Harangszó, 1918

1918-06-02 / 17. szám

134 HARANOSZÖ. 1918. junius 2. a küldötte. A két idegen is annak a küldötte, akinek teljes hatalom ada- lott mennyen és földön. Mint dán ki­rályi misszionáriusok azért kötöttek ki ma Dél-lndia nevezetes városában Trankebárban, mert a minden urak­nak Ura, a minden királyok királya igy szól: »Elmenvén a széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.« És ők ennek a parancs­nak engedelmeskedtek. Mégsem vet rájuk senki ügyet. A dán gyarmati katonaság legényei ki- bejárnak ; kin a kikötőben, vagy a város utcáin megy a maga dolga után a dán, a portugál kereskedő, a ta- mul benszülött; Hassins, a vár pa­rancsnoka vidám cimborái társaságá­ban vígan veti a kockát: senki sem tudja, — úgy látszik — hogy Jézus Krisztus elküldötte a maga áldott üíenetével követeit India millióihoz. Végre úgy 5 óra tájban mégis csak előkerült Hassins, a várparancsnok. Mégis csak meg kell néznie, mi já­ratban van a két jövevény, noha alaposan megváratta őket, türelmesen és alázatosan áll előtte. Hassins dur­ván rájuk formed s kérdi, kicsodák, micsodák, mi járatban vannak. A jö­vevények egyike átadja a dán király p sétes levelét. A parancsnok a ki­rályi pecsét láttára egy kissé meg­szelídült ugyan, végig olvassa a le­velet, amely elmondja, hogy IV. Fri­gyes dán király gondoskodni kíván indiai gyarmata bennszülött lakos­ságának lelki javáról és ezért Ziegen­balg Bartholomeus és Plütschau Hen­rik prédikátorokat azzal a megbízás­sal küldi Trankebárba, hogv ott a tamuloknak Krisztus evangéliumát hir­dessék. Sem Hassins, sem a trankebári két dán pap nem tudják, hogy mi akar ez lenni. Akkoriban még a leg- bu;:góbb keresztyének sem gondoltak arra, hogy a pogányoknak is hirdetni kellene Isten igéjét. A levél olvasása kőiben egyre jobban erőt vett Has- sin; szivén valami kellemetlen érzés. Minek jött ez a két ember ide? Mit akarhatnak? Bizonyosan valami sej­tett szándékuk van Talán kémek. Talán azért küldték őket ide, hogy leselkedjenek reá. — Amikor a leve­let visszatette boritékjába, már nyu- godtabban nézett a királyi pecsétre. Megnyugodott abban, hogy Tranke- bár és Koppenhága között nagy a távolság s igy módja, hatalma van rá, hogy a két jövevényt ártalmat­lanná tegye, ha alkalmatlanok lenné­nek neki. Tudtukra adta, hogy leg- föllebb az iskolában találhatnak majd a maguk számára valami foglalatos­ságot. Egyéb hasznukat nem igen veheti. Ezzel sarkon fordult s Ziegen- balgot és Plütschaut otthagyta az őr­ség szobájában. A két pap is elvo­nult vele. Ezeknek sem volt egy szi­ves szavuk a jövevényekhez. Krisztus két követe csendes szívvel hagyta el az őrszobát s megindult a város felé. Talán arra az urra gon­doltak, akinek parancsából jöttek ide, aki szintén megtapasztalta, milyen kemény az emberi szív s aki szintén elpanaszolhatta, hogy nincs fejét hová lehajtani, akárcsak most ők. A város egyik nagy térjén megállapodtak. Vár­ták, hogy Isten majd gondoskodik róluk. Közben este lett. Ekkor figyel­messé lett a két tisztes külsejű jöve­vényre egy Attrup nevű dán ember. Szóba állt velük s amikor megtudta, hogy nincs éjjeli szállásuk, fölvette gondjukat s Paulsen nevű apósánál szállást szerzett számukra Mint a világ előtt ismeretlenek jöt­tek ; ismeretesek csak az előtt voltak, aki küldte őket s az előtt a kisded csapat élőit, amely engedelmeskedett az ő parancsának. Ma nemes egy­szerűségében is díszes emlékműbe illesztett márványtábla hirdeti Tranke- bárv népének s az egész keresztyén- ségnek, hogy Ziegenbalg Bartholo­meus és Plütschau Henrik, az első evangélikus misszionáriusok 1706. julius 9-én partra szálltak Tranke­bárban s hadat üzentek Jézus Krisz­tus nevében az indiai pogányságnak. (Folyt, köv.) Levél a harctérről.*) A vén kastély ódon, tágas termében Gyülekezik össze az úri család. Családi ünnep van, melegen üdvözlik Régi szép szokásból a jó nagyapát. Mindenik hoz jó szót, kedves ajándékot, Hogy derüljön az agg komor homloka És hogy elsimítsák a zordon redöket, Miket idő s élet szántottak oda. Az aggastyán arcán szelíd öröm pirkad, Nézve kedveskedő szeretettéit. Ámde mosolyán át néha bús árny vonul S törülgeti titkon, omló könnyeit. Délceg unokája jut ekkor eszébe — Szemefénye, kiben még reménye él, Aki ott küzd messze, véres harcmezökön S kiről már régtől, még hir sem beszel. Az ősz hitves szelíd szóval vigasztalja, — Oh mint fáj neki e néma borongás, — Bár a vigasztalást maga is szükségli, De már természete a hiv gondoskodás. Az ifjú leányka, a család kedvence, — Bájos szegény árva, távoli rokon — Jóságos angyalként dédelgeti őket, Csicsergő ajakán csak mosoly vagyon. *) A körmendi ev. nőegylet jótékony estéjén be­mutatott élőkép prológusa. Az apa komoly, és nagy ritkán ha szólal, Az anya arcán át néha kin vonul, Emlékezés szállja meg busongó lelkűk, Majd a társalgás is lassan e'halkul . . . A szobát megüli bús, komor hangulat . . . Fel-feltör a szivek titkolt sóhaja . . . Mikor a zajtalan kinyiló ajtóban Megjelen csendesen egy bús katona. Mintegy megbüvölten tekintenek rája. Ő meg ott áll köztük némán, mereven, Reszkető kezével egy levelet nyújt át: „A harctérről hoztam I“ — rebeg csendesen. Mint villámcikkázás rémes, komor éjben, Úgy villan át rajtuk aggó félelem : [kérdi, Vájjon mi van benne ? — mindenik arc Reméiy, öröm, kétség, kínzó sejtelem? El-elcsukló szóval olvassa az apa Fia bajtársának kusza levelét: [harcolt... „Roham volt. . . hős fia. . . az elsők közt Dicsőn a hazáért adta életét...“ Úgy volt, úgy, — motyogja a hü tiszti szolga, S kicsorduló könnye arcán végig folyt, — „Nem volt olyan hős, mint a mi hadnagy [urunk. . . Győztünk... óh... és mily szép...teme­tése volt I . . .“ Mint a fájdalomnak megkövült szobrai, Nézik a levelet apa és anya... Mint büszke vár romja, omlott össze az agg, Mint letört liliom a bájos ara. Csak a nagymamának szép arcán tündöklik Szelíd sugara a szent megnyugvásnak — A szerető lányka fejét simogatva: „Hős voltál unokám I porodban áldlak 1“ RÁBAI ZSIGMCND. ++- H I R E K. 4+ Az egyház köréből. Oyászrovat. Csepregi György békés­csabai lelkész és esperes 68 éves korában, Szőts Farkas budapesti református tanár, udvari tanácsos elhaltak. Ez előbbi az ev egyháznak, az utóbbi a ref. egyháznak volt kiváló vezérembere — Gömöri Károly eperjesi theologus Budapesten elhunyt Legyen emlékük áldott. Kerületi közgyűlés. A dunáninneni egyházkerület május 23-án Pozsonyban rendkívüli közgyűlést tartott gyászistentisz­telettel bold Beniczky Árpád egyházkerületi felügyelő emlékére. Á nagyhonti esperesség Ipolyságon rendkívüli közgyűlést tartott. A gyűlést megelőző istentiszteleten Simonidesz Lajos mondott emlékbeszéd.t Beniczky Árpádról. Első evangélikus politikai lap. Szi- monidesz Lajos szerkesztésében hetenkint megjelenő „Evangélikus lap“ pünkösdi számmal heti politikai lappá alakult át. Felsőszeliből ev. nyomósra adakoz­tak : Horváth Lörincz Sándor fia emlékére 50 K, Tánczos Sándor, Szőcs Lajos 10—10 K, özv. Horváth Gáspárné 5 K, Szabó Já­nos S. 4 K, Szabó Jánösné 2 K. Összesen 81 K. Vönöczkön a konfirmált növendékek, számszerint 12-en, összesen 17550 K-t ajándékoztak jótékony célokra, névszerint Fodor Gyula orgonára 5 K, oltárra 5 K, Rosta Karolina oltárra 10 K, Takács Lajos orgonára 10 K, harangra 10 K, Mesterházy István harangra 2 K, orgonára 2 K, Ihász Pál orgonára 2 K, oltárra L20 K, Horváth

Next

/
Oldalképek
Tartalom