Harangszó, 1917
1917-03-04 / 10. szám
74 HARANÖSZO. 1917 március 4 kérdést nemcsak azok kénytelenek j ajkaikra venni, akik máskor sem ' szoktak testi jóllétükön kívül egyéb után tudakozódni; hanem kénytelenek ezzel a kérdéssel foglalkozni még azok is, akik első sorban Istennek országát és annak igazságát keresték. Ma a népeknek elkeseredett nagy világcsatájában nemcsak az a fontos, hogy melyik fél tud több katonát állítani, több lövőszert előteremteni, hanem fontos az is, melyik fél birja tovább a háborút gazdaságilag, melyik tudja katonáit és" népét tovább és jobban élelmezni. Ez elég sötét háborús kép! Van azonban ennek a háborús képnek még sötétebb, sőt koromfekete oldala is. A háború igen erősen felkorbácsolta az emberi sziveket s ahogyan egy nagy vihar, a fenékig felkavart tóból, felszínre hoz leüllepedett aranyat és piszkos iszapot egyaránt; úgy a háború nagy vihara is felszínre hozza az emberi szivek fenekéről a jót és rosszat, a nemeset és aljasat egyiránt. A szeretetnek ama megható munkája, mely a harctéren és a kórházban sebesülteket kötöz, a bánattal terhelt világban özvegyeket és árvákat táplál, nyomorultakat segélyez, filléreket gyűjt és milliókat áldoz; szemben találja magával az önzésnek, a kapzsiságnak, az uzsorának azt a lelketlen munkáját, mely a hazát védő katonát ronygyfoszlányokba öltözteti, a nyomorgók szájában a betevő falatot megdrágítja, a didergőknek a ruhabeszerzést szinte lehetetlenné teszi s még a kórházi betegek szükreszabott élelméből is vámot szed; mely az elszomorító világhelyzetből minden áron hasznot huzni s mások nyomorúságán meggazdagodni kíván. A nehéz időknek ezek a fekete alakjai előkerülnek a kereskedőkből, földmivesekből, milliomosokból, piaci árusokból, tanultakból és tanulatlanokból egyaránt és a büntető bíróságok tárgyaló termei arról tesznek elszomorító bizonyságot, hogy a front mögött, az ország belsejében egy szennyes háború folyik, melyben a közhatalom alig győzi megvédelmezni az igazságot a becstelenségtől. A csak maga hasznával törődő önzés rettenetes és szégyenteljes aratást tart a világháború által szorongatott embeiek között és az evangéliombeli gazdag ember bűne: a semmire nem tekintő magaszeretet, kegyetlen úrrá lett sok ember szive felett. Lám, ez a balgatag ember csak magával foglalkozik, csak magáról beszél. Nem gondol Istenére, hogy hálát adjon I neki, nem gondol felebarátjaira, hogy ' segélje őket. Természetesnek, magától értendőnek találja, hogy jól megy dolga. Sok hasonlója van ennek a gazdag embernek most is. Az emberi ha jói megy dolga, könnyen megfeledkezik Istenéről, ügyességének, szerencséjének tulajdonítja kedvező helyzetét. Ha azonban kedvezőtlen helyzetbe kerül, siet az Istenre gondolni, azt teszi felelőssé szerencsétlenségéért s nem egy esetben káromolja, átkozza, sőt egyenesen megtagadja. Az evangéliombeli jómódú ember is egy váratlan nagy aratás után azt tartja főgondjának, hogy csűreit megnagyobbítsa. Hogy az özvegyekről, az árvákról, a szegényekről, az éhezőkről megemlékezzék, nem jut eszébe. Hogy Isten országának földi intézményei áldozatait várják, szereti elfelejteni. Mindezek mellett mégis nyugtalan, mert félni kell ama javai elvesztésétől, melyekre minden boldogságát felépítette. A mire azonban aggodalmai között talán nem is gondolt, az következett reá. Szorgoskodása tervezgetései között felcsendül az elfelejtett Istennek hatalmas szózatja: »Bolond! ez éjjel megkívánják a te lelkedet tetőled, a melyeket pedig készítettél kié lesznék ?« íme, a kire nem gondolt, az beszél hozzá; akit számításaiból teljesen kihagyott, az húzza keresztül minden számítását. Szívesen gondolna most Istenre; szívesen figyelne az intő, megtérésre hívogató szóra; de most már minden késő ! A száinitgató ember az utolsó számadáshoz érkezett. ügy járt mint Baltazár a babiloni király, aki palotájában nagy vigasságot szerzett és bortól hevült állapotában előhozatta azokat a szent edényeket, melyeket atyja Nabugodonozor a jeruzsálemi templomból raboltatott el és szivének elbizakodottságában ezekből a templomi edényekből itatta vendégeit. De egyszerre a palota falán egy kéz jelent meg és ott ismeretlen jelekkel irni kezdett. A megrettent dőzsölő király sietve hivatja Dániel prófétát, ki a titkos kéz írásából ezt az ítéletet olvassa ki: »Megmérettél és könnyűnek találtattál!« Bizony azok az emberek, kik Isten után, Istennek akaratja és ítélete után tudakozódni nem akarnak, vagy nem mernek kénytelenek lesznek meghallani a számadásra hívást: »Még az éjjel megkívánják a te lelkedet.« Aki lelkében szegényül lesz kénytelen számot adni, meghallja az Ítéletet is. Megmérettél és könnyűnek találtattál! Ne felejtsük, hogy végre mindnyájunk életében elkövetkezik az az időpont, amelyben minden földi vagyon elvesziti reánk nézve a maga értékét ; amikor a mérleg serpenyőjébe csak azok a javaink esnek, a melyeket a hit által bírunk. Aki az egész életet leélte anélkül, hogy lelki javakat gyűjtött volna; anélkül, hogy a megtérésre való alkalmakat felhasználta volna, milyen kifosztottan, milyen szegényül lesz kénytelen megállani az ő ítélő bírája előtt! Milyen rettenetes még. gondolatnak is, hogy ezen a nagy szegénységen senki még nem könyörülhet, annak nyomorúságán senki nem enyhíthet; csak a lesújtó ítélet hangzik felette: »így vagyon dolga annak, ki magának kincset takar, az Istenben pedig nem gazdag.« Mindezeket tudva, mi a földi élet folyamán igyekezzünk gazdagok lenni Istenben, az ő törvényeinek, az ő akaratának ismeretében. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha elismerjük lelki szegénységünket. Ismerjük el, hogy szegény irgalomra szoruló bűnös emberek vagyunk, akik az Istennek bűnbocsátó kegyelmére rászorolunk. Ismerjük el, hogy közülünk a legtökéletesebb is haszontalan szolga, hogy csak Jézus karjára, Jézus érdemére támaszkodva közeledhetünk Isten kegyelmének trónjához. Higyjük erősen, higyjük még a nagy világ összeomlások között is, hogy akit a Fiú megszabadít, megszabadul ! igyekezzünk eme felemelő hitnek megfelelő életet élni, akkor soha nem kell rettegnünk a végső számadástól, mert gazdagok leszünk Istenben ; boldogok örök üdvösségre hivattak Isten által. Volksbote után Balogh István. Gazdag kalászok. — Idézetek. Jellemzések. — Luther a maga tanításáról : »Akiknek’ életemben tanításomnak a magva sem kellett, holtom után boldogok lennének, ha annak a héjához juthatnának és az ujjúkat is megnyalnák utána. Azért kiki éljen az idővel, arasson az aratás idején és mint Krisztus urunk mondja ^Járjatok a világosságban, mert a tietek az, hogy a ^ötétség meg ne lepjen titeket.« Van valakije a harctéren, vagy a sebesültek közt a kórházban ? Úgy fizes- . sen számára elő a HARANGSZÓRA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal.
