Harangszó, 1918

1918-12-25 / 34-35. szám

1918. december 25.

HARANGSZO.

249

egyházhoz képest legújabb időben is aránytalanul kevés anyagi támogatást nyertünk.

Tőlünk egyházi javakat vissza nem vehet az állam, de megvonhatja a szegényebb egyházközségek, a kisebb javadalmu lelkészek és az egyházkormányzat javára nyújtott állam segélyeket, amelyeknek elmaradása nehéz próbát, talán veszedelmes megrázkódtatást is zúdít egyházunkra és ennek gyöngébb gyülekezeteire, amelyek már teljesen a segélyek számbavételével rendezték be háztartásukat. Most az államsegélyekre való támaszkodás keményen megboszúlhatja magát.

De minthogy a katholikus püspöki és szerzetesi javakat — úgy látszik — nem ingyen akarja az állam szekularizálni, jogosan elvárhatjuk, hogy a többi felekezet is részesüljön a megváltási díjjal arányos javadalomban. Az igazi evangélikus álláspont ez volna: »szabad egyház szabad államban,« vagyis ne adjon az állam egyik egyháznak se, de ne is nyomja el egyiket se a másik kedvéért, hanem szabad versenyben engedje őket fejlődni, hogy ne a vagyon és külső hatalom, hanem a bennük rejlő erkölcsi erő döntse el, kié legyen a jövő.

Hogy az állam melyik megoldást választja, nem tudjuk; de ha államsegélyeinket megtagadná és ezzel nehéz válságba döntené is egyházunkat: nagy megnyugvással és reménységgel indulhatnánk a jövőnek abban a tudatban, hogy végre nincsen minden

külső hatalommal ellátott uralkodó I egyház és mellette szegény, folytonosan nyomott, háttérbe szorított egy- egyházak, hanem egyenlő feltételek mellett fejti ki mindegyik a benne rejlő erkölcsi erőket és lehetőségeket. Az ilyen versenytől nekünk nincs mit félnünk. Tőle csak egyházunk erősödését várhatjuk

Ezt várhatjuk az új birtokreformtól is, mert többnyire egyházunkon kívül álló nagybirtokok kerülnek felosztásra s vagyontalan híveink földhöz jutván könnyebben bírják a reájuk eső egyházi terheket. A katholikus egyház ellenben elvesztve hatalmas patrónu- sait és nagyobb terhet rakva híveire, nehezebben illeszkedhetik bele a változott viszonyokba és elveszti vonzó erejét, amelyet eddig a nagyobb egyházi tehertől menekülő, gyönge hitü protestánsokra gyakorolt.

Ránk nézve sokkal több veszélyt rejt magában az iskolák államosítása és a vallásnak az iskolából való kiszorítása. Igaz, hogy a hath, egyház ennek is nagyobb kárát vallja, de mi sem nézhetjük teljesen közömbösen, mert mi az államnak tudtunk jó polgárokat, de nekünk az állam nem tud, nem is akar, jó egyháztagokat nevelni. Ha az iskolán kívül részesítjük is gyermekeinket vallásoktatásban, ennek hatását a másvallásu, vagy vallástalan állami tanító a maga munkájával és hatásával nemcsak megbéníthatja, hanem teljesen tönkre teheti. Pedig gondolja meg akárki, mi lesz azzal a nemzedékkel, amely

*

vallás nélkül növekszik fel. h»“ átkát első sorban a szülők ér„ meg; de romlásba dől az az ország is, amelynek ilyen polgárai lesznek. Minden államnak igazi talpköve csak a tiszta erkölcs lehet; ha ez megdől, vele együtt összeomlik az állam is és tisztább erkölcsű népek hatalma alá sülyed. Eleget beszél erről a régi babilóniai, görög és római államok pusztulása ; de mint az emberek, az államok is ritkán szoktak más kárán okulni.

Anyagi terhet is rak ránk az államosítás. Iskoláinkat, tanítólakjainkat, tanítói földjeinket, sőt alapítványaink egy részét is elveheti az állam, tehát értékes ingatlanoktól, esetleg tőkéktől foszt meg bennünket s kénytelenek leszünk külön kántori állásokat szervezni és javadalmazásukról gondoskodni.

Nem közömbös ránk nézve a nemzetiségi országrészek esetleges elszakadása, vagy önrendelkezése sem. Mig a kath. és ref. egyház tagjainak többsége magyar, a mi híveinknek nagy része német és tót nyelvű s felsőbb iskoláink, egyházi és művelődési központjaink is többnyire nemzetiségi vidéken vannak. Az ilyen vidékek elszakadásával tehát elvesztenénk egyházunknak több régi tűzhelyét és oszlopát, egyetemes egyházunk lélekszáma és ereje pedig tetemesen megfogyatkoznék.

Legnagyobb veszedelem fenyegetné az egyházakat, de az államot és társadalmat is, ha a demokráciát vagyis

ki mennyei raportra, ki rokkantállományba, ki az ellenség prófuntját fogyasztani. Ki tudja, én is mire maradtam eddig — tette hozzá elkomo- rodva. — Megérem-e a közelgő Karácsonyt, mert még előtte, úgy látszik, meleg napjaink lesznek.

Csakugyan kemény ütközetre került a sor. Kemény Pál mindenütt elől járt s egyszerre mintha rettenetesen melbe vágták volna, elesett, a ruháján keresztül tört a vér, egy pillanatra a feleségét és gyermekeit látta fekete ruhában, amitől a szíve csaknem megszakadt, de aztán egy fehér angyal leszált hozzá, megérintette a gyilkos golyó helyét s a vér elállt, a fájdalom pedig valami édes, álomszerű boldogságba olvadt át.

Azután az angyal szállt vele fölfelé. Amint körül nézte magát, látta, hogy a ruhája lefoszlik róla s helyette tiszta fehér tapad reá, amelyen ott piroslik a golyó helye, de az érmek ne 3 mennek vele. Sajnálni kezdte

| őket. Mivel bizonyítja, hogy nem volt | utolsó katona. Oda lent megbecsül- j ték ; hogyan jelenik igy meg a ma- I gasságos mennyei raporton

De az angyal megnyugtatta: Ahova megyünk, oda nem juthat be semmi emberi találmány, legkevésbé a hiúság jelvényei. Tudod, milyen sokan méltatlanul hordják. Ismerjük mi anélkül is, ki mit ér és mit érdemel.

— Hát ez a piros sebhely ? Mért nem maradt akkor ez is a földön ?

— Mert ilyent a legegyszerűbb és ! legártatlanabb ember is viselt. Emlékezhetsz rá: ott kapta a Golgotán.

Amerre láttak, mintha sürü hó kavargott volna: szállt a sok fehér ruhás ember fölfelé. A sebhely ott piroslott mindegyiken; soknak keze, lába hiányzott; de az arcukon nem látszott bánat, vagy szenvedés. A hazaérók öröme ragyogott rajta.

Amint a széles aranykapun beléptek, egy csoport ember várta őket. I Tizen, tizenketten lehettek. Legelői

egy óriás orosz, akinek a fején hatalmas sebhely látszott. Kemény Pál megismerte. Ennek a fejét ő szakította be a kárpáti harcokban. Ezt nem felejtette el, mert ekkora emberrel soha sem került szembe.

Megdöbbent. Ezek az életüket kérik számon a gyilkosuktól! Valamennyit ő küldte volna ide? Nem lehetetlen, mert jó lövő volt s a legtöbbjük löt sebet visel.

De azok nem néztek rá haraggal. Amint hozzájuk ért, kezüket nyújtották és megnyugtatták:

— Ne félj, testvér, nem bosszúval bocsánattal és békességgel várunk.

Kemény Pál zavartan tekintett hol rájuk, hol az angyalra. Nem tudta, mit szóljon. Azon is csodálkozott, hogy mindegyiknek a nyelvét tisztán megérti. Valóságos ország ez, vagy álom ország?

Együtt«mentek beljebb, ahol magas trónon az Isten ült s felette ezer nap világított, amelyeknek láttára a