Harangszó, 1918
1918-09-22 / 25. szám
1918. szeptember 22. HARANQSZO. 197. (Sy ermel-C^ilcig. flz árva aranyhaj u. Elbeszélés. Irta: Oite Károly. Hol volt, hol nem volt egy kis aranyhaju, kék szemű, árva leány: Hajnalka volt a neve. Hohó, nem jól kezdtem, mert nem mese a kis anyátlan árva története, hanem olyan igaz. mint a ragyogó napfény s mint amilyen igaz s tiszta szivü leányka volt maga a kis, szomorú arcú Hajnalka. Az is igaz, hogy mikor végig ment az utcán, azt sutogták az asszonynépek : Nézzék csak, nézzék ezt a gyönyörű aranyhaju kis leányt! Olyan, mint egy mesebeli tündérkirálykis- assiony ! — Csakugyan olyan mint egy mesekép ! S mily csodálatos hosszú szőke haja van ! — Csak hát olyan szomorú ne volna! Vájjon mi lehet a nagy búja ? . . Az édes apát is a kis leánya örökös szomorúsága busitotta, aggasztotta. — Kicsi leányom, tündér virágom, mondjad, mi a bajod, mi szomoritja szivecskédet ? Hogyne volnék szomorú, mikor nincs nekem, kinek inondhatnán: édesanyám! . Tudom, érzi szivem, hogy én vagyok a legszegényebb a világon, mert még a szomszédék hátsó udvarában lakó koldus gyermekeknek is van édes anyjuk! — mondta panaszos ajakkal, vérző szívvel a kis anvátlan árva. — Igazaa van, leányom, nincs szegényebb annál, mintakinek nincsen édesanyja ! — csillogott az édes apa szemében is a könny. — No, várj csak, kicsi árvám, keresek én olyas valakit, akinek szived szerint mondhatod majd, hogy : édes anyám ! — Oh, be boldog leszek akkor, jó apácskám! — kulcsolta a kis Hajnalka át hófehér karjaival az édes apa nyakát. — Akkor leszek én is boldog, ha ki virít hóvirág arcodon az öröm piros rózsája, — mondta az édes apa, lágyan megsimitva leánykájának csodás hoszu, aranyszőke haját. Ígéretéhez híven rövid idő múlva keresett árvája számára anyát, de sajnos nem volt szerencséje a választásban, mert nem édes anyával, hanem igazi mostohával ajándékozta meg vele a szerető édes anyai szív után sóvárgót. Azonfelül kapott Hajnalka a mostoha anyával egy hasonkoru, de önző szivü, irigy lelkű mostoha testvért is. Szomorú hallgatag volt az árvá leány, még szomorúbb lett azután, akár csak a szerencsétlen édes apa, akinek hamar meg kellett arról győződni, hogy nem tudta teljesiteni a kis leányának tett Ígéretét. A mostoha testvér, alighogy betette lábát hozzájuk, magához szedte Hajnalkának minden kedves porlé- káját, játékát. Az árva nem ellenkezett: szomoai megadással tűrt, szenvedett. Édesapjának sem panaszkodott soha, mert anélkül is örökös perpatvarral keserítette a mostoha az apa életét. A kis kapzsi, tolvaj lélek, szemet vetett Hajnalka ujjacskáján levő ritka szép, kék köves arany gyűrűre is: — Mutasd azt a gyűrűt ! Húzd le ujjadról, hadd nézzem meg, milyen?- Nem huzom le, mert azt is elvennéd tőlem, — mondta Hajnalka elszántan. — Add nekem, mert megcsipkedlek, ha nem adod! — fenyegetőzött a kis gonosz. Ézt a drága emlékemet nem adom senkinek sem a világon, mert édes anyácskám viselte valamikor! — mondta könnyes szemmel a kis árva. Nosza panaszra ment a mostoha testvér: — Lássa, édes anyám, Hajnalka olyan irigy, hogy meg sem mutatja nekem a gyűrűjét. — Miért nem mutatod meg neki, te irigy lélek ! — támadott a mostoha az árvára s még egyéb durva szidalmakkal is illette. Végül pedig lehúzta ujjárói az emlék gyűrűjét s elzárta a szekrénybe. — Majd leszoktatlak téged, te rozsdás hajú, az irigységről és hivalkodásról! Nem fitogtatja többé senki gyermeke előtt aranygyűrűjét.. Két napig volt az elzárt gyűrű a szekrényben, harmadnap már a saját leánya fitogtatta az ujján. Hajnalka most ha akart volna, sem járulhatott panaszával az édesapa elébe, mert kitört a nagy háború s elment ő is a haza védelmére. Szegény, kis árvára még csak most következtek el a megpróbáltatások legsúlyosabb napjai. Kósza hir jött egvszercsak a harctérről, hogv édes apja hősi halált halt. Sebesült katona beszelte egyik kórházban, hogy ép mellette érte a gyilkos golyó. . . — Te leány ! — szólt a hif hallatára a gonosz mostoha, durva kegyetlen hangon a mély fájdalmában vonagló árvához. — Hallhattad már, hogy meghalt az apád : koldus lettél. Tehát ezentúl nem tarthatlak többé, mint haszontalan, pipes kisasszonyt, hanem dolgoznod kell nálam cselédkép, ha élni akarsz. Úgy is nehéz az élet, tehát jövő hó elsején elküldöm a cselédemet, végzed helyette te a Cseléd munkát. . . Megfosztotta egyúttal az árvát minden szép ruhájától s helyette durva cseléd öltönyt adott rá s fejet bekö tötte kopott kendőve’. — Legalább nem hivalkodol a hosszú, rozsdás hajaddal! — Oh, Istenem, mily kifosztott koldus lettem! Nincs már semmim többé, amit elvehetnének tőlem ! — sóhajtotta mélységes fájdalommal a legárvább, hervadó virágszál. Egyik verőfényes, ragyogó tavaszi napon indulatos sírással jött haza a mostoha testvér a felsőbb iskolából, — Mi bajod, aranyom, gyémántom ? Szólj egyetlen kincsem ! — fogadta zápor csókkal az önző szivü mostoha. — A gyalázatos Sugár Malvin azzal csúfolt, hogy három szál ken- derkóc hajam van !. De miért is ilyen csúf, színtelen ritka és kurta az én hajam ! — tépte fékezhetetlen indulattal a haj At. — Ne busulj, ne keseregj azért gyöngyöm-virágszálam ! Szerzek én neked olyan gyönyörű hajat, hogy mindenki megbámul. — Igazán?! Hogyan volna az lehetséges ? — Hej, tudom én a nyitját! Tartsd csak ide az aranyos fejecskédet, megsúgom, hol veszem a legszebb aranyhajat, amit parókának csináltatok meg majd számodra. össze bujt a két gonosz fő s pár percig susogva beszéltek s aztán pedig hangosan ihogtak vihogtak bűnös jókedvükben A hajnali fényes napsugár besütött már a konyha fügönyözetlen ablakán, mikor még Hajnalka mélyen aludt a rozoga, szalmazsákos cselédágyon. Egvszercsak nesztelenül felnyílt az ajtó s belépett rajta a mostoha ollóval a kezében. Lélekzet visszafojtva a cselédágyig sompolygott s amint megpillantotta a mélyen alvó árvát, eltorzult arcai szisszent föl. A következő pillanatban megragadta karmaival a mélyen alvót s megrázta kegyetlenül.
