok is akik megtérnek és mint a zöldelő vesszők, új életre kihajtanak. szm. f\ választótanok. 6. A szentségek. A kath. egyház a szentségek kiszolgáltatásánál a súlyt arra helyezi, hogy a lelkész azt az egyháznak az előírása szerint végezze és hét szentséget ismer. Mi a hitre helyezzük a súlyt: a szentségek csak úgy lesznek életünk1 t Tárca. L> Vágyódások. A hála virága. Örömtüzek felé. Hófehér vágyak titkos rejtekéből, Csodás valók talajára lépek; Izgató témák cikkáznak agyamban, Nevetni, sírni szeretnék magamban. Ha átölelnek a messzeségek. Mi szebb a szépnél, mi vágyóbb a vágynál, Az most mind bennem táncol csapongva! Daltól hangos ma, daltól részeg az éj, S két kézzel szórja hópilláit a tél, Bánatvesztő uttalan utamra, Örömtől űzve, kergetve törtetek, Oda hol most örömtüzek gyufnak; Tábori tőzek égő fángcsilíagok. Füstfényükben a mennyek üdve ragyog, S dicsőségét hirdetik az Urnák! A messzeségek keresztül hidalva,. . . Nyugvóra hajlanak a fegyverek, Atsuhantam a vészt hozott időkön, Hófehér vágyakkal, fagyos hómezőkön. Ölelkeznek a népek, nemzetek. Szeretnék én már megpihenni, Puha karodban jó anyám, Tudom, hogy sokat sirt szemedből, Örömkönnycsepp csillogna rám; Szeretnék én már messze lenni Vad zsivajától a harctérnek, Repkényfödte fehér terraszon Mesélni igaz meséket; Szeretnék én már messze menni A csend szunnyadó ölébe, Virágbimbós almafák alá Friss illatok légkörébe; Szeretnék én már odaszállni, Ahova hívsz kicsi fészkem, Csókolgatnám az orgonákat, Mint azelőtt réges-régen ; Szeretnék én már otthon lenni, Hol panaszra nem nyílna szám... Szeretnék én már megpihenni, Puha karodban jó anyám ! , Harctér. Győrik György. Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — VII. Benkő Pista, sok ezer hős társával, j idegen föld súlyos göröngye alatt ! hallgatja már az édes szülőfalui harang boldog siri álomba ringató csengő, i bongó hangját s a hálás szülőföld i áldó üzenetét. Szabados Győzőt azonban életben találták még az egészségügyi katonatársai. Sebeit bekötözték s a legközelebb eső városi kórházba szállították, ahol súlyos operációt kellett az orvosoknak rajta végezni, minélfogva a szép délceg ifjú elveszítette az egyik lábát és a jobb kezét. Mikor annyira gyógyult és erős- bödött, hogy ágyban fekve tollat vehetett az ép balkezébe, levelet irt a menyasszonyának. Értesítette a megsebesüléséről, szerencsétlenségéről, valamint róla való lemondásáról is, illetve feloldotta Rozikát jegyes- ségi kötelezettsége alól. Nem kívánhatja, — mint irta — hogy Rozika, akire igazi boldogság vár, neki nyoI á.
