Harangszó, 1917
1917-03-08 / 13. szám
98 HARANQSZÓ. 1917. április 8 meggyőzi a halált és életet ad; az a »jó hir« tudniillik, hogy Isten fia mi érettünk áldozta fel magát s meghalt a keresztfán, eltemettetett, de megtörte a halál hatalmát s fel is támadott, él mindörökké! Ezt hirdeti most is husvét szent ünnepe. Aki hittel Krisztusnak adja át magát, abban szintén »diadalmat vészén a Juda nemzetségéből való oroszlán, Jézus Krisztus a halálon s örök élettel ajándékozza meg a benne bízókat, hiszen megvagyon írva: »Akinél a fiú vagyon, annak élete vagyon; akinél nincsen az Istennek fia, nincsen annak élete. Ezeket irtam néktek, kik hisztek az Isten fiának nevében, hogy tudjátok, hogy néktek örök életetek vagyon, és hogy higyjetek az Isten fiának nevében« (I. Ján. lev. V. r. 12—13. v.) Jézus maga mondja: »Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is él; s valaki él s hiszen én bennen, soha meg nem hal.« (Ján. ev. XI. 25—26. v.j Mily boldogító örömhír tehát a húsvéti üzenet a Jézus él, feltámadott ! Fontosabb a világháború s az egész földkerekség bármely hírénél. »Feltámadott az Ur bizonnyal« e szavakkal köszöntötték a tanítványok egymást s ennek példájára hirdessük mi is világgá, hogy megjelent ama nagy orvos, aki a bűnös, kárhozatra ítélt embert meggyógyíthatja. Igenis itt van, mindenek számára. Óh ne rázd kételkedőén fejedet kedves testvérem te, kit különösen súlyos csapások értek talán, ki a szenvedések keresztjének terhe alatt nyögsz, ki hazád, királyod, kedveseid érdekében ezer halállal nézesz szembe. Neked is szól az Üdvözítő szava: »Ne félj, csak higyj!« (Mérk ev. V. 36.) »Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja.« »És ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg; hanem inkább féljetek attól, aki mind a lelket, mint a testet elvesztheti.« (Máté ev. X. 28.) Egykor Egyptom minden házában sirás és jajgatás hallatszott, mert mindegyiknek volt halottja. De ugyanazon éjjel Isten kiválasztott népét elkerülte az öldöklő angyal. A megölt húsvéti bárány vére mentette meg Izrael népét. Nekünk is van húsvéti bárányunk. A mi húsvéti bárányunk a Krisztus, aki érettünk megáldoztatott. (I. Kor. lev. V. 7. v.) »Kiben vagyon váltsá- gunk az Ö vére által, tudniillik bűneinknek bocsánata az Ö kegyelmességének gazdagsága szerint. (Efez. I. 7. v.) Ha tehát azt akarjuk, hogy sok bajunkból meggyógyuljunk, hogy minket is elkerüljön az öldöklő angyal, s hogy megtartassunk az Ur Jézus Krisztusnak napjára« úgy el kell sajátítanunk szent vére által szerzett örök váltságot, fel kell keresnünk töredelmes szívvel, szomju- hozó lélekkel amaz egyedüli mindenható orvost, az Életnek fejedelmét, akinek adatott minden hatalom a menyben és földön. »Aki én hozzám jő, semmiképen sem vetem ki« Így szól hozzád is János evang. VI. 37. versében ; oh halljad meg e biztató szót »jer és lásd«. A húsvéti harangok hivó szava vezessen mindnyájunkat ama csodaorvoshoz, az örökké élő Krisztushoz, hogy általa mindnyájan meggyógyulva hálatelt szívvel zenghessük: Koporsó hol vagyon fulánkod ? Halál, hol a te hatalmad ? Oh legyen a nagy Isten áldott, Aki adott diadalmat. Oh nagy diadalmat adott Az Ur Jézus feltámadott, Rothadandó test, szállj a sírba, Föltámad majd rothadatlan ; S kik bujdosunk e földön sírva, Örömünk lesz mondhatatlan. Meglátjuk kedveseinket ott Az Ur Jézus feltámadott. Gazdag kalászok. — Idézetek. Jellemzések. — Luther a husvét ünnepéről: »E napnak mindén ereje és áldása attól függ, vájjon jól szivünkbe véssük-e s rendületlenül hisszük-e, hogy Krisztusban Isten az ördöggel, az igazság a bűnnel, az élet a halállal, a jó a gonosszal, a tisztesség a káromlással viaskodott s amaz nyert diadalt. Erre a képre fordítsuk főfigyelmünket s vegyük gyakran szemügyre azt. Miként amaz elsőn, a szenvedés és halál képén azt látjuk, hogyan nehezülnek a mi bűneink, a mi átkunk és halálunk Krisztusra s teszik őt nyomorult, szánalomra méltó emberré, úgy ma husvét napján máskép tűnik szemünkbe, amelyen se bűn, se átok, se kegyvesztés, se halál többé nem látszik, hanem csupa élet, kegyelem, üdvösség és Krisztusban való meg- igazulás. Ez a kép emelje fel a porból szivünket, mert azért áll előttünk, azért nyertük azt ajándékul, hogy úgy tekintsük azt, mintha mi magunkat támasztott volna fel ma az Isten a j Krisztussal. Amily kevéssé látsz j ugyanis a Krisztuson bűnt, halált és átkot, elhiheted, hogy ép oly kevéssé kívánja azt Isten a Krisztus érdeméért rajtad is látni, ha főgondodat erre az ő feltámadására fordítod s abban üdvödet keresed. Ilyen kegyelmet közöl velünk a hit.« Korunk jellemzése. Jóval a mostani Ijaboru kitörése előtt jelent meg egy német újságban az alábbi közlemény, melynek leírása megdöbbentő jóslatnak is beillik: »A nagy sietségek korszakát éljük. Minden ország, minden város azon fáradozik, hogy a leggyorsabb vonatokat, a legmagasabb kéményeket, a legnagyobb állomáscsarnokokat építse meg. A közlekedés akadályainak elhárításában az emberek nem akarnak lehetetlenséget ismerni. Szinte aggodalomkeltő, mikor egy-egy épülőfélben levő óriás tengeri-gőzhajó méreteiről olvasunk. A mértéktelen- ség jellemzi korunkat. De jó lesz megjegyezni, hogy a római Kolosseum, mely 80.000-nyi néző közönséget fogadhatott magába, nem a birodalom felvirágzása korában épült, hanem akkor, mikor a római világuralom haldokolni kezdett. - Egy korlátolt ember egy batkával sem lesz okosabb, ha akár milyen magas cilinder-kalappal emeli is az ő testének magasságát. Így a legmagasabb tornyok, a legnagyobb csarnokok, a legóriásibb hajók s a leggyorsabb vonatok sem feledtetik a józanul Stélő emberrel azt, hogy a mi korunkban sok minden dolog üres, felfújt és rothadó. Alapjában véve minden mi nagyzolásunkkal ahhoz a 4000 év előtti Ízléshez térünk vissza, mely az óriási piramisokat építette s egyetlen óriási kőtömbből az égnek meredő obeliszkeket faragta és óriási cirkuszokban olyan előadásokat rendezett, melyről a jelenlegi cirkuszigazgatók még álmodni sem mernek. A külsőségekben való mértéktelen- ség és túlkapás a belső elszegényedésnek, ürességnek és a magasba emelő eszmék hanyatlásának a jele szokott lenni. A külső műveltségnek bármilyen óriási jelei, a belső szegénységet látó embernek ezt a vallomást adják ajkaira: az előadás nem éri meg a gyertyát! Az ilyen műveltség mosolygó ábrázatán a halál vonásai vannak s a küszöbön várnak azok, kik a világtörténelem szemétdombjára dobják.« (Volksbote) B. I.
