Harangszó, 1918
1918-01-20 / 4. szám
26. HARANQSZÓ. 1918. január 20. kötelességünk az életnek más, tisztább ízt, gazdagabb lelki tartalmat adni, mert enélkül végtelenül sivár, üres és semmitérő az emberi élet. Ez a feladat minket vár, ha még olyan nehéz és kellemetlen is. Sóként vegyüljünk bele a világba. Érezze meg erőnket és akarva-akaratlan vegyen ebből egy részt magába. Attól ne rettenjünk meg, hogy Kevesen vagyunk és amúgy is kevés jót érzünk magunkban. A fő az, hogy azt a keveset mindenki bele vigye a világba, a sok kevés jóból is nagy jobbulás származik. A sónak különben sem kell soha annyinak lenni, mint az ételnek, hogy ize azon érezhető legyen. Azt se gondoljuk, hogy folyton az evangéliomot kell idézgetnünk és erkölcsjavitó oktatást kell a szánkon hordanunk. Életünkre kell az evan- géliomnak felírva lenni, hogy arról olvashassa le mindenki, akkor szó nélkül is javítói vagyunk másoknak. Ha jelenlétünkben a részeges megtartóztatja magát, a káromló, trágár szó elhallgat, a romlott lélek nem mer másokat romlásra kisérteni, a rósz lelkiismeret megrezzen és kellemetlenül érzi magát: akkor már javító sói vagyunk a világnak. Attól se riadjunk meg, hogy a gonoszok szeretnének megszabadulni tőlünk, mert ez épen annak bizonysága, hogy a só eleven sebhez, romláshoz ért és ott érezteti erejét. A mélyen megromlott lelkeket talán nem tudjuk már megmenteni, de ha meg nem alkuszunk velük és tetszésükért meg nem tagadjuk az igazságot, bátorítólag hatunk legalább a jobbakra, akik erőt merítenek abból, hogy van, aki a roszat rosznak meri nevezni és kötelességének tartja, hogy küzdjön rontó hatása ellen. Ezzel már a jónak növekedését, munkára indulását segítjük elő őseinket üldözte a rósz lelkiismeretü világ, mert megérezte a bennük lakozó magasabb rendű erőt de hatásuk alól nem tudta magát teljesen kivonni. Ma megfordítva történik Nem mi hatunk a világra, hanem a világ hat mi ránk. Nem mi javítjuk meg a világot, hanem a világ ront meg minket. Nem is áll most ellenünk a világ. Egyszerűen félre lök, semmibe sem vesz bennünket. Megizetlenült, haszna vehetetlenné vált a só, nem való egyébre, minthogy kidobják és eltapossák. Bele nyugodjunk ebbe? Nem, soha nem ! Bennünk az erő, csak elfeledtük. Ébredjünk csak egyszer ismét erőnk, hivatásunk, kötelességünk és nagy felelősségünk tudatára : megint megérzi a világ, hogy ma is mi vagyunk sói a romlásra hajló emberiségnek. szm. k rendkívüli egyetemes közgyűlés határozatai. A magyarhoni evangélikus egyetemes egyház, az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtása tárgyában nov. 10-ére Budapestre összehívott rendkívüli közgyűlésén elhatározta, hogy kérvényt intéz a törvényhozás két házához és feliratot a kormányhoz, amelyben mindazokat a kívánalmait és sérelmeit elmondja, amelyeket az 1848: XX. t.-c. fokozatos végrehajtására vonatkozó törvényjavaslatban felvétetni, illetőleg orvosolni kér. A kívánalmak és sérelmek a következők : 1. Az 1848: XX. t.-c. szelleméből kifolyólag kívánatosnak tartja, hogy a r. k. autonómiáról és az 1848: XX. t.-c. fokozatos végrehajtásáról szóló -két törvényjavaslatban foglalt intézkedések egy és ugyanazon törvénycikkbe vétessenek fel. 2. Az örök alapítványul felajánlott 20J millió koronát elfogadja, de ennek felerészben ingatlanokban való kiszolgáltatását kéri. A kiszolgáltatásra pedig 10 évi határidő megállapítását kéri. 3. Kérelmezni fogja, hogy a lelkészi fizetések újabban rendeztessenek, a kongrua-törvény revíziója által és hogy az összes lelkészek mindazokban a pótlékokban és kedvezményekben Tárca. Szomorú hir. Nagy messzi hegyek közt Idegen országban, B. Kiss Mihály meghalt Még november tájban, — Lent Albániában. Itthon meg azalatt Az őszre tél vállott, — Ma meg eltemettük Pataki Piroskát, A legszebb virágot. BÍRÓ LÁSZLÓ. K-gazda leveleiből. — Csata után. — Véres, kormos romok között, Nyugvóhelyem, de seholsem találom. Kimerültén bandukolok. Mosolyogva tűnődöm a halálon. Csatazajra ijesztő csend!... Elpihent az emberirtó fergeteg. Magyar baka tombolt erre: Falu jókból kivertük a szerbeket! Csak egy kunyhó maradt épen. Megóvta a szennyes vizű, mély árok. Küszöbén egy puskás asszony Holtan fekszik. Melle-vére szivárog. Kis lánykája ébresztgeti... Hangja már a sok sírástól berekedt... S ölbe-kapom, bubúsgatom Azt a kócos, szegény, árva gyereket. S haza száll a fájó lelkem. Megkeresi árokparti, kis lakom. Fáradt szárnnyal, alkonytájban, Nagyon halkan bekopog az ablakon. Ha nem volna olyan fáradt, Amig innen elér oda, epedve: Bús-haragos zörgésétől Az az ablak talán meg is repedne!... Ferke Ágost. • A hála virága. Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — III. Nem is tiz, hanem húsz évig várt Sugár Magda a messze idegenbe költözött, kincskereső jegyesére. Vagy tán már nem is várt rá, nem is hitte, hogy haza kerüljön, hisz nem egyszer, nem is kétszer, hanem a jó Isten tudná csak megmondani, hogy hányszor elsiratta addig A hosszú várakozási idő alatt egykori szépségéből alighogy veszített Magda valamit. A sugár, karcsú alakja ugyan némileg teltebb lett s a szép üde, kerek arca pedig megnyúlt kissé, olyas nemes, komoly asszonyost mutatott, de még egyetlen ránc sem mutatkozott rajta. — Hej, Magduska lelkem, magács- ka évről évre szebb lesz I Ugyan meddig busítja, keseríti az én szivemet ?! — szólítgatta meg a piacon az örökké vig kedélyű Botfay Béni, városi pénztárnok, aki már évekkel ezelőtt feleségül kérte Magdát, de a
