Harangszó, 1917
1917-02-11 / 7. szám
52. nappal utóbb. Egy jólelkü ápolónő tudatta rajta, hogy fia hősi halált halt. Az elsők között rohant az ellenségre, súlyos sebet kapott. Sebével a kórházba került. Ott többé nem is tért magához. Lázálmában beszélt. Utolsó szavai ezek voltak: rajta fiuk . . édesapám ez a mi nagy harangunk ! Ott a harctéren a nagyharang szavát hallotta utoljára, otthon a kisharang siratta el a kisharangozót. A kisharangozóból nagy hős lett. De sok nagy hősünket siratnak el az itthon maradt kicsi harangok ! Mennek a honvédek. tltcán mennek a honvédek, A föld is reng, amint lépnek. Atyád is ma velük megy el, Komoly arccal, fénylő szemmel. — „Hallod fiam, menj a házba! Vigyázz itthon jó anyádra S ha szemére könny szivárog, A csókodtól csodát várok ! Mondd meg, bár sok ellenségünk, Mi honvédek hamar végzünk. Fénylő szemmel visszatérek, Ha megjönnek a honvédek.“ — Németből: Vándor. Rz erdélyi betörés. Elbeszéli: Zábrák Gyula tizedes. II. Némelyik szekéren 8 — 10 gyermek is volt, öregek, betegek, borjuk stb. A kocsik után oda voltak kötve tehenek és más háziállatok. A legtöbben a nagy sietségben a legszükségesebb dolgokon kívül mást nem igen tudtak magukkal hozni. 2 — 3 sor kocsi haladt egymás mellett az utakon, az utmelletti földek, mezők meg tele voltak háziállatokkal. Ezer- meg ezer darab marhát hajtottak magukkal, mégis megszámlálhatatlan sok maradt hátra minden néven nevezendő más értékkel, vagyonnal együtt prédául az oláhoknak. Rettenetes népvándorlás volt ez. Olyan lehetett a magyarok bejövetele, de akkor mások voltak a körülmények. Aug. 29-én reggel mi is ott hagytuk Földvárt, Szász magyaros, Szászve- resmart, Olthévizen át Homoródra mentünk. Azt hiszem, 35 km. nyugatra Földvártól. Ez a hosszú ut végig, az utmelléke, sőt még a mezők is tele voltak menekülőkkel. Az utpartokon már akkor sok volt az elhullott állat. HARANQSZO. Nem bírták a hosszú utat, különösen nagyon sok sertés maradt el. Szegény menekülők is borzasztó sokat szenvedtek, különösen az a sok kis gyermek ; a nagy hőségtől és a vízhiánytól, mert az elsők mindenütt kimerítették a kutakat. Föntről a hegyi legelőkről is ezerével hajtották le a nyájat, hogy megmentsenek amit lehet. Az utak mellett levő kukoricákat, burgonyákat stb. mind meg élték, letiporták, tönkre tették. Pusztult ott minden. 29. 30-án .Homoródon maradtunk, 31-ikén visszavonultunk Kőhalomra. Ott 12 napig maradtunk. Szeptember 8—10-ke közt szűnt meg a menekülők özönlése, de addig éjjel nappal jöttek. Az ember éjjel-nappel mást sem hallott mint a sokaság moraját, kocsik zörgését, zúgását, káromkodást, állat- bőgést stb. Sokan elmenekültek, sokat magukkal vittek, — már úgy értem, hogy a sok ember vitt el sokat, de ha egyenként számítjuk őket, akkor úgyszólván semmit se vittek el. — Ott maradt minden: gabona, bor, állat, gazdasági fölszerelések, bútorok, ruhanemű stb. És ha tekintetbe vesszük, hogy az erdélyi nép milyen gazdag- volt, különösen amerre én jártam, csak akkor alkothat az ember magának fogalmat arról a rettenetes, több milliárdnyi kárról, amit szegény honfitársaink szenvedtek. Kőhalomból szept. 12-én Sövényes, Szászkeresztur, Szászdálya és Volká- nyon át Segesvárra vonultunk vissza. Katonáink nem voltak, mit tehettünk? Segesváron okt. 2-ig voltunk. Ez alatt az idő alatt megismertem Segesvárt; részt vettem a Petőfi szobor leszerelésén és elszállításán is. De végre megalakult hadosztályunk október 2-án ütött az előre indulás órája. Mondhatom, remegve vártuk. Nem kívánkozott onnan egy ember se haza, mint Oroszországból, hanem csak előre! volt a jelszó, boszut állni a rablókon, az emberiség legaljasabbján a rablásért és honfitársaink szenvedéséért. Okt. 2-án reggel Volkányon át Szászdályáig mentünk. 3-án nagy ütközetünk volt Hégentől keletre. Hé- genbe 3-án reggel értünk. Ott nagyon megvertük az oláhokat. 4-én Moha fölött vertük meg őket. Hégen, Réten, Mohán át Leninekbe mentünk még 4-én. Erre már mindenütt, szanaszét hevert a sok oláh halott és so'k mindenféle fölszerelés. Ezek már fölszabadított falvak voltak. A népek mindenütt imádkozva és sírva fogadtak bennünket. »Áldassék az Ur szent neve, hogy magukat ide segítette, hogy megszabadítottak bennünket az oláh1917. februác- 11 októl; mindenünket elvitték, koldussá tettek« mondták az emberek örömkönnyek közt. (Folytatjuk.) A kötelesség útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizenötödik fejezet. Nehéz harcok. Folyt. 41 Sárosy László csakhamar megtanulta, hogy a benső lelki harc a legnehezebb. Hiába mondogatta a barátjának s az édes anyjának, hogy leszámolt szerelmével, a szive mélyén égő vonalakkal megrajzolva élt a szép oláh leány alakja. És megvan az emberi életkornak az az időszaka, midőn a szivén keresztül nézi az életet s nem engedi, hogy egészen úrrá legyen fölötte a józan belátás. Megint tavasz van. A hegyek közé rejtett községben virágjukban állnak a fák. A messze lombos erdőség százféle színben pompáz- tatja a kikelet színgazdagságát, a halovány sárgás zöldtől el egészen a feketésbe hajló, haragos sötét zöldig minden árnyalat képviselve van. Éltető légáram járja be a hegyek közét s kábító illattal telik meg a levegő. Mámoros hangulatban járja Sárosy is a vidéket s kifeszitett mellel, tele tüdővel szívja a tiszta, enyhe hegyi levegőt. Gyönyörű panoráma tárul fel előtte. A szélesen futó völgykatlanban szétszórt, fehér falu községek húzódnak, amott a hegyoldalban világitó szalagban húzódik az erdőirtás. Szembe vele elhagyott magánosságban áll a régi magyaltemplom. Bezárt kapuja, mint valami kriptának behunyt szeme mered a világba. Mögötte megreccsenik a száraz ág. Hirtelen megfordul. Grünhut Lonci áll előtte. Mióta nem látta, alakja megnyúlt, arcának vonalai élesebbre váltak. A szépsége most is a régi, és mégis más. Mikor reá tekint, hirtelen az a gondolata támad, hogy lehellet finomsága, selymes fátyolszövettel van lebontva s a tekintetében is valami elrejtett, néma bánat sötétedik. Nem megy eléje, éppen csak kalaphoz emeli a kezét. Ő egy pillanatra megáll, látszik, hogy nem tudja hirtelen, hogy mit tegyen, azután gyors léptekkel Sárosyhoz közeledik. Az arca bíbor színűre válik s kezében megremeg erdei
